Nyugat, 1931. január-június (24. évfolyam, 1-12. szám)
1931 / 4. szám - MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (10) REGÉNY
FORR A BOR REGÉNY 00) A tanári szobában kellemesen folyt tovább a vizsgálat. A három tanár igazán tanárhoz illő módon fogta fel a szokatlan munkát. Minden más hivatalbeli ember türelmetlen lett volna, hogy így időn túl még mindig bent kell maradni s olyan munkát végezni, amiért semmit sem fizetnek, de a tanárok hozzá voltak szokva, hogy egész életükben olyan munkát végezzenek, amiért semmiféle díjazás nem jár. Attól az időtől kezdve, hogy az első nevelősködést vállalták, mindig úgy volt, hogy az ő munkájuk felbecsülhetetlen és megfizethetetlen lévén, nem is becsülték meg a munkaadók, az pedig még kevésbé jutott eszükbe, hogy megfizessék. A diákköri instruktorkodás az olyan teljes odaadást és lekötöttséget jelentett, hogy a szülők, akik szörnyű nehezen szánták el magukat arra, hogy néhány forinttal kisegítsék buta gyermeküket, ha már ésszel nem tudták ellátni, hogy az instruktortól, aki az istentől ingyen kapta az észbeli adományt, elvárták, hogy minden idegét és minden idejét arra fordítsa, hogy az ő gyereküket átvezesse királyi úton a mathézis tudományába. Azzal nem törődtek, hogy az annak a szintén gyermek, vagy ifjú nevelőnek mibe kerül. Hogy azalatt kint szaladgálhatna a réten, vagy sétálhatna a korzón, udvarolhatna a lányoknak, vagy önmagát képezhetné valamiben, szórakozhatna, művelődhetne, úgy érezték, hogy a megállapított tandíjjal mélységesen és bőségesen ki van fizetve a nevelő. Túl van fizetve, meg van ajándékozva és valósággal szerencse fia, hogy ilyen ifjú létére pénzt is keres, így a tanárok már mielőtt hivatalba léptek volna, megkapták az élettől a dresszúrát jövendő pályájukra, hogy munkájukért ellenszolgáltatásra egyáltalán nem számíthatnak. Nem is számítottak, hanem oly szorgalmasan és alaposan végezték ezt a vizsgálatot is, mintha az ország legfőbb ítélőszéke lett volna e percben rájuk bízva. Ha az ember meggondolja, néhány perc alatt tisztába jöhettek az egész bűncselekménnyel s az összes tanuk kihall* gatása sem szaporíthatta az adatokat s nem tökéletesíthette vélemé nyüket. Hiszen a legnagyobb bíró is csak addig érdeklődik a tanúvallomások iránt, míg az ítéletet meg nem fogalmazta magában. De amint megtalálták a törvénykönyvben azt a paragrafust, amelynek alapján ki lehet mondani a döntő szót, akkor már elközönyösödnek s gépiesen tárgyalják, ledarálják tovább a fölösleges tanuk kihallgatását, akiket már csak azért vonultatnak fel, mert a törvény előírja s nem célszerű elhanyagolni. Ezek a tanárok azonban rendíthetetlen nyugalommal és komolysággal végezték feladatukat s egyik diákot a másik után előcitálták s ugyanazokat a kérdéseket tették fel, előre tudva, hogy ugyanazokat a feleleteket fogják a kérdésekre kapni. Mindössze annyi elégtételt vettek maguknak, hogy egy kevés szórakoztató elemet kevertek a dologba s a diákokat, akiket oly sok év óta látnak az órákon, szinte önkéntelenül, tudattalanul olyan veksza.