Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-01-01 / 1. szám

Nyíregyháza, 1910, XXXI. évfolyam, 1. szám, szombat, január 1. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZÁM. Telefon­szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt­ téri közlemények dija soronként 60 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 40 fül., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Felhívás előfizetésre. E számával életének XXXI-ik évfolyamába lép a „Nyírvidék". Hosszú har­minc esztendeje múlott el tehát annak, hogy a haladó kor életre szólította a „Nyírvidék"-et s harminc esztendeje annak, hogy e lap önzetlenül szolgálja Szabolcs vár­megye s benne Nyíregyháza város közügyeit, egy pillanatra sem térve le arról az útról, melyen a tisztes­séges sajtónak haladnia kell. S bizonyára ennek köszönheti a „Nyírvidék", a vidéki lapok életében oly ritkán megnyilvánuló társadalmi támogatást, a közönség részéről évről-évre fokozódó erkölcsi és anyagi erősítést, amely lehetővé tette, hogy a „Nyírvidék" az ország egyik leg­terjedelmesebb vidéki lapjává erő­södött, a legelsők között foglalva helyet a színvonal tekintetében is. Hogy ez így lehessen továbbra is, kérjük az új év küszöbén, hogy akik velünk voltak idáig is nehéz küzdel­meinkben, ne vonják meg tőlünk nagyrabecsült támogatásukat ezután sem. A magunk részéről ígérjük — s ez ígéretünk megtartására három évtizedes következetes, soha jobbra­balra nem hajló, a tisztesség útjáról soha egy vonalnyira le nem térő harminc éves idáig való munkássá­gunk bizonyára elég garancia — hogy amire a múltban töreked­tünk, a jövőben is azon leszünk, hogy a „Nyírvidék" nemcsak ha tükre legyen közéletünknek, nemcsak igazi orgánuma a közvéleménynek, melyben minden tisztességes, szemé­lyeskedéstől ment vélemény helyt találjon, ha egyébként a közérdeket van hivatva szolgálni, hanem — teljes biztositékát adva ennek a „Nyírvidék" harminc esztendős szep­lőtlen múltjában — ígérjük azt is, hogy sem hatalom, sem anyagi elő­nyök káprázata a „Nyírvidék"-et a becsületes sajtó idáig járt útjáról el­téríteni nem fogják. Kérjük Szabolcsvár­m­egye és Nyír­egyháza város közönségének támo­gatását. A „NYÍRVIDÉK" szerkesztősége és kiadóhivatala. Újév. Idők végtelen­ a gének a forgatagá­ban, itt ezen a földön, ezen a parányi részecskéjén a nagy mindenségnek, melyen mi is: emberek élünk — kacagva, a sirva, boldogan, boldogtalanul, előre törve a alázuhanva, ahol megrontjuk egymást és gyilkoljuk kinc­ékért, rang­ért, fényért, hatalomért ; ahol nemzetek törnek egymásra s közös sírba temet­keznek : ahogy megfutja pályáját ez a csillag, a föld — a számadásnak a napja ez a pillanatnyi megállás, ó-esztendőnek uj esztendőre átfordulása ! Szükségünk van rá: embereknek, nemzeteknek és intézményeknek egyaránt hogy a lét végtelen­ségében megismétlődő időpontunk legyen — figyelmeztető erre a számadásra. A homokban rideg számok össze­állításával és egybevetésével csinálják meg ezt a számadást. így tesz a keres­kedő is A „tartozik” és „követel", a „bevétel" és „kiadás” rovat végeredmé­nyének a különbözeteiből kerül ki az eredmény. Egyszerű, közönséges munka ez ! De hol van az a főkönyv, amelynek feljegyzései­ből emberek és megtehessék ezt az elszámolást. nemzetek Lehet-e vajjon az 1909-dik eszten­dőről Magyarországon olyan zárszámadást csinálni, amelyben benne legyen, kimu­tatva, nemzeti fennállásunk erősségének ama nagy vesztesége, amelyet ebben az elmúlt esztendőben nemzeti jövendőnk­ben való hitünkben szenvedtünk. Leg­nagyobb és legbiztosabb — hiszen ezer éves fun­k­ciója tőkén­­ben való ezt a rettenetes csorbulást, amely eddig — évs­ázadokon keresztül megőrizte és fenn­tartotta ezt a nemzetet a „megvirrad még valaha" reménységében! Hiszen még az sincs, senki, aki szá­mon kérné ezt a rettenetes gazdálkodást, mintha csak vásárra kerültünk volna. Mert valóban odáig jutottunk, hogy­­ ezer éves alkotmányunk ipy. piacr Ma még egyszer a világra jönnék. Irta: Szlaboczky Imre. Nincsen madár, hogy ne volna párja, Mely az ágon édes dallal várja ; Hogy ne rakna közös meleg fészket Felnevelni az uj nemzedéket. Nincsen virág, bár elrejtve állna Hogy rá méh, vagy pillangó ne szállna ; Vagy hogy érett epedő kelyhére Hi­mporcsókkal szellő be ne térne. Nincsen csillag a kék magas égen Hogy egy­más ne türesetené fényben ; Vagy ne óvná éltető herével, Ne ölelné vonzó erejével. Ha még egyszer a világra jönnék, Madár, virág avagy csillag lennék ; Párom akkor tudom felkeresne, Méh, szellő vagy napsugár szeretne. Idegen vizeken. Irta: Báró Babarczyné Jósa Jolán. Ahogy v­ártoz­n ők, hugy fölnjitsak néhány e'élfimikai emlelet rátéved nezésem a falra. Szelíden, c­se­t Jer­ül terpeszledik ott egy világos vörösbirra állati bőr. Ali­gátor bőre. Ez az élettelen volt­­ al­mi előhívja lelkemből elmúlt napok emlékét. Egyet most végig élek újra. Még itt a subtropikus Déli­mekikáb­an is túlragyogés ez a nyáreleji reggel. Az Olympuson lehettek ilyenek a virradások. Itt én, a halandó is, büntetlenül élvezem, mert tudom, nem jön utána hosszú hónapok téli reggele, lámpagyúj­tásos rideg sz­ürkülés penitenciája. Csónakot bérelünk és neki­vágunk a Para­guay folyónak. Van hol kalandozni, itt Assuncion városnál is négy kilométer széles. Eleinte sok vizet járunk. Aztán bekerülünk apró zöld szige­tek közé. Néhol benne nagy rikító lila folt, feután tenyésző vizi virágok. Nem számlált per­cek, talán félórák után elébünk úszik valami nagy növénytelep. Mint óriás zöld, fölhajlitott szélű tálak sorakoznak egymás mellé a Victoria regia levelei. Embersúly alatt sem billennének meg. Elvétve köztük elpirult nagy fehér virágok. Égboltozat a védője, nem megház és Isten a kertésze. Gyerekésszel tündérek kikötőjének néz­nénk. Nagyfokára túlsó partját érjük a folyónak. Mintha húznának magukhoz a százkarú­h­ánák. Fölfutnak a fákra, onnan szaladnak le újra belekiváncsiskodni a viz tükrébe. Kiszállunk a sárga fövenyes parton. Én is elbavangolok. Még alig haladtam, közelemben megmozdul valami. Közel hozzám lomha sárga test birkózik a ho­mokkal, igyekeznék a víz felé. Jézus, Máriám! Hiszen ez igazi alligátor, élőn, elevenen. Testet ölt a bakfiskori természetrajs magolások világa. Majd hogy­nem recitálom: „arcom­k csonka orralaku." Erre emlékeztem, meg hogy két alsó foguk befogadására a felső állkapocsban mélye­dés van. Ezt már nem akartam természetben megtapasztalni, egy kicsit hátráltam, de ő is „tülem" igyekezett. Hát ez atyafia a hires nílusi krokodilusnak ! És mégis, hogy menekül előlem, a szárazföldi úttól birodalmába, de a vizbe. Bátrabban megyek tovább. Kezdek önérzet­hez kapni és most már nem zavar, a­hogy egyre-másra meglocscsan a viz a menekülőktől. A­hogy mondják, még a város közvetlen köze­lében is tanyáznak. (Később magam is láttam.) És a­ki nem sajnálja az itt méregdrága fegyver­tölteléket, célba lövöldözheti szegény állatokat. Nehezen­ ölhető az alligátor, csak az­ agyat érő golyó a halált adó. A hivatásos vadász (a­ki Paraguayban többnyire tudós, kétségbeesett exisztencia vagy indián) inkább élve kerü­l pány­vára. Még föl sem eszmél a lusta állat, már ott csavarog nyaka körül a lassú, a rabtartó nyakra­való. Hanem néha bikaerős az alligátor, ahogy egyik természetkutató elbeszéli. így akart egy délamerikai megkeríteni egy rendkívül nagy pél­dányt. Rá is penderült a pányva, de a végén ott ragadt a pányvavető is. Aki, hogy biztosabb legyen a munkája, jól magára görcsölte a kötél végét. A vízben aztán mélységekben, át­vonszolta magával az állat, ő pedig köveken hiába igyekezett az életlen machete-vel (­vadászkés) átvágni a nedves kötelet. Végre a legválságosabb pillanatban (már a­hogy ilyenkor szokás) jutott eszébe egy kis bicska, a­melyik ott húzódott meg az övében. Délamerika kilencfajta alligátora közül háromféle él a Paraguay folyóban és mellékvizeiben. A fekete alligátor, a caiman nigra (Alligátor niger), a szemüveges (Alligátor sclerops) és a jacare (Alligátor kaimán lati­rostris.) Ez a két utóbbi vörösesbarna. Külön­ben a délamerikai benszülött általában „dsakaré"­nak mondja az alligátort és megkülönböztetésül szőke (rubia) és sötét (gnaza) dsakarét mond. Mai számunk 10 oldal.

Next