Nyír, 1868 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1868-05-16 / 20. szám

hátramaradt élők érdekéért Azért követeli a közegészségi rendszály, hogy a halott is figyelemmel kísértessék, tisztelvén az életnek meg netalán a halal fagyos leple alatt is lappangható szikráját. Ezért fontos a halottvizsgálati kötelesség. A halottvizsgálat rendszerbe véve, tudtunkkal ismét csak Nyíregyházán van szokásban, hol a város két tiszti orvosának kiváló kötelessége id van kitűzve, a halott hátramaradottai által fizetendő 12 krajczár díj mellett, a halottat megvizsgálni, vagy pedig teheti ezt a volt kezelő orvos, úgy hogy a temetés csak a kiállított bizonyítvány mellett történhetik meg, melyben a halott valóságos halála, halálának oka és orvosi ápolásban történt igen vagy nem részesülése, van előadva. És ez üdvös és igen emberi intézkedésnek óhajtandó helye volna mindenütt az egész megyében, annyira, hogy soha ne történhetnék temetése oly halottnak, kit előbb orvos vagy arra kiképzett alkalmas egyén meg nem vizsgált s vizsgálatáról a bizonyítványt ki nem állította volna. Pótolná ezt kétségkívül vagy legalább kiegészítené, a temetőben építendő halottház, hová a hült tetem letétetnék s a rothadásnak — a bekövetkezett halál kétségtelen bizonyítványának — beálltával eresztetnék a sírba. E nélkül nem kellene lenni egy temetőnek sem. És minő nagy horderejű intézmény lenne ez! midőn a szegény ember szűkkörü viskójának egyetlen, számos családtagtól lakott, nyomorult űréből elszállittatnék az élve maradtaknak szükséges jó levegőt megfertőztető holttest, s áttétetnék a tisztességes, ünnepélyes, közhalottkamarába. •… vagy mikor e helyre félre tétetnék a kifosztott család kétséggel vívó jajveszékelései közöl az irtózatos látvány, a borzasztóan kedves halott rémitő alakja, s előkészíttetnék ez által a tört szivüek számára a hamarább bekövetkezhető megnyugvás. Hátha méghozzá számítjuk ehhez a nép közt divó azon rettenetes szokást, midőn nem elég a kidőlt családapa vagy anya, vagy elveszett édes testvér feletti veszteséget siratni, de úgynevezett virasztás ürügye alatt, a veszteséget tetézni még dőzsgyülekezet tömül a gyász hajlékába, s ott dohányfüst és pálinkagőz zűrjében botránkoztatja és tovább szegényiti a fájdalmas szivü feleket. Valóban ideje volna, hogy a temetőkre általában több kegyelet szenteltetnék, és mindenikbe egy-egy halottház építtetnék! És egyszersmind rendesen és biztosan bekerítve, értelmetlen emberek és állatok rombolásaitól megvédetnének! Mindenek előtt pedig a már régibb és rósz helyen fekvő sirkertek a minők itt-ott találkoznak, véglegesen bezáratnának, s uj temetőhelyek minden tekintetben alkalmas helyen, jelöltetnének ki! Nyirfaluiubok. Vili. (Árvizes krónika — tanulság ebből —■ mentegetőzések — a nők védelmezése — a nők bevádolása — vérmes remények.) Valamikor az 1860-ki birodalmi nagy árvíz előtt, mely a pátenst és baclululókat szerencsésen elsöpörte, volt e megye területén is egy kisebb rendű vizáradat, mely azonban tetemes romlást okozván, (többet mint az a másik) a károk felvételére-e vagy pusztán a „Diót“ érdekében, nem tudom, megjelent egy akkori hatalmas úr a helyszínen, persze nem négyes vagy hatos fogaton, nem is comfortabb gőzösön, hanem egy szerény termetű csónakon, mely jogosan érdemli szokásos „lélekvesztő“ nevét. A méltóságos úr teljességgel nem érezte magát kérelmesen az ingadozó járművön, midőn pedig a vakmerő vihar és hullám perczenként szilajabb rohamra riadva füleibe minduntalan ama baljóslatú hangokat üvöltötték: memento móri! — „uraim — szólt ő méltósága képéből kikelve környezetéhez — most mindjárt elmerülünk! “ .Mit se féljen méltóságod — viszonza egyik utitársa 0. táblabiró — quem dii pendere volunt, non mergitur undis. A jóslat természetesen nem teljesült, de nem is czélunk annak teljesülését vagy nem teljesülését constatálni, hanem első helyen, hogy e kedélyes árvizes krónikát ne engedjük a feledés tengerébe örökre alámerülni, azután pedig, hogy annak alapján igazoljuk — habár csak némileg is — nézeteink következetlenségét. Közelebbi számunkban kimondtuk az elvet: nőkről vagy jót vagy semmit, mert különben igy és amúgy__ és ime már hűtlenek lettünk erősen hangsúlyozott elvünkhöz. Hja hiába! „quem dii pendere volunt non mergitur undis,“ vagyis pongyola fordításban: „sorsát senki sem kerülheti el.“ Tehát mi sem, —■ azonban nem tehetünk. Missiónk a „Nyirfalombok“ kezelése, miből aztán önkényt következik, hogy mi is gyakran megkapjuk a magunkét, lévén nem csak a lengyeleké, hanem kelet népéé is a hirhedett jelszó: „vicem pro vice reddo tibi bone vicine!“ Hogy azonban hátunkat — legalább jelen esetben — fedezhessük, ki kell jelentenünk, hogy szerény tollunkat teljességgel nem gúnyolódási viszketeg, hanem a vágy „egy jobb kor“ után és ama nagy eszme vezérli: „a haza minden előtt.“ Nem osztjuk tehát azok nézetét, kik a nőket szeszélyességgel, ujságvággyal, hiúsággal vádolják. Kétségtelenül vannak közttök e részben valódi „díszpéldányok,“ de hát nincsenek-e sorainkban is, kik fölöttök „nagy képekkel“ párctét törünk? Bizony mi sem vagyunk e téren jobbak „a Deákné vásznánál.“ Pedig a férfi erős s a nő gyönge lény. Szeszélyes a nő? — mit tehet róla, ha a természet nem áldotta meg erősebb idegzettel s a természet mostohaságát kiegyenlíteni nem sietett a szülők bölcsesége? Ujságvágyó a nő? — lehet-e másként, midőn nőnevelésünk eddigi siralmas elhanyagoltsága mellett elzárva előtte az irodalom édenkerte, s a családélet ezer bajai mellett annyira nélkülözhetlen üdülést élvezni majdnem kizárólag a „kávénénikék“ körére van elkárhoztatva? Hiú a nő? — nem temnagatok tettétek és teszitek-e hiúvá, édes véreim Ádámban, ti kényelmü léha nemzedék, kik „igénytelen“ szende leánykákat, sőt gyakran egyszerű gyermekeket, kik még egészen ismeretlenek az élettel és óriási hazugságaival, a hízelgés mézédes c.kloroformjával kábítjátok el; s oly bőkezűek vagytok az „angyal arcz — szeráfmosoly — biborajk — bűvös szempár“ stb. czimek osztogatásában, hogy elvégre Csokonai Dorottyája is, daczára annak, hogy mátrikuláját megégették, hitelt adna papagályszerű egyhangú és izetlen csevegészeknek? Hanem midőn eddig megadtuk a nőknek az „indemnityt,“ — nem lehet ellenükben szót nem emelnünk a „divat és fényűzés kór“ alapján. Kórnak nevezzük e hajlamot, mert valóban betegség az agy az érdeklettekre, mint a hazára vonatkozólag. Mégpedig annyival gonoszabb betegség, mivel egyelőre semmi fájdalmat nem okoz, mikor pedig utóbb Fáyként „úgy vagyunk vele, mint kemény telekben a kandallókkal, fogunk pirul, elölről melegszünk mellette, a hátunk pedig didereg és lábunk majd elfagy“ — akkor már „trop tárd,“ már minden késő! A nóta kezdete és folyama túlságosan víg és csapongó volt, de vége nagyon szomorú s rendesen az öreg dob adja hozzá a keserves finálét: bukás, nyomor, gyalázat. Olvassuk Plutarchosznál, hogy a régi Egyptomi Thebas városának egyik templomában egy kőoszlopra szörnyű átkok vésettek fel, hogy száljanak fejére annak, ki valaha a fényűzést beviszi Egyptomba. Mi persze nem vagyunk ily „múmia“ nép, (bár múmiáink feles számmal vannak a felső házban, sőt a demokrata körökben is,) de azért jogosan megvárhatjuk és megvárjuk a nőktől, hogy a divat és fényűzéskor által ne engedjék magukat elvonatni magas hivatásuktól, a családi boldogság megépítésétől, a honleány felmagasztaltságától, a vallásos szeretet megdicsőültségétől. Sőt küzdjenek sorakozva korunk ama vészterhes iránya ellen, küzdjenek mint valódi „nagy hatalom“ teljes erővel, diadalmasan. Igen, mint „nagy hatalom,“ — és e szóban kimondtuk irányukban vagy ellenükben az áldás igéit vagy a felelőség súlyos elvét a haza leendő felvirulása vagy mélyebb sülyedése szempontjából. Szót emelnénk még azon bizonyos — hogy is fejezzük ki magunkat, mint a szónokok szokták mondani — azon bizonyos „kaszt szellemről," mely a férfiak közöl — hála az égnek — naponként mindinkább enyészve, úgy látszik, a nők soraiban akar megifjodni, s becses életét biztosítani. Azonban ugye tisztelt hölgyeim! ez az „úgy látszik“ hibásan látszik, mert „nem TÁRCZA. A varsói menekültek. Történeti beszély Gyöngyösy Sámueltől. (Folytatás.) IX. Az éj sötét palástja máig régen szétterült s a természet alakjai elmosódtak ama folyamban, mely a leáldozó nap sugarait elnyelő; az ég csillagtalan, a földön a lámpák kialudtak, csak itt-ott lehet látni egyegy pislogó éji fényt, mely a haldoklók ágyánál viraszt s megvilágositja a vándor utolsó perczeit, mielőtt az szemeit az utolsó nagy álomra örökre behunyná. Nyugosznak az emberek a pihentető álom karjain, és az álmok országának tündérei sorba járják őket, reájok lehellnek és lehelletök páráiból fényes képek rajzolódnak a képzelet táblájára, s egy boldog hazába varázsolják, vagy kisérteti alakok születnek belőlök, s megkergetik az álmodét. Megáll a tündér az alvó árva kisded felett mosolygó ajakkal, reá leheli, s e lehellet elvesztett anyja képévé változik, s édes mosolylyal ajkain vágyva nyújt felé kezet; a tündér tovább lebeg, szerelmes ifjú ágyához ér, erre is mosolyogva leheli, s a lehellet kedvese arczává változik, és a kit még élve ölelni nem szabad, most a lángkebel egész hevével hinti rá ego csókjait; az álmok tündére ismét tovább lebeg, most egy bűnös ágyához ér, kínos vergődés között a ki csak most szunyadott el, ágya felett komor redőkbe szedi homlokát, reá leheli s a vékony párázat vértengerré változik, melyben gyötrelmek között gázol roskadó lábakon, utánna villogó pallossal rohan a bakó, bárdját felemeli, teája sújt vele ... és ő vértengerbe fúl. Deim fuldoklása közben felérezett s örül, hogy mindez csak álom vala. így járnak sorba álomország tündérei s csak oda nem térnek be vinni fényes álmokat a hol nem alszanak. Ki van ébren éjfél óráiban, hogy be nem bocsátja a tündéreket ? . . . A bűn! . . . hogy gyilkoljon, és az Isten hogy őrködjék az ártatlan felett! . . . A Pothorodeczki palotában is ébren van valaki. A bűn-e vagy Isten, ki mondja meg? Míg a ház lakói nyugodtan alszanak s ágyaiknál a tündérek szőnek fényes képeket : az alatt csikorogva nyil ki a főbejárat ajtaja s egy köpenybe burkolt alak lép ki rajta, a ki miután gondosan körül tekintgetett s a kapukat kívülről bezárta volna, egy kis sípot vont ki zsebéből s háromszor egymás után belefújt, azután sípját eltette, s figyelve kezdett lassan magában olvasni tizenkettőig, s ekkor hasonló módon válasz adatott neki, mire úgy látszik, megnyugodott, mert hátát a palota oldalához támasztva várakozott, mígnem egy ugyancsak sötéten elburkolt nőalak érkezett hozzá, kivel néhány szót váltva, azonnal mindketten sietve tovább indultak, bátor lépteik visszahangoztak a néma utczákon, de erre ők mit sem láttattak adni, haladtak bátran egyenes irányban, s ha őrjárattal találkoztak a beburkolt férfi az őr fülébe súgván, feltartóztatás nélkül tovább haladtak. _ Az idő éjfél körül lehetett midőn e két alak az utczán megjelent, az ily éjféli vándorok pedig rendesen gyanúsak szoktak előttünk lenni, rendesen kalandorokat vélünk bennök felfedezni, s e miatt megbocsátható azon kíváncsiságunk, hogy őket annyival inkább követni akarjuk, mert lassú hangon folytatott társalgásukból, amely pedig nem lehet érdektelen, egy árva betücskét sem vagyunk képesek megérteni. Ugyanazért czélszerűbb lesz, ha nem használható halló és látó érzékeink helyett, lábainkat vesszük igénybe, meglehet hogy ezeknek segedelmével, amazok kíváncsiságát is kielégíthetjük. A két sötét alak, úgy látszik, a városban legkevésbé sincs érdekelve, megállapodás nélkül sietnek keresztül egyik utcza után a másikon, s ha szokatlan elindulásokat nem láttuk s ennek folytán kíváncsiságunkat fel nem csigáztuk volna , mint siető vándorokat figyelmünkre sem méltattuk volna őket, de már most kénytelenek vagyunk követni őket akkor is, midőn a a várost elhagyták; és helyesen mert midőn Varsó már jól hátok megett volt, mintegy lehullani látszottak róluk a tartózkodás lánczai; a társalgást hangosabban kezdették folytatni, annyira hogy már halló tehetségünknek is egész kényelemmel hasznát vehetjük. biztosan tudod a hulla rejtekhelyét?“ kérdező a sötét férfialak mellette siető utitársát. „Mint már mondom biztosan, — jön az adott válasz — a nagy üreg jobb oldalában a hetedik sziklahasadékban egy öt ölnyi mélységű kisded üreg terül el, s ott van elrejtve, a hasadékba azonban nagyon óvatosan kell belépni, mert a vigyázatlan könnyen a mélységbe zuhan a sikamlós kövekről.“ Agy tehát kötélhágcsóra is szükségünk leend, ha a hullát hatalmunkba akarjuk ejteni.“ „Kétségen kívül és erről gondoskodtam is!“ „Oh Febronia! —mond a férfialak elérzékenyülve — mily előrelátó vagy!“ „De kérlek barátom — válaszol a nő aggályos hangon s utitársához közel hajolva — nem tanultad még meg, hogy Lengyelhonban a fáknak is füleik vannak, nevemet mégis oly hangosan mondod, légy vigyázóbb kérlek.“ „Igazad van, az! hiszen ha szavaidat hallom, elbűvölve azt hiszem, hogy hazám bérczei között vagyok, hol áruló nem leselkedik s a szó szabad miit a gondolat!“ E szavakra mély sóhajtás tört ki a két utas kebeléből, a múltba röppentek gondolataik az emlékezet gyors szárnyain, és sokáig szótlanul haladtak egymás mellett, végre a férfi szólalt meg ismét : „Láttad őt midőn eljövés, bizonyosan henn hagytad őt ?“ „Benéztem szobája ablakán, melyet csak ritkán szokott lefüggönyözni, ruhástól végig nyúlva feküdt ágyában, idétlen horkolása kihallatszott, de kétségen kívül valakit vár s még ez éjen elvégezni valója van, de ez gyakran szokott igy történni!“ „Félek tőle — mond alig hallhatólag a férfiú — hogy rá akar szedni, meg akar előzni mint én őt, de annál jobb, igy még inkább megismerem a rókát, engem holnap éjszakára szólított fel a hulla felkeresésére , de biztosan hiszem, hogy az éjjel, vagy holnap nélkülem megkísérti azt. Jobb megelőzni, mint megelőztetni! Jól ismerem ez aljas lelkületet, feltárta előttem gonosz lelke minden redőjét, és én elolvastam e szennyes redők között azokat is, miket mutatni nem szándékozott. Ő fél tőlem, és midőn fel akar használni önző czéljaira, egyszersmind bűne osztályrészesévé is szeretne felavatni, hogy lefegyverezzen. Egy csapásra két legyet! Ha hó! százados uram jókorább keljünk fel, ha engemet ki akarunk játszani. Azonban mégis sietnünk kell, nem szeretném ha általa meglepetnénk, a véletlen messzire lökhetne vissza czélomtól, siessünk.“ „Barátom merész játékba kezdettél, én segítek neked amit lehet —mond aggódó hangon Febronia — de félek tőle, hogy azokat a kiknek megmentésökkel őt meg akarod buktatni, nem lessz képes megmenteni; az pedig csak ettől őrizzen meg Istenem!“ „E tekintetben légy nyugodt, kártyáim biztosan kevervék, az okmány megbuktatására kezeim között van, csak a pillanat van hátra, melyben ellene fölhasználhatom, de még kissé magasabban szeretném őt látni, hogy bukása iszonyúbb legyen!“ (Folytatása következik.)