Nők Magazinja, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1990-03-01 / 3. szám

Amikor csak időm engedi, gyalog megyek át a Szabadság híd északi járdáján. A Pest felé eső hídfő táján megállok néhány percre. A látvány, mely elém tárul, nem csupán szép, hanem szinte felkínálkozik, hogy összefüggéseket, szimbólumokat magyarázzak bele. Más szavakkal, hogy történelmünket „korszakol­jam” kényre-kedvre a panoráma elemei szerint. Ha tekintetem bal felől indul, el­sőnek a Gellért-hegy komor szikláit látom, barlang és bozót menedéket ajánló, szellemekkel riasztó ősi korá­nak megtestesülését. Odább, a szent püspök emlékműve már akár az új hazára, új hitre találás „mérföldkö­ve” is lehetne. A Szabadság hídról A Várhegy: maga a középkor. Déli lejtőjén az Árpádok s az An­jouk bástyái, kapu, körös-körül vár­falak, girbe-gurba utcák... s mind­ezek fölé a hűbéri rend két szimbó­luma magasodik: a királyi hatalmat jelképező Palota és az egyház erejét sugalló koronázó főtemplom tor­nya. A Lánchíd, az Alagút, a kiépített rakpart már a reformkort juttatja eszembe. A Víziváros, a Rózsa­domb és Pest házai a kiegyezés utáni építkezési lázat idézik, pompa és praktikum ellentéteit. A messzeségből ideköllenek az óbudai, kaszásdűlői, pünkösdfürdői lakótelepek szürke foltjai, korszerű tévétorony és elavult gyár kéménye mutogat a mennyek felé. Az egész „félkörképet” a Duna íve fogja össze és húzza alá. Hátteret a budai hegyek hullámvonala ad — mintha bizony oltalmazni akarná a Természet, az ember hajlékteremtő munkálkodásának ezt az ezereszten­dős eredményét. A Szabadság hídon állok, két part között a félúton, innét nézem, ho­gyan vallja-vállalja múltját és jelenét - egyszerre és egyaránt - a világszép táj. Azt kívánom éppen, hogy a híd — amely átível a folyó felett és remeg a talpam alatt — megőrizhesse mos­tani nevét. Mi pedig a nevébe fog­lalt fogalmat. 18

Next