Nyugat, 1910. július-december (3. évfolyam, 13-24. szám)
1910 / 23. szám - Figyelő - Lukács György: Arról a bizonyos homályosságról – Válasz Babits Mihálynak –
hanem északi és nyugati Németországban vannak, mint az előbb említetteké. Ez azonban mind mellékes; most egyedül a „homályosság“ kérdése fontos. Azaz, hogy egészen pontosan beszéljek. Az ilyen homályosság filozófiai létjogosultságának kérdése (amiben egyúttal — nagyjából — az esztétikai, az adaequat kifejezés kérdése isbenfoglaltatik). A kérdés lényege azt hiszem a következő: nincsen filozófia, amely valahol homályos ne lenne; az a kérdés csak, hogy hol és hogy mennyiben, hogy miért és hogy kinek a számára. Bizonyos: vannak homályos és világos filozófusok. Homályos volt reszem Hegel — Schopenhauer a tanú! —, világos Voltaire vagy James, vagy akár maga Schopenhauer. Azt hiszem olcsó dolog lenne a Voltaire világosságát kikezdeni. Faguet szép aforizmája úgyis rámutat, azt mondván: „c’est un chaos d’idées claires“. Egy nem régen megjelent kitűnő német könyv pedig apróra kimutatja Schopenhauerről, hogy rendszerének világos és áttekinthető szépsége csak architektonikus, hogy világos fogalmai csak addig világosak, amíg egy konkrét dolgot világítanak meg, egymással való mélyebb összefüggésük, igazi jelentőségük a lehető leghomályosabb. Hogy a Schopenhauer illusionizmusa semmi szükségszerű kapcsolatban nincs akaratmetafizikájával, vagy az életet tagadó önterhelésével. Egyszóval, hogy Schopenhauer „világos“ és „tiszta“ metafizikája — tisztázatlanságokkal teli, homályos. Aki pedig a végtelenül világosan és tisztán író Jamest igazán világosnak tartja — az olvassa el a róla írt magyar nekrológokat ! A „Pluralistic Universe“ és a „Human Immortality“ szerzőjéből — radikális szabadgondolkodó lett. Ezzel szemben pedig legyen elég az „érthetetlen“ Hegelre hivat * Herrmann Graf Kejserling: Schopenhauer als Verbilder. Leipzig. Eckhardt. koznom, akinél a rendszer egységét illetőleg nem volt és nem lehet félreértés, akinél rajongó barátok és gyűlölködő ellenségek között csodálatos megegyezés van az ő tartalmait illetőleg, persze annál élesebb eltéréssel ennek értékelésében. (Ami persze nem tartozik Hegelre, csak oly kevéssé, mint a belőle levonható különböző politikai következtetések.) Állítom: a Hegelt olvasók sokkal nagyobb része értett valami véglegeset és egyértelműt az ő „homályosságából“, mint amekkora bármelyik „világos“ filozófus olvasói közül az igazán megértők száma. Persze ez a kérdés : ki az olvasója egy filozófusnak, ki lehet az és menynyiben ? Itt egyáltalában modern előítélettel kell megküzdenünk. Azzal, mely azt hiszi, hogy a filozófia népszerűsíthető, mert a filozófiai gondolkodás csak a végső okok felé való továbbvitele a közönséges élet közönséges gondolkodásának; hogy tehát a filozófiai távolbatok eredményei közelebb hozhatók hozzánk (vagy legalább „a modern technika vívmányaik segítségével, távcsőféle megkönnyítő szerekkel közelről láthatók), hogy egyszóval érthető az eredmény az út megtétele nélkül. A filozófiai gondolkodás azonban nem kiépítése ennek a gondolkodásnak, hanem (tanúm rá a Védáktól Bergsonig minden igazi filozófia) annak áttörése, valami attól minőségben különböző, valami „természetellenes“, aminek még előfeltételeit is csak a legnagyobb erőfeszítések árán, a mindennapi gondolkodás és életszokások leküzdése útján lehet előteremteni. A népszerű, a világos, a könnyen érthető filozófia tehát hamisítás. Mert a filozófia lényege sem bizonyos, pár mondatban összefoglalható eredmények összege, hanem a gondolkodásnak egy bizonyos életformája. A filozófia eredményei tartalmilag megváltoznak a feléjük vezető út elhagyásával (vagy megkönnyítésével), nem összefogla