Nyugat, 1921. július-december (14. évfolyam, 13-24. szám)
1921 / 14. szám - Szentgyörgyi Sándor: A híd alatt
(Szentgyörgyi Sándor: A híd alatt) 1089 Munkában, a szolgálat lelkiismeretes teljesítésében keresett ekkor kielégülést s ekkor fedezte fel a rajta nyugvó felelősséget. Megdöbbent, mikor nagyságát felismerte, nyugalma eltűnt, nyugtalanul feküdt le este és félelemmel kelt reggel. Bekövetkezhető, rettenetes szerencsétlenségtől félt, s úgy érezte, hogy minden figyelem és pontosság, minden igyekezete és ereje elégtelen annak megakadályozására. A szerencsétlenség lehetősége kínozta éjjel, nappal s megesett, mikor a pálya előző bejárása után ebédhez vagy vacsorához ült, hogy váratlanul eszébe jutott a szerencsétlenség, sietve, kapkodva gyűrte le az ételt, s rohant ismét vissza, sorra* venni újra mindent. Kerülte az álom is. Nyitott szemekkel feküdt a sötét szobában, dühösen hallgatta az asszony egyenletes lélegzését, elaludt, felriadt, hallotta a táviróvezeték zümmögését, befogta fülét, a zümmögést azért mégis hallotta s a porcellánharartgok végtelen sora táncolt szeme előtt. Hazatérőben volt egy napon, mikor meglátta, hogy a kipirult arcú asszony jókedvűen integet az elszáguldó vonatról kihajoló mozdonyvezetőnek s e naptól kezdve többször látta, többször megfigyelte e játékot. Eggyel több gondja lett. Közömbössége eltűnt, s úgy érezte, mintha kockán forgott volna valami, ami ma még az övé, de holnap már másé lehet. Nagy kerülőkkel közeledett az asszonyhoz, de hamar belátta, anynyira eltávolodtak már egymástól, hogy a közeledés fokozatos megteremtése napokat, talán heteket igényelne. Már pedig hetekig rejtett gondolattal járni nem tudott, túl együgyü volt ahhoz is, hogy szándékát állandóan leplezze s mivel a szolgálat, felelősség amúgy is nyomta, abban maradt, megtorpant minden az asszony bizalmatlan tartózkodásán. A szerencsétlenség lehetősége lidércnyomásként ült lelkén, szabadulni vágyott gondolatától, de mivel nem akadt embertársa, ki előtt félelmét, aggodalmát feltárhatta volna, az mindjobban úrrá lett felette s végül már maga kívánta, hogy bár mielőbb bekövetkezne. A legförtelmesebb szerencsétlenség is csekélységnek tetszett azokhoz a szörnyűségekhez viszonyítva, melyeket felizgult fantáziája belőle kiváltott. Néhány napon át az őrház közeléből, a fák mögé bújva figyelte az asszony kacérkodását, mely már nem fájt neki, de oktalan, szenvedélyes gyűlölet töltötte el,s melyet először csak a mozdonyvezető iránt érzett, később azután átvitt az egész vonatra. Ellensége lett a csattogó, zakatoló, tüzet, füstöt okádó, fából s vasból épített micsodának. Ideges nyugtalanság fogta el a perc közeledtére, melyben ez a vonat érkezendő volt s ha félreállt előtte a pályán, azt várta s azt kívánta, hogy megnyíljon a föld, hogy lecsússzon a domboldal s mindenestől eltemesse a rohanó vaskígyót. De a kötelességtudás felemelte szavát ilyenkor és eszébe juttatta, hogy ő hivatatott a baleset megakadályozására és éppen ezért, kettőzött figyelemmel fordult minden iránt, mikor ez a vonat közeledett a völgy bejáratához. Horváth letette a csavarhúzó kulcsot és kinyújtotta izmos, meg* merevedett karját. Bárgyú csodálkozással tűnődött azon, hogy mért nem hajtotta még, soha ellenkező irányba a csavarokat? Ki nem oktatta őt erre senki! És mi is történne akkor ? A sínszál meglazulna s a meg* lazult, eltolódott vágányról legördülne a rohanó vonat. A mozdony belefúródna a kavicsos földbe s megállón, égnek fordult kerekekkel heverne