Nyugat, 1921. július-december (14. évfolyam, 13-24. szám)

1921 / 14. szám - Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok

Jfpn—' —-r \ -----------■■----■ ... ".TI ■.»»--i ' i " ;;r~yr 1086 (Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok) És keze, Darabonth Kari nagyobb ijedelmére, az órabokor felé kapott, de már amit leszakított, az liliom volt megint. És csak röhögött a Darabonth aggályoskodásán, hogy majd észreveszik övéik a virágok híjját. Rögtön ezután, valami zavaros jött. Ürességek támadtak. A kút helyén, minek furcsán, ferdére nyomott kerékkel esett árnyéka a szomszéd falra. Majd egy almafa alakja volt előbb almafáé, aztán barackfa lett. Kicsike. A karó mégegyszer akkora mellette. De mivel nem volt bizonyos, mikor volt ott alma, mikor barackfa, azért támadt az üresség. És az ürességek egyre több helyre vetültek. A kertelés két oszlopa, már csak magában vázolódott a levegőre. Körötte lebontották a kerítést, összetaposták a füvet, a virágágyásokat, a gyönge rezedákat és árvácskákat a kemény sárba. Mészfoltok látszott­­ak a földön, homokkupacok, egy targonca s előtte kőműveskanál. Ott kellett neki eljőnie a targonca mellett. De szörnyű félelme volt. A targoncán túl egy kopó feküdt s csak a torka mutatkozott odáig, ahol ő állt, amint a targonca oldalát verdesi. Lélekszorongva közeledett mégis. Nem akart tekinteni a kuvaszra. Szeme elakadva, a levegőbe meredt. Történjék bármi. Ha ránéz, bizonyára ráugrik s lemarja. Azért úgy kell tennie,,mintha nem látná. Úgy is tesz. És mégis rápillantott már. Akkor veszi észre, hogy a kopó nyomoru, döglődő állat. Szivet® tépőn esd tekintete. És már tudja. Ez az a kopó, melyet nyíllal átlőttek a véknyán. Olyan nyíllal, mely esernyős drótból volt, kihegyezve s írja három esernyő® dróttal egybekötve. Neki is volt. De a kopót a toprongyos, tiltott pajtás lőtte át horpaszán, mikor egy fal előtt szaladt és rémítően vonyítva ira® modott neki. Ez a kopó, de fura, a szomszéd Harasztkó úr áll mellette s azt mondja: simogasd meg Karcsi bátran, ne félj, nem kap a kezed után, csak ha elkapod! Mikor ő lehajol azonban, Harasztkó úr már nincs ott s ő a kopót úgy akarja fölemelni nyakörvétől, akár egy kis játék lehet, puffka orral s dühedt üveg szemmel. Csak egyszerre rettentő rondaság ne ötlenék szemébe, amiben a kopó hever. Hisz teste csak félig ép, félig rohadt alul. Látja a sárga csíkot fekete szőrén, addig, ahol cafatos romlásba megy át húsa. Hanem most, mikor szájára pillant, hegyes fogai még kopóé, de már a fej, óh rósz kép! A fej ugyanaz. Mindenütt az a fej. Ugyanaz, mi csengő, nyomoru pillantással szegződött rá egyszer egy nádkarszékből. Az öreg úr felriadt. Homloka verejtékes volt és abban a pillanatban tisztában volt mindennel. Csak az volt a kérdés: ott fekhetik le még mindig a kapuban ? Akkor isten irgalmazzon nyomorult lelkének. A szél mily borzasztón üvölt! Az ablaknál már dermesztő még a szobában is. Ki kellene kellnie az ágyból. E bűn megrohasztja lelkét s abban kell fetrengenie életén s azon túl is. Hátha még nem késő s megszabadulhat? De nem bír! Nincs ereje! Hever tovább mozdulatlan s már újra

Next