Nővilág, 1857. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)
1857-11-22 / 46. szám
722 A tribunus, ki még mindig csak azért késett az ifjat felvilágosítani tévedéséből, hogy azáltal alkalma legyen emberét teljesen kiismerni, hogy aztán, ha az csak valamennyire is kíméletet érdemelne, még korán figyelmeztetné a veszedelemre, mely itt reá várakozik. . . . Most midőn saját házában e sértő követelést kelle hallania, azt egy szóval és kereken megtagadta. — Csak tessék ifjú uramnak itt mindnyájunk előtt nyíltan szólani. Ki vele, mi szivén fekszik, s aztán én is meggondolom, mit kelljen rá felelnem. A hadnagy tovább is sürgetőzék. Előrelátható volt, hogy a felek itt mindjárt az előleges kérdésnél összekapnak. Szerencsére volt az asszonyoknak annyi tapintatuk , hogy jelenlétükkel nem kívántak a tűzre olajat önteni, s azért megvető pillantást lövetve az egész valójából kikelt ifjúra, tribunus uram ellenzésének daczára a szomszédszobába félrevonulának. Ivetten maradtak. A hadnagy kivívott győzelmében még annál inkább felfuvalkodva szóról szóra ismétlé előbbi kérdését. — Akarja tehát hallani, miben ütközött meg annyira Maholányi uram? — Azért maradtam itt , hogy halljam az igét. — Arn vegye figyelmébe, és okuljon rajta, míg nem lesz késő. Tribunus uram szintén kővé vált csodálkozásában : hova marad ki , oly sokáig Tordai Lénárt kapitány uram? És épen meg nem foghatja , mi okon gondolják a városban, hogy a megérkezett sergek egyenesen is Szathmár felöl jöttek ide, s mit kerestek ugyanezek ma Váraluján, a hol őket ma délben többen ebédelni látták. A tribunus meghajtá fejét, s felesé : — Valósággal sokat kiolvasott agyvelőmből Jósa Gergely uram, de mégis nem mindent. — Igaz ugyan , hogy még mindig nem látom Tordai Lénárt uram e kegyelmét felénk közeledni. Azt sem tagadom, hogy Kővárból Nagybányára nem Váralyján keresztül vezet az út . . . de ez csak fele volt gondolatomnak. — A másik felét, hadnagy uram ízlésével ellenkezőképen épen is csak feleségem s leányom jelenlétében akarnám Jósa Gergely uramnak szemébe mondani. A vendég vállat vonított. — Ha csak az a baja tribunus uramnak, hogy mentül többen hallhassák saját gyalázatát , miképen engedte magát vén ember létére bolonddá tetetni , csak tessék . . . nyissa ki az ajtókat, irrja be az asszonyokat, mellé még a cselédeket is, vagy ha jobban tetszik, nyissa ki az ablakokat s kiáltsa ki az utczára, miként jártak túl az eszén a bölcseségéről messze földön hires nagybányai tribunusnak, ki azon hitben, hogy leányát egy gazdag nemes örökösének feleségül adhatja, szépen megfeledkezett kötelességéről, s megszegte esküvését.. Olyanformán volt ez mondva , mintha még Jósa Gergely uramnak lett volna oka szemrehányást tenni. A tribunus elpirult a méltatlan helyről érkezett leckéztetésre, s kérdé : Megfeledkeztem kötelességemről ? megszegtem esküvésemet ? — úgy van, mint mondja. A város főelöljárójának legelőször is arra kellett volna vigyázni, hogy amit a kötött fegyvernyugvás engedett , a város megtartotta volna jussát a neutralitáshoz. Nem lehet tagadni : a vádban volt némi igaz, s a jólelkű öreg azon hibát követé el, hogy szükség nélkül védelmezni kezdé magát. — — Az ország annyi pártra szakadt, a hány vármegyét a törökök még el nem foglaltak. Minden ember azon párthoz szegődött, melynek segítségével hazája javát legsiikeresebben előmozdíthatni vélte. Nagyon tudós beszéd ez, tribunus uram, beillenék valami könyvbe. Most azonban csak az lesz a kérdés, ha ugyan szintoly buzgalommal adta volna, tribunus uram beleegyezését a fegyveres hadak befogadására nézve, ha például a múlt alkalommal Tordai Lénárt uram levele helyett Szatmárból jött volna valaki követségbe? — Bizony ideszorítottuk volna e kegyelmét, akár ki fia lett légyen. — Világosan fejezte ki magát tribunus uram, s azért lássa , mi veszedelmet hozott ezzel fejére. Megváltozott a világ sora. A várost Veres Mihály második hadnagy uram szállotta meg a szathmári sergekkel, s mindjárt is itt lesz vitézi bajtársam, hogy rendelése szerint átadja nekem a fővezérséget.