Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-01-01 / 1. szám

? .­vfolyam. Ege Fél ilőfizetési feltételek: l vagy helyben házhoz hordva : 2­4 forint. „ N re . . . . . . . . i­­­l jegyző és tanító uraknak egész csak két forint. 1­1. szftm. xggnft. Nyíregyháza, 1893.­­január 1. VEGYES TARTALMÚ HETI­LAP. IHŰ SZABOLCSVÁRMEGYE HIVATALOS L­APJA. A SZABOLCS VÁRMEG­YEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. Megjelenik h­etenk­int egyszer, vasárnapon. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában leendő felszó­lamlások Jóba Elek kiadó-tulajdonos könyvnyomdájához iskola-utcza 8. szára (Jánoszky ház) intézendők. Hirdetési dijak: Minden négyszer hisábozott petit sor egytzar közlése 5 kr., többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hir-A kéziratok csak világos kívánatra s az dletés után 30 kr. fizettetik. illető költségére küldetnek vissza. A nyílt-téri közlemények díja soronkint 30 kr. Hl, ek elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (II. kerület iskola-utcza 8-ik szára); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten, Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is Dorn & Comp. által Hamburgban. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. 121 K. Hivatalos közlemény, Szabolcsvármegye alispánjától, i .esitem, hogy a Napkor községhez tartozó Hart­stero tanyán levő sertések között a körömfájás betegség a 16­ ó 7-én fellépett, s ez okból az ezen tanyán levő összervasmarha és sertésállomány zár alá helyeztetett. •egyházán, 1892. deczember 20. Miklós László, alispán. A színtársulat katasztrófája, analm­as hajótöréssel, alig mentve meg vala­ Nyiregyházáról mit­sülyedő hajóról, menekült a j­ i egy színtársulat. Ky hónapon át éheztek, szűkölködtek, küzdve a hős^8 részvétlenségével, bízva és remélve, hogy b jö„ ig, mert jönni kell" : telt ház és megtelt kassza , de b szia'­ként má­sat*1 van ebben az időben és kitartva ugyan ennyi ideig W czirku­sz is volt városunkban, tartva elő­adása: a hideg arénában, napról-napra ismétlődő Rmokkal, kóklerségekkel, fűszerezve helybeli írők s „mágnás athletikai club tagok" bir­kózása*' lizotig, míg a szerencsétlen színészek — könyj­ frományok filléreiből nagynehezen megmentve lakást a vendéglősök foglalásai elől utolsó darab mele­gúnyáikat — majd csak hogy nem szökésre utal, menekülhettek városunkból, a különben derek czirV2 ritterik, a maguk kóklerjeivel, erőművé­szetv bohóczaival, istálló mestereivel, lovászaival és tij'­­s­en még miféle branshoz tartozó személy­zetök­6' s a 36 darab lóval egyetemben ugyanazon egy egész hónapon át elég vig napokat éltek váro­sunkban s minden bit nélkül zónáztak tovább vala­mely más város közönségének boldogítására. De hát nem akarunk mi moralizálni, sem pe­dig sirni a hazafias fájdalom könnyeit. S ha valami kis szemrehányás érződnék ki e sorokból, annak a csúnya látványnak a hatása alatt történik, hogy egy — ha nem is elsőrendű, de jóravaló és jó igye­kezetű és semmi esetre sem botrányos színtársulat, mely — úgy tudjuk — 14 év óta Magyarország különböző városaiban­ működik már Nyíregyházán csaknem végső hajótörésre jutott és könyöradom­á­nyokra szorulva menekül meg ettől a katasztrófától. * Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar színművé­szetnek egészen más missziója és jelentősége van ma, az alkotmány helyreállításának huszonhatodik esztendejében, mint volt az előtt. A budai krisztina­városi színkör épületének homlokzatán bizonyára megfelelő volt a felírás „hazafiság a nemzetiség­nek", s kifejezte annak az intézménynek rendelte­tését. S ha je­t ii m IV»z /tegMy,­ Te­ncsvárott s külö­nösen az úgynevezett nemzetiségi vármegyékben a színházak legelső sorban a magyar nemzetiségnek intézményei, a magyar nemzeti eszmék misszioná­riusai, — eltekintve e kivételektől, a színészetnek int általában a jó izlés fejlesztése s az ily értelem­ben vett nemes szórakozás nyújtása a feladata. Azokban a szomorú napokban, mikor el volt nyomva minden, ami magyar: eszme, érzés, még a szó is jóformán: a közönség a nemzeti fájdalomnak, elfojtott, de meg nem ölhető nemzeti reményeknek , a figyelő polícés-beamterek füleinek megérthe­tetlen, gondosan elburkolt, képletes kifejezéseit leste­várta a magyar színészek ajkairól Tombolt, tapsolt, ha egy-egy ilyen szó kipattant Abban az időben volt ez, mikor óvatosan bezárt szobában, hogy szó ki ne halljék, sírva hallgatták a magyar apák és anyák apró gyermekeik által elszavaltatva Tompi Mihály költeményét: „A rab gólyát", az elnyomott nemzeti fájdalomnak ezt a remek megnyilatkozását, melyet csak magyar szív tudott megérteni. A cen­zúra csak a tépett szárnyú gólya meséjét látta benne. A magyar szí­npad ma (eltekintve kinövéseitől) a jó izlés, a közmivelődés terjesztője. A közönség ez igényekkel megy a színházba A színdarabokban és azok előadásában a „művészetet" keresi. A nem­zeti érzések, törekvések, remények fölszabadulva, másutt nyilatkoznak meg és érvényesülnek; a színház a művészet temploma. Nyíregyházán sincs semmi szükség arra, hogy más hivatása legyen; s ha­ itt egy szintírium­at bol­dogulni akar, legelső sorban e tekintetben kell a közönség igényeit kielégítenie. Ne áldozatot várjo­n a közönségtől, melyet a „hazafiság" letesz a „nemze­tiség" oltárán, hanem elégítse ki a közönség mű­vészi igényeinek, jó ízlésének szükségletét. Tudjuk­, hogy a mi szính­­­zi k­özösségünk, fej­lett ízlése szerint, elég nagy igényekkel megy a színházba. 3 lu itt egy színtársulat — nem ideig­óráig mester­fogásokkal, de biztos talajon, t. i. azon az alapon, hogy közszükségletet elégít ki —erkölcsi és anyagi sikereket elérni akar, nem közönséges erőkkel és eszközökkel kell rendelkeznie. Hogy ezek az igények az építendő díszes szín­házban, a keretnek megfelelőn, még növekedni fog­nak, az egészen bizonyos. S ha­bár az is bizto­san remélhető, — mert természetes fejlődése a dolognak — hogy a díszes színház növelni fogj­a a színházba járó közönséget is, mégis fölmerül az aggodalom, hogy megélhet-e majd nálunk egy olyan színtársulat (másként a lehetőség is ki van zárva), mely a mi közönségünk igényeihez mérten s a di­ly a vége az lett a dolognak, hogy az állandó építésére készülő Nyíregyházán formális an­dományokat kellett gyűjteni a társulat szá­ogy valamiképen keservesen odébb állhas­produ működ­ő NYIIK­VIDÉK TÁRCZÁJA: Ei­y jó anyának. Tudhatja asszonyom milyen ez az­­ élet, Megesik sokszor, hogy az emb­eri tivod. Eszményképet festünk, rohanunk utáni, S öleié kíb­unkat a csalódis várja. Kéjjel néztem én is egy szép eszmény képre : Szerettem a lányit — bocsásson meg érte ! Balga tévedésem szememre ne hányja, Nem szállok mint lepke virágról-virágra. Álmatlan éjjelim nem arról beszélnek, Elég soká voltam rabji gyermeké­nek S én vagyok a vesztes, esküszöm az égre . . . Szerettem a lányát — bocsásson meg érte! Sokszor elgondoltam, mikor együtt ültünk ! Szerencsés véletlen, hogy összekerülniük. Mint mikor az égbolt ezer csillag4val, Mosolyog a néma, sötét éjszakában, Olyan volt mellettem angyali szép lénye, Szerettem a lányit — bocsásson meg érte! ... Ha leszáll a búvár a gyöngyök honiba, S nem siedhet egyetlen gyöng­öt harangjába, Csalódva tér vissza s ugy jár mint én jártam, A ki örök kincset kerestem e lányban, Azt hittem: szive gyöngy, s képrazat volt, fénye .. . /lváltunk örökre — Kocsiísson meg érte ! Zoltán Gyula. E tettemél En­tott és f­e csengte! azonban Az első czivakodás. Végre magunkra vagyunk! szavakkal ölelé meg dr. Millway fiatal, szere­tő menyasszonyát. ti Ma, mit se felelt, Nők módjára nagyott sóhaj­ásos zavarában piruló arc­át keblére bajtá, mellék­szobában suhogtak a selyem ruhák,­­ a poharak és hangzott a vidám kaczaj. Ezek máris távozni készülő utolsó vendégek voltak Emilia fölpillantott a szeretett férfiúra és szeme éde­s könyökkel telt meg, melyek közé az a fájdalom szokott, vegyülni, midőn eddigi körünkből távozva, előt­tü­nk ismeretlen­ül világba lépünk. Millnay Aladár, a sokat emlegetett fiatal orvos, szintén e válponton állt és a pálya, melyre lépett, fényesnek ígérkezett; mindez nem maradt befolyás nélkül Emilia szerelmére. Aladárt a férfiak eszményképének elinté s a házas­ság szintén eszménykép volt előtte, olyas­valami, melyet az életnek köznapi prózája el nem érhe­t vagy legalább az ő házasságukban elérni nem fog. Aladár tudományosan képze:t férfiú volt és sokkal mélyebben hatott be az emberi term­észetbe, sokkal inkább ismerte az emberek társadalmi életét, hogy sem a dol­gokat gyakorlati oldalakról ne tekintette volna, vagy pedig, hogy a rózsás jelen miatt a még fátyollal borí­tott jövőről megfeledkezett volna. Emilia ki akart bontakozni karja kör­ül, de Aladár szorosan tartotta és most pillan­ott először, komolyan kutatva, mosolygó szemébe. — Kedves Emiliám! mondá és hangja férfiasabban csengett, mint egyébbkor Még mielőtt a­, első lépést, teszed ez uj életbe, fogadalmat kell tenned és megigér­ned, hogy e fogadalmad mindenkor szent lesz előtted. — Mi az kedvesem? — kérdé Emília átérizve e magasztos pillanat szentségét. Örökké tartó fogadalmat­ mily eszményi, mily re­gényes lehet az. De mit az orvos s most már férje, tőle követelni szándékozott, korántsem volt eszményi vagy regényes s nagyon is szárazon, sőt tompán hangzott, midőn mondá: ígérd meg, hogy czivakodás után sohase fekszünk le előbb, míg meg nem békültünk. Emilia kiábrándultan hullott le képzelmeinek ha­todik egéből. — Czivakodás után? — ismétlő keserű csalódással haangjában és mozdulatában — Oh, Aladár! Egek! Örök szerelemre való esküvést, magasztosat és es­­ményit várt ő és mily idétlen prózai tapasztalatra jutott! Mindez elég ok volt arra, hogy férjének kezét elbocsássa és éreztesse, mennyi fájdalmat okozott neki e követeléssel Aladár ugy tett, mintha mindezt észre se venné és folytatta: — Nemde kedves Emiliám, megígéred hogy eset­leges czivakodásunkra nem engednéd lenyugodni a napot ! — Aladár, — viszonzá Emilia röviden és komo­lyan, miközben homlokát ránczolá — ilyesmit nem kö­vetelhetsz, nem fogsz követelni tőlem, én . . . én . . . — Nos? kérdé Aladár mosolyogva. — Sohase szoktam czivakodni, mondá hirtelen Emilia félig elfordulva. — De kedves férjeddel talán mégis néha-néha, ha nem tehetnéd meg mit óhajtana vagy nem akarná meg­tenni, mit te óhajtasz. Mert lásd kedvesem, m­i sem s­yitható el könnyebben, mint a házasfelek közti czivako­dás, ha harmadik nem vegyülhet közéjük és ha a hai állapot 24 óránál tovább nem tart. Aladár ajka még tovább mosolygott. Emilia — Ha a harmadik alatt anyámat érted — kissé reszkető hangon — s ezel azt akarom, hogy ezentúl vonjam meg tőle bizalmamat, s ^ázamitóa, idegenné tegyem, ugy meg kell mondanom ^ogy . • hogy ép ugy sérted őt, mint engemet, mert . . . mer mi ketten nem czivakodunk, nem soha, anyám soha sem elegyedik c­ nvakodásba. Emilia most már arczélének­­'háromnegyed része mutatta. Aladár — Ne ragadtasd el magaamat Emíliám, — viszont gyöngéden, de határozottan. Ezzel keze at­ nyult, melyet Emilia vonakodva engedett megfogni. V. Én legtávolabbról se gondoltam" ' ti­sz­telek, mint saját anyámat • r nekem és tudom, hogy végződnék oly bob Káinunkhoz tél^t-melléklet va^­csatolva. x 4

Next