Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)
1931-01-01 / 1. szám
Nyíregyháza 1931 január 1. & Csütörtök Ara 16 ffillér?. fr. 626 ILST évfolyam Előfizetési árak helyben és vidéken : Egy hóra 2 P 50 f. — Negyedévre 7 P 50 f. Köztisztviselőknek és tanítóknak 20 °/C engedmény Egyes számára: hétköznap 10 f., vasárnap 16 f. A POLITIKAI NAPILAP Alapította: JÓBA ELEK Felelős szerkesztő: VERTSE K. ANDOR Szerkesztőség és kiadóhivatal címe : Széchenyi út 9. Szerkesztőségi telefon: 5—22. A kiadóhivatal telefonja : 139. Postacheque 29555 Hirdetéseket az Ujságbolt is felvesz, Bethlen u. 2. Bátorság, bölcseség, bizalom Irta: Vitéz Gömbös Gyula m. kír. honvédelmi miniszter Nemzetünk ezeréves története folyamán gyakran ért válságos időket. Nincs nemzet, amelynek élniakarását többször tette volna próbára balsorsa és nincs nemzet, amelynek többször kellett bebizonyítania, hogy akar is volna és tud is élni ezen a földrészen, melyen ért állania, ugy látszik, isteni rendelés alapján kell. Válságosabb napokat azonban még ez a sokat próbált nemzet sem ért, imint a jelenkor napjai. Immár második évtizede küzd ez a nemzet hősies erőfeszítéssel, az etválás ellen, amelyre ellenségei — sőt tájékozatlan barátai is — már megérettnek hitték. A köznyelv történeti napoknak nevezi azokat az időszakokat, amelyek egy nemzet sorsára, jövő életlehetőségeire messze kiható fontosságú eseményekből tevődnek össze. Történelmi idők jelentőségeivel, eseményeinek horderejével a kortársak nagy többsége soha sincsen tisztában. Bizonyos távlatból kell visszatekinteni, bizonyos időnek kell elmúlnia, hogy egy következő nemzedék előtt tisztán állhasson valamely korszak jelentősége. Nagy események kortársai nem megértői, hanem csak szemlélői, szenvedő részesei koruknak. Ilyen idők, amiket ma Í5éünk, egyénnel, nemzettel szemben, fokozott követelményekkel lépnek fel. Egyén és nemzet, természetszerűleg roskadozik azok alatt a terhek alatt, amelyeket ezek az idők vállára vetnek. Ezek az idők tenyésztik azután ki mindig, minden nemzetnél, a kishitűeket, a zsüggedőket, akik nem éreznek elég erőt magukban megküzdeni a megnehezített életfeltételekkel. Bőségesen megtaláljuk ezt a fajtát a magunk portáján is, mert a magyar válság is kitenyésztette atoaga örökös csüggedést. Ez az fajta, amely minden dolognak csak a az árnyoldalát látja, ez az a fajta, amelyik minden érzésével csak a a keserves jelenhez tapad, nem látja jövőt, amelynek előkészítésére nem érez magában erőt, s amelynek elkövetkezésében nem hisz.— Pedig egy nemzet célja csak a jövő előkészítése lehet. Nem látják ezek a gyászmagyarok azt a nagy utat, amelyet ez a nemzet megásott sírja szélétől már a mai napig is megtett. Nem a megtett utat látják, hanem azt, ami még hátra van, s amelynek megtételére önerejüket elégtelennek ítélik. Ezek azok kezek, melyek cselekedni gyengék, a tenni nem mernek és csak arra elég erősek, hogy másoknak tettrekész kezeit is lefogják. Természetes dolog, hogy válságos időkben itt-ott csüggedés üti fel a fejét, de még természetesebb, hogy az államnak minden erejével küzdenie kell az ellen, hogy ez a csüggedés elhatalmasodjék. A katonai szolgálati szabályzat a válságos időkben csüggedőket a legszigorúbb büntetéssel, az azonnali felkoncolással büntetteti. Valami ilyesféle védekezésre, ha nem is ilyen szigorú formában, a polgári életben is szükség volna. Én nem állítom, hogy minden jól van úgy, ahogy van, de tárgyilagos birá'atot kérek, mert visszatekintve az elmúlt évtizedre, meg kell állapítani, hogy nagy lépéssel haladtunk a szebb magyar jövő felé. Mögöttünk van egy egészségesen végrehajtott földreform, országunk ipari függetlenítése óriás lépéseket tett előre, kereskedelmi mérlegünk ijesztő passzivitása megszűnt, mind több és több új baráttal sikerült megértetnünk a magyar igazságot, és ezek olyan eredmények, amelyek — még ha az általános gazdasági válságot figyelembe vesszük is — mindenkit egy jobb jövő biztos reménységével tölthetnek el. Nem szeretem a kishitűeket. Nem az a baj, ha valaki ellenzéki. Elvégre a kormány valóban nem tett meg mindent. A kormány csak annyit tett, amennyit megtehetett. Lehet valaki ellenzéki, mert meg van győződve arról, hogy a maga erejével, a maga felfogásával, a maga küzdeni tudásával jobban szolgálja a magyar jövőt. Nem is ezek ellen szólok, de szólok az örökös kételkedők, a fejlógatók ellen, akiknek a tenni nem merő kezei folytonos akadály a cselekvő magyarok tettre kész kezei ügyében. Félre tehát ezekkel az akadályozó kezekkel! Mindig bizakodó voltam, s ma is az vagyok. Törhetetlenül hiszem, hogy az egészséges önbizalom, erős akarattal párosulva, csodákra képes. Tudom, hogy mire képes egyetlen férfi akarata, s tisztában vagyok azzal, hogy nincs erő, amely ellen tudna állni millió férfi akaratának, ha ez az akarat egyre tör. Nekünk magyaroknak pedig van egy közös akaratunk. Ezer pártviszály választhat el bennünket egymástól, ebben az egyetlen nagy akarásban mégis csak találkozunk. De ahoz, hogy ez az akarat diadalra jusson, férfiakra, önmagukban, társaikban, nemzetükben bízó , Egy ember, aki eladta a csontjait Vám- és külpolitikai humoreszk Irta : Heves Ferenc. — A »Nyiridék« eredeti tárcája. — — »A Birodalmi Múzeum igazgatósága keres megvételre két méteren felüli férficsontvázat. Jelentkezés délelőtt 10—12-ig.« 1928 decemberében jelent meg ez a hirdetés a Berliner Tageblattban. Kétszer, háromszor, tízszer is elolvastam a párszavas szöveget és úgy éreztem, hogy a Birodalmi Múzeum igazgatósága nem más, mint maga a Gondviselés. Hosszú hetek múltak el azóta, hogy anyai nagybátyám, Schellenberg Hugó végérvényesen kitagadott mérhetetlen vagyonából és ez idő alatt annyi pénzre sem tudtam szert tenni, hogy jegyet váltsak belőle a mégis biztosabb lehetőségeket nyújtó Budapestig. Érthető tehát az a lázas izgatottság, amit ez a hirdetés váltott ki belőlem. Esélyeimet latolgatva, mindjobban erőt vett rajtam az a meggyőződés, — hogy a biztos siker reményében startolhatok. — Hány centiméter magas is vagy? — szólt közbe Jegenye. — Normális körülmények között 2 méter és 4 centiméter vagyok — válaszolt Karfiol. — Hogy mit értek normáis körülmények alatt, azt mingyárt megtudjátok. Tény az, hogy hasonló testmagasság aránylag ritka embernek jutott osztályrészül. Hirtelen növésű gyerek voltam, emlékszem, szegény apám gyakran mondogatta is az édesanyámnak: — »Meglásd, Kornélia, ez fia olyan hosszú lesz, hogy meg a J adóztatják rá...« A jelzett időben pontosan megjelentem a Birodalmi Múzeum impozáns épületében. Az igazgatósági iroda előszobájában már akkor egész csapat hosszabb-rövidebb ember várakozott. Hirtelen szemügyre vettem konkurrenseimet és arra a megállapításra jutottam, hogy még 16 emberrel fölényesen felveszem a versenyt, a 17-ik, egy germán óriás legalább 3 centiméterrel magasabb énnállam. — Behozom — tettem fel magamban elszántan és a pénz égetés hiánya máris ötletet teremtettz agyamban. — A terem sarkában hatalmas vaskályha árasztotta a decemberi időjárás ellensúlyozására a meleget. Utolsó pénzemet, 60 pfenniniget odaadtam a szolgának, amiért az hajlandó volt az egész fakészletet egyszerre a kályhába gyömöszölni. S míg a többiek riadtan és csodálkozva menekültek a fokozódó hőség elől a szoba ellentétes irányai felé, én hősiesen a kályha közvetlen közelébe húzódtam. Enyhe perzselt szag töltötte meg a levegőt, az ájulás környékezett már, de nem adtam fel a harcot. És győztem! — Nem értem — szólt Zrinyi. — Miért kellett a kályhához húzódnod ? Karfiol végignézett rajta. — Látszik, hogy nem tanultál fizikát — mondta lenézéssel. — Jegyezd meg magadnak, hogy a meleg kiterjeszti a testek térfogatát, nemcsak széltében, de hosszában is! Amilyen mértékben emelkedett tehát a levegő hőfoka, — ugyanolyan arányban nőtt az én testmagasságom is. Körülbelül 30 fok Celsius hőemelkedés felel meg 1 centiméternyi növekedésnek, — képzeljétek tehát azt az irtózatos hőséget, amit el kellett viselnem a hiányzó centiméterek ideiglenes utánpótlása érdekében. — Kissé bizonytalan érzéssel a lábamban álltam meg a Birodalmi Múzeum igazgatóságának szakértői színe előtt. De a lényegen ez nem változtatott semmit. Gyönyörködve néztek rajtam végig és lemérve a magasságomat egyhangúlag engem jelöltek a múzeum leendő főcsontváz állására. Röntgenfelvételt készítettek csontvázamról, szigorúan kikötötték, hogy köteles vagyok annak épségére vigyázni és halálom után 30 napon belül lehetőleg személyesen be kell szolgáltatnom azt az intézetnek. A szerződés aláírása után 600 márkát nyomtak a kezembe és én boldogan távoztam. A germán óriás irigykedve nézett utánam. — Ez a lényegében egyszerű és bárkivel is megismétlődhető eset nem várt port vert fel a német sajtóban. Az ellenzéki lapok már másnap reggel terjedelmes vezércikkben hozták, hogy míg egész Németországban járványszerűen terjed a munkanélküliség és százezrek vannak kenyér nélkül, addig a Birodalmi Múzeum egy idegen nemzetiségű ember csontvázát vásárolja meg közpénzen. Felhozták az amúgy is passzív külkereskedelmi mérlegüket, amelynek még csak az hiányzott, hogy a kormány magyar csontvázakat importáljon. Az egyik szélsőjobboldali újság élesen követelte, hogy az elégtelen röntgenvizsgálattal szemben operatív úton szerezzenek bizonyságot arról, nincs-e megtámadva a csontrenszerem valamely öröklött vagy szerzett betegségtől, mely esetben az alkalmatlan volna muzeális célokra. Megvannak-e továbbá az összes csigolyáim? Ajánlotta végül a cikkíró, hogy negatív eredmény esetében mesterségesen törjék össze a csontjaimat, különös tekintettel a bordákra, mert nézete szerint ez is elegendő lesz ahhoz, hogy a Birodalmi Múzeum elveszettnek tekinthesse a 600 márkáját és újabb pályázatot hirdessen. S miután a fényképemet is megsze ' ', I