Nyírvidék, 1889 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1889-01-06 / 1. szám

X. évfolyam. Előfizetési feltételek : postán Trtgy helyben házhoz hordva. Egész évre 4 frt. Félévre 2 » Negyedévre 1 » A községi jegyző és tanitó uraknak egész évre csak két forint. 1. szám. Nyíregyháza, 1889. január 6. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. SZABOLCS VÁRMEGYE HIVATALOS LAPJA. A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenkint egyszer vasárnapon. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában leendő fölszólamlások Jóha Elek kiadótulajdonos könyvnyomdájához (nagy - debreczeni utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek vissza. Hirdetési dijak : Minden négyszer halálozott petit-sor egyszeri közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr Kincstári bélyegdíj fejében, minden egyes hirdetés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények díja soronkint 15 kr ajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó hivatalban (nagy-debreczeni utcza 1551. szám), továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Haasenscein é» Yogl«r irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Dorn & Comp által Hamburgban. Hivatalos közlemények, 14,863. K. „ . , jggy Szabolcsvármegye alispánjától. A járási főszolgabiráknak és Nyíregyháza város polgármesterének, Ungvármegye alispánjának 6155/88. sz. megkeresését másolatban alanljegyezve megfelelő eljárás végett közlöm. Nyíregyháza, 1888. decz. 11-én. Zoltán János, alispán. (Másolat.) 6155/88. sz. Ungvármegye alispánjától. Köröző levél. Tuma N. unghvári lakos kir. adóhivatali tisztviselőnek 13—14 éves fia folyó hó 6-án a szülői háztól eltűnvén, máig sem került elő, miért is fölkérem a tek. alispáni hivatalt, hogy ezen fiút az alábbi személyleírás alapján a vármegye területén köröztetni, feltalálása esetén felfogadandó kísérővel hozzám, illetve Ungvár város rendőrkapitányi hivatalához küldetni szíveskedjék. Személyleirása: Neve: Tuma Emil; kora 13—14 éves; nagysága: 130—140 %; haja: szőke, rövidre nyitva: szeme: kék; orra, szája: rendes; különös ismertető jele: a bal szem szivárvány hártyáján állítólag egy fekete pont. Ruházata: világos barna szövetből, a tételig érő felső kabát: szürke. Beszél magyarul, németül, tótul. Ungvár, 1888. évi deczember hó 8-án. Rende s. k. alispin. 14,879. K. 1888. Szabolcsvármegye alispánjától. A járási főszolgabiráknak, Nyiregyháza város polgármesterének és a községek elöljáróinak. Szabályszerű közhírré tétel végett értesítem, miszerint az 1888. évi VII. t. cz. alapján állatszemlélő hatósági szakértőkül a m. államvaspálya, m. északkeleti, nyiregyháza-m.-szalkai vaspálya nyíregyházai és királyteleki állomására Karner János nyíregyháza városi, — a m. államvaspálya ujfehértói állomására Vacha József ujfehértói községi, — a nyiregyháza-máté-szalkai vonal nagy-kállói állomására Szabó Károly vármegyei, a nyírbátori állomására Balla Antal nyirbátori községi állatorvosokat, — továbbá a m. északkeleti vaspálya kisvárdai és buzséri állomására Madarasi János vármegyei állatorvost neveztem ki. Nyíregyháza, 1888. deczember hó 28. Zoltán János, alispán. Egy szerény indítvány. Szabolcs vármegye akkor foglalandja el méltó helyét egy kulturállam alkotó részei között, ha azon fő foglalkozási nemet, mely polgárai nagy részének kenyeret ad, az ismeretek fejlettségéhez mért s emberi okoskodás és munka által elérhető tökély legmagasabb polczára emeli, mert e nélkül a közjólét düledező falai sem fölépülni, sem balsors és váratlan csapások ellen oltalmat nyújtó tető alá kerülni nem fognak. A legegyszerűbb mesterség is sikeresebben folytatható, ha a kézi ügyesség némi intelligentiával párosul, azaz ha szellemi tényezők is szerepelnek a nyers phizikai erő alkalmazásánál. Szabolcs vármegye fő iparága a földmívelés, mely primitív és semmi képzettséget nem igénylő foglalkozásnak csak azok által tartatik, kik a mezei gazdászatban az ekén s az eléje fogott ökrön kivül egyebet észrevenni nem tudnak, de hogy a végzett munkálatok sorrendje, azok minősége, a keresleti és kereskedelmi viszonyokhoz való változó alkalmazkodás, továbbá a sokféle csapás ellen való védekezés mennyi gondot, tapasztalatot és képzettséget követelnek, beismerni s a földmívelést nehéz mesterségül elfogadni vonakodnak. Pedig már régen elmúlt azon boldog korszak, melyben a földmívelés irigylendő foglalkozás vala, a mai szánalmas agrikále viszonyok mellett semmi alapja nincs azon illusiónak, melyen keresztül más foglalkozásúak a földmíves keserves kínlódását szemlélik; vagy illúziót ébresztő körülmény-e a 6 forintos búzaár, a mezei gazdálkodáshoz vonzó-e például, hogy az időjárás szakadatlan rendellenességei a növénytermelés elé évről-évre akadályokat gördítenek, vagy talán a munkások hiánya s drágasága emeli a gazdálkodási kedvet; ezek mind olyan dolgok, melyek csakhamar desillusiót okoznak, mégis olyan fogalmak uralkodnak a mezei gazdálkodás felől, melyek ezt ideális foglalkozás gyanánt tüntetik fel, pedig ha volt is valaha ehhez hasonló, ma annak nevezni semmiképen sem lehet. De azonkívül hogy nem sok gyönyörűséget nyújt a nagy fáradságon s elemi csapások okozta aggodalmon kivül, még az is rovására irandó, hogy megszűnt az, és s nappali folytonos munkát kárpótló foglalkozás lenni. Mig ezelőtt akkor is haszonnal záródott le a gazdálkodási üzlet évi mérlege, ha a munka és tőkét szakképzettség nem támogatta, legfeljebb szorgalomra volt szükség, addig most már mindezeken kívül egy fontos tényező vált nélkülözhetlenné: a mezei gazdálkodás minden pázisában otthonosságot biztosító gazdászati képzettség. E nélkül a különben is drága tőke és munka nem használhatók ki akként, hogy az eredmény pluszából a minden oldalról föllépő igények kielégíthetők lennének. A felvilágosodottabb s a vagyonosabb osztály e képzettséget a saját erejéből is megszerezheti szakkönyvekből s a szakiskolákban, de az értelem alacsonyabb színvonalán álló földmívelők — s megyénk lakosságát főként ezek alkotják — csak a feladatának magaslatán álló közkormányzat által vezethetők a szükséges ismeretek igazi forrásához s ezek segélyével a sok nemű igényt biztosító s a megpróbáltatások napjaiban oltalmat nyújtó mentsvár betetőzött falai közé. Szabolcs vármegye intéző körei mindenkor felösmerték a nép bajait s tudtak orvosszert ajánlani ellenük; tudják bizonynyal azt is, hogy a község, állam s vármegye közterheit itt is épen azon földmívelők viselik, kik a mezei gazdálkodás jelen állásának megfelelő szakismeretek terén még nagyon hátra vannak s hogy ennek következtében a vagyonosodás felé való haladásuk is csak csigaléptekben történik. S ha elismerik a megye bölcs intézői eme baj létezését, okvetlenül kezdeményezniük kell olyan intézkedéseket, melyek által azok remélhetőleg megszüntethetők. Egy oly intézményt akarok Szabolcs vármegye tisztelt vezéreinek mindig fogékony figyelmükbe Mai számunkhoz negyediv hivatalos melléklet van csatolva. A „NYIRVIDÉK" TÁRCZÁJA. A nekacsints főkötő meséje. Hajdanában, mikor még jobb idők jártak, Mikor még az adót nem préselték s vártak Hogy kiheverje az ember baját szépen, S az adóhajtó is nem állt ugy résen; Megtörtént, kik tették biz Isten! nem tudom Mert gyermek koromban — csak igy mellék uton — Fülelve hallgattam azt a kedves mesét. Mint tréfáltak meg egy gyönyörű menyecskét; Ki élt, halt a Whistért, s a négyes barokkban Elfogta a huszonegyest egy húzamban Nem egyszer, nem kétszer, és tudja, hogy hányszor, S öreg spillereknek adott marschot párszor. A ki e mellett — mit látni ritkaságnak — Disze, példányképe volt a háztartásnak. A hol rend, tisztaság fénylett, mint a tükör S szellemes modora . . . volt a vonzó büvkör . . . Mondják, hogy két arczán a hajnalpír játszott, S a kire rá nézett, hol égett, hol fázott, Mosolygó ajakán ott volt a kis gödör Mely az égbe emel, ingerel, és gyötör, Ott ült a bár varázs szép fehér homlokán, S elveszett, a ki elmerengett tejútján. Mondják . . . szépségének alig akadt párja, Ő volt a vidéknek tündér Ilonája. Hamiskás édesség vette lényét körül, Férfi, ha rá nézett, elhalt a gyönyörtül, Ahogy őt leírták — bírom az emléket — Nem festett még festő, oly gyönyörű képet. . . . Ennek a gyönyörű özvegy menyecskének, Kit meg énekelni kevés ez az ének, A blatt a tizenkét barokk s a „whist" contó, Úgy forgott kezében, mint a pergő orsó. Sötét szempillái alól a fénysugár Úgy futkosott mint az égből a villám ár. S talán ez volt ola, hogy akaratlanul Megtudta gyékényén a szomszéd mit árul. S tán ez is okozta, hogy a szép „Cover dáma" keze által került leginkább fogságba, Hogy a „huszonegyest" ami pedig szégyen . . . Öreg „partnerektől" ő fogta el szépen. „Contrára, recontrát" ő jelzett legtöbbször. S a „pagát ultimót" — esténként vagy ötször Oly szépen csípte meg, hogy a ki azt látta, Azt hívé, kezében, babonás a kártya. Az öreg nagybácsi csóválgatta fejét. Hogy oly sokszor látta futni a szerencsét kezéből, amikor azt hitte . . . hogy fogja, S övé a nyereség — majd egy bankó boglya. Pedig hát nem ugy lett — más állott a résre, Tüskés is lett ezért az öreg sörénye, Az ókula alól ugy szórta a szikrát, Vébéd — ha van tüze — meggyujtna egy pipát. Ám az ifjú szomszéd az a kedves „parthner" Kinek égett szíve mint egy vulkán kráter , aki a menyecskét — ma épen megkérte — Megleste, hogy a szél őket hogyan érte. De oly jámbor képet vágott az adtusra, Hogy a szép menyecske — menten ujabb szuszra Elcsípte az öreg ,húszasát . . . mi végett, Maga alól majd kirúgta a nagy széket, . . . Hát hiszen valljuk meg, — bár ártatlan néha . Mégis csak boszantó, ha sűrű a tréfa, Pipacs lesz az ember . . . küzködik hiába, Kifortyan, mi bent van a láda fiába. Öreg „spillerekkel" nehéz már a móres, Tudni kell a „cottát" s a „tempó” miből lesz, Rossz „hivás" rossz „sláger", kiviszi sodrából S kibúvik a mérge a bekötött zsákból. A kedves bácsit is elönté a méreg, S olyan lett az arcza, mint a ránczos kéreg, Zamatos pipája a szikrát ugy szórta . . . Mintha csak a Vezúv fűtött vón alóla. Majd ketté harapta azt a szép szopókát, A melyhez hasonlót fényesebbet, hókát, Adler intézete aligha szállított. — Hiszen borostyánja — megért száz forintot. De lenyelte mérgét, és a pipa füstöt. Pedig a kebde zihált, s mint egy üstöt Tele füsttel, gőzzel, vitte haza menten, „Rosszul vagyok!" — mondá — „jój czakát szentem!" * * . Harmadnapra lehűlt a bácsi haragja S még alig hangzott el a délest*) harangja, Már ott volt, — már ott ült, s oly nehezen várta, Mikor kell osztani, s hogy jár ma a kártya. Mert hát az öreg is az utolsó „tour"-nál. Olyasmit vett észre, hogy a szép Ilus-nál ez az égő szempár ... ide ... oda kacsint S innen a sok „fogás" „contra" alkalmasint De el nem árulta azt az édes titkot, A melyért magában, elölt annyi szitkot, Várta a társakat bárány türelemmel . . . S megivott kínjában — vizet — egy üveggel. *) A délutíni 2 órai imára való harangozás.