Nyírvidék, 1890 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1890-05-04 / 18. szám

XI. évfolyam. 18. szrlm. Nyíregyháza, 1890. május 4. A VIDÉK. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. SZABOLCSVÁRMEGYE HIVATALOS LAPJA. A SZABOLCS VÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenszint egyszer, vasárnapon. Hirdetési dijak: Minden négyszer kisábtozott petit sor egyszer Közlése 5 kr. s többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdíj fejében, minden egyes hirdetés után 30 kr. fizettetik. A nyitt-téri közlemények dija soronkint 15 kr Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger V. által Budapesten. Haasenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is Doru & Comp. által Hamburgban. • • postán Előfizetési feltételek : vagy helyben házhoz hordva : Olési évre 4 forint. Fél évre 2 I»»v«d évre 1 ndősségi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában leendő felszólamlások Jóba Elek kiadó-tulajdonos könyvnyomdájához (nagy -debreczeni -utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képezi küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek vissza. Hivatatos rész külön mellékleten. Társadalmunk választó falai. Nincs állam Európában, de talán távolabb sem azok között, melyeket a czivilizált népek alkotnak, melynek nagyobb szüksége lenne a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméinek az élet minden viszonyaiban való érvényesítésére, mint a magyar államnak. Helyesen szólva, nincs szüksége egyetlen államalkotó nemzetiségnek sem az egyenlőség és testvériesülés válaszfalainak oly buzgó rombolására, mint a magyarnak. Kimondhatjuk előre, anélkül, hogy a bizonyítgatáshoz kezdenénk, miszerint minden társadalmi és nemzetiségi korlátok esküdt ellenségéül szegődni, a magyar nemzetiség létkérdéséhez tartozik. Fejlődő nemzetiségünknek és egy ezredév viharait már kiállott államiságunknak csak ugy biztosithatunk jövőt, Isten segítségével egy második ezredévet, ha őszintén és derekasan, de ami a fő, békés úton is, hozzáfogunk úgy a társadalmi, mint a nemzetiségi válaszfalak lebontogatásához. Mert, fájdalom, nemcsak nemzetiségi korlátok osztják számos merev koczkára ezt az országot, s talán még inkább a társadalmat, hanem egy, az újabb időben epidémiaként terjedő beteges felfogás. A nemzetiségi korlát, sajnos, egy a mi legnagyobb átkunk, mely nem engedi, hogy hazánk népei egy tömör, egyértésű nemzeti testté konszolidálódjanak. De hát ez a mi viharos történelmünk utómaradványa, s bár állami létünk felett soha meg nem szűnő veszélyként lebeg, mindazáltal legyőzése és kisimítása mégsem lesz lehetetlen, amint ezt az utolsó két évtized jelei kétségtelenül bizonyítják, ha hogy lesz bennünk lemondási erő a társadalomban is megszüntetni a hasonló bajokat és ha lesz bennünk emelkedettség megérteni az egyenlőség és testvériség korszavait. Mert jelenleg csakugyan úgy áll a dolog, hogy az indus vallás soha nem osztotta oly merev kasztokra a társadalmat, mint a mi felfogásunk a mienket. Annyira jutottunk, hogy az ellentétes érdekeket nemcsak bensőleg érezzük, hanem nyíltan bevalljuk és ápoljuk, mintha mindannyian ellenséges táborok volnánk. És mennyi a kaszt a társadalmunkban! Szörnyűség még elképzelni is. A lefelé dölyfös bürökrácziának számtalan lépcsőfokait nem is említve, már csak az úgynevezett földesurak között is mennyi választófal létezik. A nagybirtokos lenézi a középbirtokost; ez viszont elégtételül lenézi a kisbirtokost; mig emez ismét talál lenézni valót maga mellett. A gróf kicsinyli a bárót; a köznemes fumigálja a parasztot, a kereskedő az iparost; az iparos a földmivest; az iparos osztályban magában is számtalan az élesnél élesebb árnyalat, szerintök vannak nemesítő és lealázzó mesterségek, a hivatalnok, még ha a legnyomornbb Sanyaró Vendel is az, hogy szinte koplalás az ünnepe, lealázónak tartja az érintkezést a legtöbb kereskedővel és iparossal. Egyszóval lenézzük egymást keresztbe-hosszába úgy, ahogy csak had-ur-faj istenünk valaha vérünkbe oltotta. És végül, a mit elhagynunk nem szabad, mind a fennebb említett társadalmi tényezők, együtt és összevéve megvetik a zsidót (a mig t. i. nem szorulnak reá). Ebben az egyben ama többiek hallatlan egyértelműséggel egyeznek meg. Érdekes a a felemlítésre, hogy egykor egy iparát piszkos rendetlenséggel folytató iparos ezért megrovatván, nem az fájt neki, hogy piszkosnak találták, hanem az, hogy egy hasonló szennyben leledző zsidóhoz hasonlították. Nem azt tekinti senki, hogy mi ős mi a másik benső értékére nézve, hanem azt, hogy mi a születése, mi a foglalkozása, mennyi a pénze és mi a czime. A czim?! Hja, ez már magában véve is nagy, névleges értékkel bír Magyarországon. Kész utalvány ez magasabb körökbe való juthatásra, sőt magasabb (olykor sine cura) hivatalok elnyerésére, jóllehet e részben az agiója utóbbi időben egy kissé csökkent. Hogy így állunk, ki merné tagadni? Vájjon jól van-e ez igy? Kinek-kinek józan ítéletére és lelkiismeretére bízzuk a választ. A humanizmus, melyet minden ember száján hordoz, de szívében oly kevesen, egészen más ösvényt mutat. De ha a mai reális kor embere csupa megszokásból a humanizmust is lenézi már, legyen következetességből önmagát kereső rationabilis és fontolja meg, — itt különösen magyar honpolgári szempontból szólunk — hogy a magyar állam tömörítéséhez és fentartásához semmi sem tesz oly nagy szolgálatot, mint a társadalmi s ezzel együttesen a nemzetiségi választófalaknak következetes rombolgatása s az egyöntetűségnek és testvériségnek minden irányban való hódolat teljes elismerése. Jól tudjuk mi azt, hogy az egyetértés és testvérisülés keresztülvitele az értelmi képzettség bizonyos fokát feltételezi, mert a miveletlen népek olyanok, mint a gyermekek, kik a maguk javát sem tudják. Hiszen mi főkép és elsősorban az értelmiséghez szólunk, ő tőlük várván a javítást, de ő tőlük várván a javulást is, mert a társadalmi választófalakat — ki hinné? — ők építgetik legbuzgóbban Mis kérdés azonban, hogy az értelmi intelligencziának e tényezői a művelt emberek közé tartoznak-e? Nem, mert a műveltség legfőbb ismertető jelei a szívnemesség s az ezen alapuló testvéries szeretet. Nem ilyen az észak-amerikai társadalom. Ott az embereknek fogalmuk sincs a mi társadalmunkban végződött kasztrendszerről. Ennek oka a legtisztább demokratikus felfogáson kívül még a népek valódi műveltségében is rejlik. És az általános műveltség ez épületét maga az állam építgeti határt nem ismerő áldozatkészséggel. Tudván azt, hogy a jól felszerelt, könnyen hozzáférhető iskolák teremtik a műveltséget és hogy a jó irányban fejlesztett A „NYÍRVIDÉK*4 TÁRCZÁJA. Az elveszett levél. — Elbeszélés a modern társadalomból — írta : Koncz Ákos. Özvegy Ligethyné épen akkor végezte be toilletteját, midőn leánya Ilona csinosan berendezett boudoir-jábe belépett. A mami mosolyogva nyújtotta felé szép kezét, melyet Ilonka megcsókolt, míg édesanyja egy futó csókot lehelt szép gyermeke homlokára. Hogy aludt édesanyám? kérdé kedesen csevegve Ilonka, örömmel látom, hogy vidoran kelt fel, talán el ÍB mult migrain-je, melyről az elmult este panaszkodott? Köszönöm Ilonkám, valóban nincs semmi bajom, kinek már azért is nagyon örülök, mert így kimehetünk délután a lóversenyre, mely igen érdekesnek ígérkezik. Talán el is felejtettem neked édesem megmondani, hogy tegnapelőtt a Nyárfayné estélyén megígértem gróf Karankay Elemérnek, hogy okvetlenül elmegyünk s igy megkönnyebbültem most már beválthatom adott szavamat. A gróf nevének említésénél fürkészőleg tekintett Ilonka arczára, de az nyugodt maradt, megihézték már azt kényei. Ha akarja anyám — válaszolá szelíden a szép leány — én is elmegyek, bár tudja, hogy egyáltalában nem szeretem a ló erényeket, mert undok az a fényes világ, mely fényes ugyan, de nem ad semmi meleget , amely csak ott találja magát jól, hol fényleni és ragyogni lehet. Ismerem komoly, nagyon is komoly nézeteidet leányom és őszintén kimondom, hogy ezeknek megváltoztatásit igen óhajtanáml. Te még egy ideális világban élsz e nem ismered az életet a maga valóságában. Te fiatal f*g, egy nagy vagyon örököse, am illett szép, tehát nem szabad a nyilvánosságot kerülnöd . . . Igen édes Ilonkám, — folytatá kissé elfojtott indulattal Ligethyné — nekem vágyam, egy egyedüli óhajom, hogy te ragyogj, ragozásoddal bódíts s azután boldog légy. A sálon világ legelő fiatal emberei csengnek egy mosolyodért, Karankay Elemér pedig a napokban kijelentette előttem, hogy egyike volna a föld legboldogabbjainak, ha kezedet és színedet megnyerhetné A gróf nevének másodszor történt említésénél Ilonka halvány arézt kigyúlt, keble lázasan emelkedett, szép szemei megteltek könyökkel s mintha indulatát nem tudta volna visszatartani, kitörő zokogással csak felelt anyjának: »Sohi, soha nem leszek a grófé, ennyit mert én gyűlölöm őt.c . . . E feleletre nem várt az özvegy ; mintha egy tündérvilágból hullott volna alá, úgy érezte magát leányának határozott felelete által. E felindulás okozta, hogy leányéhoz lépve halkan, mintha félne, hogy meghallja — így szólt: .Akarod, vagy nem akarod, te a Karankay gróf neje leszesz.* Ismétlem anyám: Boha hogy pedig miért gyűlölöm őt, jobb, ha nem tudja meg anyám, na is említse nevét, találkozni nem akarok vele bocsásson meg édesanyám, de kijelentem, hogy amely pillanatban a gróf átlépi termeink küszöbét, én azonnal félrevonulok szobámba. Tehát távozzál azonnal . . . sziszegte a szép özvagy, különben tévé hozzá, — meglátjuk, kinek az akarata fog teljesülni; szeretném én ?zt. . . . Az utolsó szavakat már nem hallotta Ilonka . . . sietve ment szobájába, hová belépve, megeredtek eddig visszafojtott könyei és sírt, sírt keservesen. . . . * + * Özvegy Ligethyné, néhai Ligethy földbirtokos özvegye, elbeszélésünk idején 38—40 év körül lehetett, bár sokkal fiatalabbnak látszott. Üde arciszme nem sejtetett többet 30 — 35 évnél. Gyönyörűen, a legújabb divat szerint öltözködött mindenkor, s különösen elragadóan szép volt fekete ruhában, mely holló fekete fürtjeit összetartó gyémánt diadraljával fejedelemnői kinézést kölcsönzött neki. Egész lényében volt valami vonzó, mi csak akkor változott meg, ha mosolygott; ilyenkor kellemetlen kifejezést nyert arcza, mert bizonyos elrejtett gúny ömlött el vonásain. Mindenki szépnek, szellemesnek és műveltnek tartotta; háza folyton telve volt vendégekkel a gyász év eltelte után, télen adott báljai legfénesebbek voltak, mindenki iránt szives, leereszkedő volt, a környékbeli szegények áldva emlegették nevét, gazdagságáról, fényes vagyoni állapotáról pedig épen mesés dolgokat beszéltek. Mint szép özvegyet természetesen az udvarlók egész raja vette körül; mint a világ beszélte, többen meg is kérték kezét, de kosarat kapott mindegyikük, mert a szép özvegy kijelentette, hogy nem teszi le özvegyi fátyolát. Suttogtak ugyan valamit a közte és a Karankay közt való viszonyról, de bizonyosat senki sem tudott mondani. Az tény, hogy a gróf nagyon szívósan látott vendég volt a kastélyban, de legtöbben ugy vélekedtek, hogy a nyitravölgyi kastélyt a gróf nem az özvegyért, hanem a már 15 ik évét múlt Ilonka kedvéért látogatja. A nyitravölgyi kastély, özvegy Ligethyné tulajdona, egy gyönyörűen gondozott park közepén volt. Magát az épületet százados fák környezték, mintegy óra a vihartól a kastélyt, mig előtte egy virágerdő terült el, melyek között a szeszélyesen kanyargódzó utak apró kis pavilonokhoz vezettek. A kastély óriási erkélyén délszaki növények pompáztak, egy rutalmas aloe épen most hozta meg százados virágát, míg melletök és közöttük rhododendronok, platánok, narancs és pálmafák virítottak és zöldeltek. E kis paradicsomban a legnagyobb örömmel tartózkodott a szép özvegy, itt olvasott, itt csevegett leányával és bizalmas látogatóival. Elbeszélésünk idejében Hal számunkhoz egy ív melléklet, Fest László és Mirsalkó Lajos ásványvíz irjegyzébe van csatolva.