Nyugat, 1921. január-június (14. évfolyam, 1-12. szám)
1921 / 7. szám - Nagy Lajos: Kovács úr (novella)
KOVÁCS ÚR Kissé sovány és elhasznált ember. Éveinek szánta szerint negyvenn esztendős, de ötvennek látszik. A szakállát gondosan borotválja, ő maga minden reggel, tehát azt, hogy borostás arccal járna az emberek közt, nem mondhatom róla, bármennyire használható adat lenne is ez anyagi és kedélybeli állapotának szemléltetésére. Az arca, ha nem is sápadt, de, hogy könnyen értékeljük a közönségességét, fakó. A bajuszát valami sajátságos ízléssel gondozza, olyan formán, hogy ha nem gondozná, bizonyára egy fokkal előkelőbb embernek látszanék, bár a feje még akkor is élesen elütne például lord Kitchenerétől, akinek pedig szintén nyers volt az arca s a szája fölé konyult a bajusza. Öltözéke kopottas, mint mostanában majdnem mindnyájunké, de azért az, aki őt már évekkel ezelőtt ismerte, az öltözködéséről megállapíthat valami meglepőt: évekkel ezelőtt alacsony gallérjával, olcsó nyakkendőjével, készen vásárolt ruhájával, melynek nadrágja bő volt, kabátja pedig túlságosan hosszú, melynek a színe anynyira köznapi és annyira szürke volt, hogy tréfás túlzással rikító szürkédnek nevezhetnék, mindezekkel és kitaposott cipőjével, huszonhetes gömbölyű manzsettájával s azokban a nagy fekete, lapos csontgombokkal igen szegény és a szegénységében is ízléstelen embernek látszott s mint ilyen meghatóan, vagy mulattatóan rítt ki az igazi úriemberek közül akár az utcán, akár a kávéházban, — ma azonban, mivel mind e dolgok összhangzó sirámában lefelé már alig van fokozat, jobban elkel a többi emberek közt, sőt művésznek, kereskedőnek, vagy akár háztulajdonosnak is tarthatná valaki. Már vagy két hete, hogy találkozott a Vámház körúton, melyet mostanában valamelyik idegen állam egykori uralkodójáról neveznek, egy Szebeny Emil nevű volt iskolatársával. Ez a Szebeny testes, kövéres képű ember, a szemei ragyogtak, érces hangon beszélt vele, gyakran nevetett, még gyakrabban mondta, hogy kérlek alássan. Az egész lénye, bizakodó kijelentései egy s másról, friss mozgása, elegáns ruhája, ellenállhatatlanul arra kényszerítette Kovács urat, hogy panaszkodjon neki, hogy elmondja újra, amit már a madarak is csiripelnek: hétszáz korona a havi fizetés, a havi teljes jövedelem pedig lakbérrel, drágasági és családi pótlékkal együtt ezerháromszáz korona, a létminimum pedig havonként hatezer korona. Kéthetenként egyszer megy a felesége mozgószínházba s ilyenkor a két leány közül csak az egyiket viheti magával, egyszer az egyiket, másszor a másikat. Szőnyegje már nincs, pár könyve van még, de a könyvvel ma is úgy áll a dolog, mint régen, diákkorunkban: drágán adják, olcsón veszik. Pedig az antikváriumok ajtaján éppen fordítva mondja a tábla: «használt könyveket a legmagasabb áron veszek s jutányosan adok el.» Vájjon mit jelenthet az a szó: «jutányos ?» Lamentálva, bár kissé tompa hangon beszélt Kovács úr, hangját itt-ott meg-megemelte s a szavakat ilyenkor haragosan, mintegy kődarabokként hajigálta ki magából, mintha ez állapotok okozóinak a fejéhez vagdosná... Ez így nem mehet sokáig. Az asszony már hét kilót fogyott, a gyerekek, isten csudája! még bírják, még megvan a jó színük. Nem csak maga a silány táplálkozás, — elvégre az ember éhezésnek is mondhatja, — hanem a gond, a gond, a gond, a rettentő gond!