Nyugat, 1930. július-december (23. évfolyam, 13-24. szám)

1930 / 21. szám - MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR REGÉNY (3)

FORR A BOR REGÉNY (3) örömmel hallotta, hogy a tanítványa, Borhiday Gábor nagyon komoly ember lett, sokáig bent volt a minisztériumban, de kevésnek találta a munkalehetőséget s most kormánybiztos, az alföldi csatorné­­zás kérdésének tanulmányozására van kiküldve, rövidesen főispán lesz, esetleg képviselő, s akkor csak egy lépés, hogy államtitkár legyen belőle. Tisza István nagyon szereti s nagy jövője van. Ha a választás nem sikerül, akkor mégis Pestre fog menni s nem kétséges, hogy most könnyebben fog menni az elhelyezkedés, mint hat évvel ezelőtt. Valósággal nyeregben érezte magát, mert megcsapta a budapesti társaság levegője s jól látta, hogy az országban minden a társaság kezé­­ben van s mindenki azt az állást és pozíciót nyeri el, amit társaságbeli értékeivel el tud nyerni, meg tud fogni. Magában sóhajtott egyet, nagyon helytelen volt az a lépése, hogy engedte magát leszorítani a helyes útról, ami megnyílt előtte s eljött ebbe a poros alföldi városba tanárnak. Ki kellett volna várnia. Egész idő alatt Pestről beszéltek Sárikával s valósággal teleitta magát az otthagyott élettel. Körülnézett a társaságon. Szemben ült vele a polgármester, szokatlanul nagy, vastag ember, fekete kun arca volt, nagy orra s eleven, mosolygó szeme. Úgy ült ott, mint egy törzsfőnök. Hosszúszárú csibukot kapott s azzal bedugta a száját s többet nem szólott, csak hallgatta a beszélgetéseket. Az urak nagyobbrészt civil formájúak voltak. Polgár bácsi, a köz­­gyám, pláne csizmában s oly vastag volt, hogy úgy látszott, mintha kidagadt volna a csizmáiból, de nagyon kedves volt, jókat nevetett s jókat mondott. Érdemes volt figyelni, ha megszólalt. Az est hőse, mint mindig, bor mellett, Szekeres volt, egy ezüstbe borult földbirtokos, aki úgy ült itt is, mintha a bricskája bakján ülne, soha el nem mosolyodott, ellenben olyan kedves adomákat mondott, amelyekben rendesen volt egy kis öngúny, hogy akik ráfigyeltek, nyúl­­tak a kacagástól. Most éppen azt mesélte, hogy tréfálta meg a két sógornőjét. Meg? hívta őket egymáshoz vizitre s a két fösvény úriasszony egyszerre indult el hazulról s a piac sarkán találkoztak egymással. Nagyon ked? ves volt, ahogy a szavaikat mesélte, hogy örültek meg egymásnak, azt hívén, hogy a másik elébe jött, hogy invitálja. Szórókszóra tudta, mit mondtak egymásnak s hogy elképpedtek, mikor mindenik a másiknál akart ebédelni... Vásáry doktor nevetett leghangosabban, mert ő nagyon jól ismerte a két úriasszonyt. Mind akettő tele volt rigolyákkal s egyik sem fize­­tett soha. Az esperes Balajthy András szép, előkelő, őszfejű úr, hatalmas és tekintélyes ember, szintén itt volt és pipázva hallgatott.

Next