Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1881-01-06 / 1. szám

II évfolyam. Nyíregyháza,1. szám. Csütörtök, 1881. január hó 6. (SZABOLCSI HÍRLAP.) TÁRSADALMI HETI­LAP. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmunkatárs: VITÉZ MIHÁLY. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások J?K­in­ jer «János és «Jóba, Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre­­czeni­ utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények, a­­ szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fo­gadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek vis­sza. Hirdetési dijak: Minden háromszor halálozott petit-sor egyszeri közlése 5 kr; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirde­tés után 80 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajczár. Lapunk részére hirdetések elfogadtatnak kiadó-hivatalunkban (nagy-debreczeni utcza 1651. szám); továbbá: Goldberger A. Y. által Budapesten, Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten; valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva, ligánz évre.........................................................4 frt. Félévre...............................................................2 „ Negyedévre......................................................1 „ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Egy szó a t. közönséghez. Minden szerénytelenség nélkül, kimond­hatjuk, hogy lapunk avatott és tekintélyes egyének ítélete szerént, a vidéki legjobb la­pokkal bátran versenyezhet. És ezen elismerő nyilatkozatot jövőben még inkább kiérdemelni erkölcsi kötelmünkül ismerjük, nem rettenve vissza még anyagi áldozatoktól sem, kitűzött czélunk érdekében. Eddigi főmunkatársunkat a jövő évre is megnyerve az egészséges magyar humor kép­viselőjéül, — biztosítva lévén ezen kívül a ge­­niális Heiszter József, a kitűnő lyricus Lukács Ödön, a hangulatteljes Jávor, a mélyen búvár­kodó I. R. a tanügybarát Pazár István, a con­­templáló —!—, az éber Memor, F. B., Lő­­vey Sándor, a kedélyes Kajabusz, a „Tüskék"1 írója, a szigorú Sincerus, valamint Koloman­­nus és még sok más jelesek közreműködé­séről, biztos kezességet adhatunk a t. olvasó közönségnek arról, hogy lapunk még érdeke­sebb és élvezetesebb tartalommal fog jövő év­ben megjelenni. Viszont mi is kérjük a t. közönség szives pártfogását. A közügynek, közjónak teend ez által hasz­nos szolgálatot. Nyíregyháza, 1880. decz. 28. A „Nyirvidék“ előfizetési ára: postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre .... 4 frt.1 Fél évre...........2 frt. Háromnegyed évre: „­­Negyed évre . . 1 „ A községi jegyző s tanító uraknak egész évre csak két forint. Piringer János ás Jóba Elek, a­­ Nyirvidéki kiadó­ tulajdonosai. Újév reggelén. Sötét vészterhes fellegek lebegnek a magyar­föld bérczei és rónái fölött, — északról és délről, keletről és nyugatról villámok gyuladnak ki a bo­­rulatos láthatáron, — a föld meg meg­rendül alat­tunk s a baljóslatú csöndet ama tompa morgás váltja fel, mely rendes előhírnöke a bekövetkező nagy katasztrófának, — valóban most zenghetné méltó joggal a nemzet nagy költője: „megnehezült az idők viharos járása fölöttünk . . .“ És innen kifolyólag a kinek lélekvilágában nem pusztán üres hang, vagy elavult fogalom e szó: haza, — nem lehet komoly tűnődéssel sőt szent fájdalommal nem gondolnia a végzetes jövő­re, mely nemzetünket fenyegetve közélg felénk, — nem lehet nem keresnie a gyógybalzsamot, mely behegészsze ama nagy szenvedő fájó mély sebeit s megmentse, — ha ugyan még lehetséges — az elvérzés, a végelgyengülés gyászos halálától. De váljon e csüggeteg hangulat képes-e fel­tartani a sors sújtó karját, az események romboló fergetegét ? Nem, — a sors nem veszi figyelembe a könyet és jajszót, az események csak az erőseknek hódol­nak s az istenek is elhagyják azt, ki elhagyja ön­magát. De hát van-e még ír, csodaszer, mely uj éle­tet árasszon az elbénult, kimerült szervezetbe, és ama diadalkiáltást adja haldokló nemzetünk ajka­ira: „élek, és élni fogok!“ Bizonnyal van, — az emlékezet és remény. Az emlékezet feltárja előttünk a múltak ese­ményeit, a nehéz küzdelmeket a létért, a kínos vér­­keresztségeket, melyek nemzetünkről, e „testvértelen“ népről meg valónak irva a sors könyvében, s tel­jesülésbe mentek az utolsó pontig. — Várnát, a mal­i pusztát, Mohácsot, a majthényi síkságot, a világosi rónát, — de felmutatja egyszersmind ama fényes alakokat is, kik nem csüggedve a legsöté­tebb órákban sem, küzdöttek és meghaltak e föld­ért, mely őseik hamvait fedezé, és hitök szerint unokáikat is ápolni fogja, kik csudákat lőnek úgy a kard hatalmával, mint a szó varázsával, kik te­remtettek a semmiből, s nevüket örök betűkkel vés­ték fel a dicsőség fénysugárzó lapjaira, —eszmék­­et ezenkívül a tévedésekre és bűnökre, melyek elő­idézték fajunkra ama rettenetes megpróbáltatáso­kat, melyekre reá gondolva, még ma is azt kell mon­danunk a költővel: „Isten csodája, hogy még áll hazánk,“ — valamint a nemes erényekre is, melyek A „NYÍRVIDÉK“ TÁRCZÁJA. KARI. Mottó: önkéntelen a­z ember mindenre születik. Az egész gr&dusban neki volt legszebb fehér fo­ga ; azt mondják, hogy unalmas óráiban timsót rágott. Dicséretére legyen azonban neki, e ritka természeti sa­játjával nem volt önző, megtanult olyan aristokratikus módon nevetni, hogy t. i. az ember a szája szélét 15 foknyi szög alatt húzza szét s a szép alabástrom fogak (már t­i. a­kinek van) láthatókká lesznek. Szerinte na­gyon parasztos az, ha az ember egész száját kitátja s úgy nevet. (Már pedig az aeszthetika professorunk is el­­tátott szájjal nevetett) Egyébaránt más tekintetekben is kimutatta Kari a foga fehérét. Azt meg kell adni, hogy páratlan szép fiú volt. Ő volt a kollégium Adónisa. Gesztenyeszin fürtéi a közön­ségesen bevett réstű­ködési módok egyikéhez sem alkal­mazkodtak, azt lehetne mondani, hogy a szabálytalan­ságban remekeltek. Arczán az elömlő pír csupa életerőt árult el, vegyítve itt, ott halványsággal, melyet ugyan­csak az élet rajzolt oda, pusztán árnyékolásául az ele­vennek. Szeme járása kitanulhatatlan mint az üstökös-csil­lagé, orra mintája volt az orroknak s alatta érett buza­­kalász színű bajusza kétfelé kunkorodott, mintha csak dugóhúzó lett volna, s mindenek felett a fog, mely ha felül nem múlta, de minden esetre egy rangon állott az elefánt csonttal. Annyira is veszedelmessé lett a kisvá­rosban, hol különben is feltűnik az ily ritka példány, hogy mikor az utczán végig lépdelt a mamák elhajtották leá­nyaikat az ablaktól s magok mentek oda szemeiket le­geltetni, az ifjúság e non plus ultráján. Úgy is elkapott a Kari, hogy utoljára lett belőle egy »Vanitatum vanitas,« de azért a szép nem fölött folyvást ő uralkodott, daczára az egész filozófiai és jogi fakultásnak. Könnyű vére az érzések hévmérőjén rende­sen messze felül állott az 0-on s jaj volt azon kis lány nyugalmának, ki a mellett megperzselte szárnyait, mert az mindig tavasz-buta bajuszú legényekkel álmodott. Mikor oda került, egy kopott bizonyítványa s még kopottabb habitusa volt. Igen derült flegmával beállít az igazgatóhoz. »Kérem Direktor úr, azért jöttem ide először, hogy csináljon velem valamit, mert látja ilyen állapotban tisz­tességes emberhez nem mehetek. « No hát az igazgató úr csinált is vele valamit, amennyiben hosszas magya­rázat nélkül tudtára adá, hogy ahol bejött, ott — időt nem vesztegetve — ki lehet ugyan még menni, de a kö­vetkezményekről nem áll jót. Kari aztán tán elbúsulta magát? dehogy, nem biz­a. Beült a »Arany­szarvas«­­ba nagyon helyesen okoskodván, hogy az ismeretségeket ily helyen lehet allegro és vivace megkötni, s egy kö­dös októberi este binder lett az egész akadémiai ifjú­sággal, mely ifjúságnak vére még nem zúpult meg an­­­nyira, hogy az »Arany szarvas« »Kék csillag« «Ezüst kacsa« s más efféle ideális tárgyak iránt elvesztette volna érdekeltségét. Hiába is böfögnek az öregek, hogy >ez a mai fiatalság,« mert leiz ez csak az ő folytatásuk s ők sem voltak jobbak a diákné vásznánál. Kari aztán megtelepedett a p............i kollégium­ban a rövid időn felzavarta a kisvárosi hölgyek csendes kedélyét. Mint egy Don Juan veszedelmessé lett, furni­­gálta a szerelmet, kacsintás volt uzsonnája, dicsőséggel takaródzott, (lesz az elég szellős paplan.) Magánélete a legdiákosabb, szobája csak a legszükségesebb bútorzatra szorítkozott, sőt irigy lelkek kétségbe vonják, hogy az is meg lett volna, hanem tárczája, az mindig tele volt — nem pénzzel, — de arczképek, hajfonadékok, vizitkártyák, s más efféle modern tárgyak, kibeszélhetlen sokaságával, melyekre, hogy a magas kormány mind ez ideig adót nem vetett, az csodálatos. Ezek képezték az ő ingatlan birtokait. Kosztja rendesen volt mindig fogadva, de fizet­ve nem, ugyanazért legtöbbször csak ábránd és sóhaj­tással táplálkozott, különben is e híg ételek a szerelmesek étlapján nagyban divatoznak. Egyébként Kari kevéssel megelégedő volt. Egykor megy az utczán oly komolyan, mintha legalább is arról gondolkoznék, hogy hány méternyi magasan van ő most a tenger színe felett, utána ballag mendikánja, kezében egy vonalzót, kalamárist és egy mosatan gallért vive. Kérdik tőle a pajtások: »Hova, hova Kari ?« Kari egész kedélyesen felel: »Szállást változtatok« és czigarettázva ment tovább. Már erre aztán igazán illett a bölcs mondása »Omnia secum portat.« Máskor meg bámulva beszélték előtte, hogy a XII-ik Károly lova Bendertől Stocholmig nem evett csak kétszer. >Sz' mi az,« mond­d büszkén. 8513

Next