Novum, 1998 (2. évfolyam, 1-9. szám)

1998-01-01 / 1. szám

Dehogy akarok polgármester lenni, eszem ágában sincs. Természetesen most senki sem kért arra, hogy induljak ezért a magas pozícióért, bár 1994-ben egy pártaktivsta félig tréfásan megkérdezte, hogy nem akarok-e? Nem őrül­tem meg! Filozofikus hajlamú, kissé testes, de annál borostásabb barátomnak viszont mindenféle vad ötletei támadnak, így arra is, hogy ki legyen a polgármester. A lényeg, hogy ne maradhasson az, aki most van. Váltani kell! Szociológus kollégám szerint azonban, éppen a hivatalban lévő polgármesternek van a leg­nagyobb esélye ahhoz, hogy újraválasszák. Ahhoz szex- vagy korrupciós ügybe kell keve­rednie, esetleg dührohamot kapva késsel kergetni, hogy valaki kiessen ebből a stal­­lumból. Vannak persze kivételek, például a korábbi tanácselnökök közül 1994-ben is néhányan visszatértek (pl. Győrben, vagy Nyíregyházán), s akkor a népek összehason­lításokat tettek... Minden ember másként tűri a megpróbál­tatásokat, így volt olyan városi tanácselnök, aki belehalt a leváltásába. Természetesen nem azonnal, de egy idő után nem bírta tovább a szíve. 1990-ben a rendszerváltó pártok a tízezer lakosnál népesebb településeken nem tették lehetővé a közvetlen polgármester-válasz­tást, így a korábbi tanácselnökök közül sokan igénybe kellett hogy vegyék a munkanélküli-segélyt. A városok akkori vezetői ugyanis elsősorban apparátusi emberek voltak. Saját szakmájukban csak nagyon keserves munkával tudtak visszaka­paszkodni. Hiszen mihez is ért egy tanácselnök, vagy korszerűbben szólva: minek mestere a pol­gármester? „Nem tudhat egy mester minden mester­ séget” - tartja a szólás, sőt azt is mondják, hogy „nem lehet az ember mindjárt mester­ré”. 1990. egy kivételes pillanat volt arra, hogy néhány, a közéletben csak nagyon kevés tapasztalattal bíró fiatalember komoly pozí­cióba kerüljön. Ma már ahhoz komolyan végig kell járni a pártok és az önkormányza­tok ranglétráját, hogy valakinek esélye legyen a választásokon. De a mai pol­gármesterek közül is sokan alpol­gármesterekként kezdték (pl. Tapolcán, Szolnokon, Pécsett, Kaposváron). Megyénk városai közül mindössze a sümegi tanácsel­nököt választották polgármesterré. Miért, mi kell ahhoz, hogy valakit megválasszanak? Először is a minimális feltétel az, hogy ismerjék őt az emberek. Bár ez sem mindig előny, hiszen ha a rossz oldaláról ismerik, akkor ezzel nem szerez túl sok jó pontot. Az ismeretség mellett a másik szempont az, hogy kedveljék. Veszprémben például a jelenlegi polgármesterről a leg­újabb közvélemény-kutatás szerint (kutatás­­vezető Oláh Miklós várható publikáció Comi­­tatus 1998. március), az emberek 12%-a igen kedvező benyomásokat szerzett, de a Dióssy Lászlót kedvezően megítélők aránya már 68%, miközben kedvezőtlen benyomása mindössze 16%-uknak van, igen kedvezőtle­nül pedig csupán 4% értékeli őt. Ennél a pápai polgármester kicsit jobban áll, hiszen az ottani polgárok 39%-a nyilatkozik a legpozitívabban dr. Kovács Zoltánról és a sima kedvező véleményt nyilvántartók aránya is 57%, miközben senki sem vélekedik igen kedvezőtlenül a pápaiak közül róla és a sima kedvezőtlen véleményt is mindössze a válaszadók 4%-a nyilvánított. Igaz, hogy Pápán még nem vezették be a büntetős parkolási rendszert, bár állítólag ott is tervezik. A polgármesternek a szomszédai körében is kedvező benyomást kell keltenie, így például élen kell járnia a hóeltakarításban. Nem teheti azt, mint az egyszeri értelmiségi, hogy megvárja, amíg elolvad a hó. Polgár­­mesterként ráadásul arra is kell ügyelnie, hogy a városban is mindenhol eltakarítsák a havat, s lehetőleg utoljára menjenek az erőgépek az ő utcájába (bár ekkor erősen esik a tekintélye szomszédai szemében, de talán ezt egy közös hólapátolási akció kezdeményezésével még helyre lehet hozni). A lényeg az, hogy a polgármesternek mindig résen kell lennie, minden ismerősnek és ismeretlennek előre kell köszönnie. Számolnia kell azzal is, hogy őt mindenki ismeri a városban, főleg, ha korábban nagy­méretű fényképét az országgyűlési választá­sokon városszerte kiplakátolták. Ezért meg­gondolandó az például, hogy fölszálljunk-e a városi buszra, hiszen milyen polgármester az, akinek még kocsira sem telik. A buszon még arra is lehet számítani, hogy ránk ragad egy kellemetlen fráter, aki valamilyen szívességet kér, állást, lakást, protekciót. Viszont a gyaloglás és a kerékpározás aján­lott annál is inkább, mivel a kondíciót is erősíti. Egy polgármesternek ugyanis bírnia kell a megpróbáltatásokat. Egy dél-dunántúli város korábbi első embere köznevetség tárgya lett, amikor elterjedt róla, hogy ebéd után hazamegy anyukájához egy-két órát szunyókálni. Csak így bírta elviselni a késő délutáni, esti programokat. Azt a polgárok elfogadják, ha a hetvenen felüli köztársasági elnök pihen egy keveset, de egy 30-as agglegény állóképesebb kell hogy legyen. (Ezt a pártok által támogatott fiatalembert egyébként éppen szolid élet­módja miatt választották ki e magas pozí­cióra, hiszen az eredetileg jelölt listavezető magánéletében kifogásokat találtak. Magyarán szólva nagy nőcsábász volt!) Fontos tehát az egészségügyi állapot, a magánélet, de a legfontosabb, hogy legyen a polgármesterjelöltnek elképzelése. Úgy is mondhatnánk, hogy legyen egy álma arról, hogy milyen városban szeretne élni. A vezetéselmélet is megkülönbözteti egymástól az álmodozó és a végrehajtó típusú vezetőket. A korábbi rendszerben a tanácsel­nököket végrehajtó típusú hivatalnokként képzelték el az őket kinevező egyetlen párt városi és megyei urai. 1990-ben is felvetőd­hetett a rendszerváltó pártok szürke eminen­ciásaiban, hogy egy nekik megfelelő, dróton rángatható bábot ültetnek a képviselő­­testület élére. Ma már azonban minden komoly politikai párt magukra a polgármesterekre épít, így nem engedheti meg magának, hogy szürke, akaratnélküli tisztviselőket indítson a választásokon. Kell tehát egy álom, vagyis egy koncepció, s kell hozzá egy csapat, hogy ezt végrehajtsa. A polgármester ugyanis nem lehet hivatalnok, nem az a dolga, hogy a központi direktívákat végrehajtsa. Mit csinál egy polgármester? Az ember azt hinné, hogy nem áll másból az élete, mint­hogy szerepel. Megnyit, átad, kitüntet, gra­tulál, részvétet nyilvánít, beszédet mond, koszorúz, nyilatkozik. Valójában ezek csak külsőségek, így a polgármesternek flancos pesti fogadásokra is csupán azért kell járnia, hogy kapcsolatokat teremtsen. A választópolgárok nemcsak azt várják el a polgármestertől, hogy földrengés esetén élére álljon a mentési folyamatnak, hanem sokkal inkább azt, hogy intézzen valamit a városának. Van olyan polgármester, aki min­den áron építeni szeretne valamit, hogy így állítson emlékművet magának. Volt olyan település, ahol iskolát és tornacsarnokot építettek, miközben egyre kevesebb gyermek születik. Volt, aki gázt és telefont intézett a falunak, s ehhez kedvező kamatozású külföl­di kölcsönt vett fel, ami a forint leértékelése miatt iszonyú terhet jelentett később, s végül a község költségvetése csődöt mondott. Volt olyan polgármester, akit ennek ellenére újra megválasztottak, mondván, ha megcsinálta a bajt, hozza is helyre. Nem állítana szobrot a polgármesternek, nyilatkozta az előző kormány egykori bel­ügyminisztere. Azért egy emléktábla úgy 50 év múlva várható, hiszen a rendszerváltás első veszprémi polgármestere mindenképpen történelmi személyiség. Ehhez azonban sok apró munka szükséges, s a legfontosabb kérdésekre kell odafigyelni. Veszprémben ilyen volt a külföldi befektetők idecsábítása, s ilyen ma is az Egyetem fejlesztése. Véleményem szerint, ez az, amit jól csinált Dióssy László, s így mindenképpen előnyösebb helyzetben van városunk, mint a megye többi települése. Pedig 1990 óta semmiféle kiemelt támo­gatásban nem részesülnek a megyeszékhe­lyek, sőt a megyei jogú városi cím is csak terheket jelentett a városnak. Akkoriban azzal kecsegtették ugyanis a város vezetőit, hogy előbb-utóbb a címhez pénzt is adnak, de végül a jogokból csak kötelesség lett. (Itt most hosszasan írhatnék arról, hogy na ugye, megmondtam, de nincsen ehhez semmi kedvem. Annak idején ugyanis egy kicsit si­került megingatnom a nagy nekibuzdulást egyetlen újságcikkel, amit könyv alakban is el lehet olvasni a „Mi lesz veled, vármegye? Hogyan tovább városfejlesztés” kettős című tanulmánykötetben. Ehhez a kötethez egyéb­ként a veszprémi polgármester némi anyagi támogatást is nyújtott, sőt előszót is írt, így ugye érthető, hogy egy rossz szót sem szól­hatok róla.) Mégis, milyen a jó polgármester? A polgármesternek elhivatottnak kell lennie, tűrnie az ilyen újságírói szemtelenkedéseket. A polgármesternek jó pszichológiai érzékkel kell rendelkeznie. A legfontosabb az emberi kapcsolatok kialakítása, hiszen a pol­gármester csapatának éreznie kell azt, hogy részese azoknak a sikereknek, amit a város vezetője elért. Fontos a kétirányú kommu­nikáció, hiszen nagyon nehéz helyzetben van az a vezető, akinek mindig csak szépeket mondanak. A polgármester a város első embere kell hogy legyen, sőt a város első polgáraként fel kell hogy nézzenek rá. Egy több évtizedes demokráciában ez magától is alakul, hiszen egy bajor kisvárosban például a legjobb gazdát választották meg közel harminc éve első polgármesternek. Ott ugyanis így hívják a település első emberét, megkülönböztetve a társközségek elöljáróitól, akik csak sima polgármesteri titulussal rendelkeznek. Ezt a polgármestert közel húsz évig társadalmi munkásként választották újra, míg legutóbb már főállásban foglalkoztatták azért, hogy így nagyobb nyugdíjat kaphasson. Mégis miért lenne érdemes jelentkezni a pol­gármesteri tisztségre? Van ugyanis két lá­nyom, s így mégis csak könnyebb lenne kiházasítani őket. Bár most jut eszembe, ismerek olyan nálamnál alkalmasabb jelöl­tet, akinek három lánya van... DOSSZIÉ Polgármesternek lenni? Agg Zoltán jegyzete

Next