Nyírvidék, 1880 (1. évfolyam, 1-40. szám)
1880-06-10 / 11. szám
11. szám. I. évfolyam. Nyíregyháza. Csütörtök, 1880. junius 10. postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre......................................................4 írt. Félévre............................................................2 „ Negyedévre..................................................1 „ Felelős szerkesztő: ÁBRÁNYI LAJOS. Az előfizetési pénzek, megrendelések, valamint a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások PIRINGER JÁNOS és JÓBA ELEK kiadó-tulajdonosok könyvnyomdájához (szarvasutcza 119. szám) intézendők. Előfizetési árak: Egy szám 10 kr. a alai" ■ • ■ ii)■ ii.ni. iini. B A lap szellemi részét illető minden közlemények a szerkesztő czime alatt (szarvas-utcza 102. szám, Ulmer ház) küldendők. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem küldetnek. Hirdetési dijak: Minden háromszor halálozott petitsor egyszeri közlésénél 5 kr ; többszöri közlésnél 4 kr. számittatik. Kincstári bélyegdij fejében minden egyes hirdetés után 30 kr fizetendő. A nyílttéri közlemények dija soronkintlö kr. A kishirdető rovata alatt, a tiz sort meg nem haladó közleményért csak 30 kr vétetik. A mi legnagyobb bajunk- Mottó: Szegénységet avagy Gazdagságot ne adj nekem. Biblia. Sok bajaink között, talán legnagyobb bajunk, hogy mindnyájan még pedig mohó sietség és lehető könnyű szerrel nagy urak akarunk lenni. Már a gyermeknek azt veri fejébe az apa, — „fiam tanulj hogy úr legyen belőled. Fiam, alkalmazkodjál a világhoz, hizelegj gyengéiknek, alázd meg magadat, ha kell a föld poráig a hatalmasok előtt, ha egyik oldalról arczul üt a gőgös nép, fordítsd nektek a másik arczodat is, tűrj, szenvedj, hideget, meleget, csakhogy birtokába juss a pénznek, hogy aztán korlátlan úr legyél a test mint a szellem felett, mert hiszen a pénz a kor Istene!! Ahelyett, hogy ezt mondaná: „Fiam dolgozzál, hogy a szegénységtől megszabadulj, hogy mérsékelt anyagi jólétre tévén szert, már a feleslegest add a szűkölködőknek, sőt ha a szerencse felemel, eláraszt köteles kegyeiddel a jótékony intézményeket, — nehogy a túlbőség megrontson, megfenésedjen a te erkölcsöd, s elvesszél idő nap előtt testileg, lelkileg — mint hogy kirodhad a növény, a túl kövér televény alatt!! Valóban ha valaha igaz volt, hogy „Geld regiert die Welt.“ most igaz a?. A régmúlt időkben mint osztály, csakis a klérus tudta értékét a pénznek, illetve a meggazdagodás horderejét a társadalom felett. Századoknak kellett elmúlni mig a világi rend, a felvilágosodás folytán rájött, hogy utoljára is nem olyan haszontalan portéka az a pénz, az anyagi jólét, mint a minőnek azt a klérus hirdető. Annyival is inkább kezdtek becset tulajdonítani annak, mert látták, hogy maga az egyház, ha mindjárt „ad majorém glóriám dei“ is, kiválló gondot fordított annak birtokba vételére. A minthogy bizonyos anyagi jólét nélkül, mig emberek leszünk sem szellemesem erkölcsi nagyság nem is képzelhető. Amit a klérus rég megtanult, hogy „a pénz roppant hatalom,“ e tudományt kezdi még pedig ijesztő mérvben érvényesíteni, napjainkban a világi hatalom. Alkotmányos és nem alkotmányos. Egyesek, mint testületek. Gondoljunk vissza alkotmányos életünk derengő hajnalára, midőn a hazafiak kezdtek sorakozni. Midőn a dolgok élén egy Vay, egy Deák egy Eötvös állottak. Nemde akkor igy szállottak az intéző körökből a haza kormányképes gyermekeihez. Álljatok fel és emeljétek vállaitokra és hordozzátok rendületlenül a hazafiúi kötelességek terhét, és kaptok érte jutalmul közbecsületet. Most kivált egy idő óta hogy más szél kezd fújni, napjainkban nem értenék meg ama nyelvet. Most valljuk be az igazat, a közpályán nem annyira a közbecsület, hanem sokkal inkább az anyagi jólét, a tekintély, a hatalom vagy a mozgató erő. Az üres fény, a bűvölő bolygó tűz, mely az érzékiség kilábolhatatlan mocsárjába viszi bele a gyarló halandót. Érünk, érünk lassankint meg fele. Még nem rég volt, midőn társas életünkben az úgynevezett tiszteletbeli állások vágytárgyai voltak az embereknek. Most alig akad reá ember. Korunkban még az erényt is anyagi haszonlesésből gyakorolja a világ. Az eszményi szép, s jó, igaz, üres ábránd kor gyermekei előtt. Egy vágy, csak egy vágy dagasztja keblüket. A nagyság, az emelkedés utánni vágy. De e vágy gyökere nem az idealismus, hanem egészen az anyagelvűség földjében találnak tápot maguknak. Feledik szegények, hogy a felemelkedési vágy, ha a szellemi s erkölcsi érdekek által nem mérsékeltetik — ádáz szenvedéllyé fajul, mely mint ágyába mélyedő sebes folyam, hullám sírjába temeti a partjain nyíló virágokat! Feledik, nagyon feledik, hogy egyedül a szellemi s erkölcsi nagyság eszményképe utánni törekvés tarthat jogos igényt, hogy szüntelen izgalomban tartsa szivünk húrjait, mely ahelyett, hogy lankasztana, erősít, ahelyett, hogy sülyesztene, felemel, ahelyet hogy barommá tenne meg istenít! Szokott lenni időszak az emberiség történetében midőn a tökéletesedés folyamának útját állja egyidőre valami akadály, mely aztán rendesen erőszakosan távolíttatik el. Egy ilyen időszakban élünk ma. Mi lesz mindennek a vége ? Az általános pauperizmus. Egyik tulságból a másik! Tönkre mennek az államok, mert utóljára sem fogják kiállani a polgárok a telhetetlen állami igények danaidák hordója kielégítését. Az államtönk természetesen koldusbotra juttatja a nagy igényekhez szoktatott s könnyelmű beamter hadat. De átalában tönkre mennek az egyesek is, kik a hiú fény, pompa, a tetszelgési vágy fényétől megvakittatva, nem látják a lábuk alatt tátongó örvényt. Az átalános pauperismus egyik eredménye lesz, az egyetemes elégedetlenség. A közelégedetlenség pedig felszínre fogja vetni aztán a sociális kérdéseket, melyeknek megfejtése eladózhatlanul előtérbe lép, s ijesztő átalakulásoknak fogja megvetni az alapját. Jó lenne talán, mindenkinek a közép úton haladni, míg nem késő! ? Félni a szegénységtől s nem kívánni szerfelett a gazdagságot, az anyagi emelkedést. Általában redukálni az igényeket. Szoktatni magunkat a kevéssel való megelégedéshez. — Utoljára is nem kell sok az anyagiakból a boldogságra. — Élni, de hagyni másokat is élni. S megszabadulna a materialistikus világnézettől, mely A „MÍBVIDÉK“ TÁRCZÁJA. Fazekas Sándor emlékezete.*) (1823. decz. 2. — 1880. jun. 2.) »Elvégezteti !<.... s milyen hamar!.........mily váratlanul végeztetett el! ..... . Olyan jól esett látni közöttünk ezt a jobb időkre, szebb napokra, erőteljesebb ivadékra emlékeztető férfiasan szép, erőteljes, eredeti, daliás, typikus magyar alakat! . . . Oly jól esett jellemző, tősgyökeres magyaros szó köszöntések között kezet szorítani vele! . . Ha szemben voltunk vele s elmélyedtünk kifejezésteljes alakjának szemléletében, önkénytelenül is két gondolat tolutt lelkünk elé az ember teremtetése isten képére s hasonlatosságára és az 1848-ki magyar honvéd dicsőssége. Írt ha őt látva, arra gondoltunk, hogy isten az embert valóban a maga képére és hasonlatosságára teremtette, azt kelle mondanunk a megboldogultra Pál apostol szavaival: »ezen már rajta van isten .személyének kimetszett bélyege.« (Zsid. I., 3. vers.) Ha eszünkbe jutott a nagy költő feddőzése, keserű lemondása, hogy: „Cs ak a magyar biiar.keséget, Csak azt ne emlegessetek,“ *) Tisztelt birátánk, Göhjmbey Péter ref. lelkész, hatásos oratióját felszóllitásunkra szíveskedett lapunk számára közlés végett átengedni. Szerte, és ránéztünk a megboldogultra, azt mondtuk magunkban, hogy a költőnek nincs igaza; mert ime: itt az önérzetes magyar, tetőtől-talpig magyar büszkeségnek kimagasló példányképe ! Valóban a megboldogult jellemző magyar alak volt, még pedig olyan értelemben, a mint a »legnagyobb magyar« s nemzetgazda a magyart jellemzőleg magát kifejezte : »lóra termett magyar« ! a milyet az isten jókedvében teremt! .... Véralkata, öltözete, életmódja szokásai, szenvedélyei, mind, mind jobb időkre, szebb napokra, kaczagányos, párduczos őseinkre emlékeztetett! 3 e részben ritka példány volt e mi időnkben, melyről elmondhatjuk a költő szavaival: „Mi a magyar most ? ! rút, szibarita váz ! Letépte fényes nemzeti öltönyét. S hazája feldúlt védfalából Bak palotát heverő helyének.“ (Berzsenyi) A mit Petőfi 1846-ban óhajtott, hogy: »Csak szólna már a harczok harsány trombitája!« az a trombita 1848-ban csakugyan megharsant és hízta, lelkesülten hitta mindazt, a ki magyar, és csakugyan zengésére talpra ált az egész nemzet, mint egy ember! Az idvezült is meghallotta ekkor a hangot s úgy, mint a költő »álmodta«, énekelte magáról, ő is: »Örömmel vágta fel magát paripájára, a nyeregbe és a bajnokok sorába szilaj jó kedvvel nyargalt be ;» igy lett »honvédhuszár», s ezen minőségben huszárfőhadnagyságig emelkedve, harczolta végig a »névtelen félistenek« között azt az önvédelmi harczot, mely nemzetünkre a nagyvilág előtt örökre elhomályosithatlan fényt vetett. A harcz lefolyásakor elfogatván, szenvedett mesés üldöztetéseket, bántalmakat és zaklatásokat .... a mint szenvedtek akkor oly sokan megyénk fiai közül is, .... ki bujdosva ............álruhában...............sanyarogva, réteken, pásztorkunyhókban , ki meg nehéz lánczban, penészes börtön fenekén .... de az üdvözölt mindezt békén tűrte, mondván: »én ezt hazámért szenvedem! s ez rajtam drága folt!« (Vörösmarty).... Szenvedte, mert a magyar hazáért küzdeni is, szenvedni is, életczélnak, dicsőségének tartotta, — íme! elismerésünket, hálánkat vegye jutalmul érte — legalább ravatalára! Azonban a tett nem mindenki előtt jellemzi eléggé az embert! vagy ha jellemzi is, az emberek mindig készen vannak elmagyarázni, elferdíteni, hamis színben feltűntetni; képesek is, készek is mindig önző, aljas érdekeket adni a tett indokául. Ez oldalról az üdvözültet is érhette, érte is, amint er mindnyájunkat bántalom és sértés elég! De az tény marad életéből, hogy: lakás, viselet, érzelem, vonzalom egy fő dolgot, hazaszeretetet jelezett nála félremagyarázhatlanul! Lakását azon földre, azon helyre tette, melyet Kálié a magyar történelemben, három (a XV., XVI. és XVII.) századokon át thurucz magyarok fészkéneki nevez, a hazánk, megyénk s e város történél-