Nyugat, 1931. január-június (24. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 5. szám - MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR (11) REGÉNY

FORR A BOR REGÉNY (11) Mikor a szoba besötétedett, eszébe jutott, hogy mennyi dolga van, haza kellene menni és tanulni. Az egész délutánt elbeszélgette s ezek­­nek is dolguk van. Hirtelen felállott s ment is. — No hova szalad? — nevetett fel Jákob bácsi s bozontos bajsza rezgett az orra alatt kétfelé. Ők is olyan szívesen diskuráltak a diákkal, hogy egész elfeledkeztek a munkáról. Pedig a malacok sírtak az ólban, a tehenet is fejni kéri, de egy parasztembernek olyan ritkán van módja benne, hogy úri fiúval beszélgessen s bennük volt még a régi alázatosság az úri renddel szem­­ben. Úgy néztek fel erre a fiatal diákra, mint annak a magas társadalmi rendnek a képviselőjére, amely akkora hatalommal él a fejük felett, elérhetetlenül, megközelíthetetlenül. Nekik már egy kicsit kivételes helyzetük van, mert a kis házat most már másodízben tanárok vették ki, most épen suszter lakik benne, de nemrégen, míg az igazgatói lakásba nem költözött be az úrfi bátyja, addig itt volt az úri rend a házban s az ő elődje is egy segédtanár volt, aki már elköltözött a város­­ból más iskolába, ők már kicsit hozzá voltak szokva az urakhoz, mert az igazgató úr is igen barátságos volt, de ő még azért hétköznap nem szokott elüldögélni náluk, de vasárnap néha megtisztelte őket azzal, hogy bejött s leült egy kicsit, ha nagyon hívták. Úgy bántak ők ezekkel az urakkal, mint a kényes madarakkal, óvatosan igyekeztek becsalod­gatni, csak úgy csínján, hogy meg ne ijedjenek. Mindig kedvesek vol­­tak hozzájuk s nagy becézéssel szoktatgatták ahhoz, hogy a paraszt is ember s a paraszttól se kell félni. Mert különben legfeljebb az orvost látták néha, ha baj volt, s azzal is olyan kimondhatatlan szívesek voltak, hogyha egy orvos bejött hoz­­zájuk, az többet nem felejtette el, hogy milyen kedves, szíves em­­berek ezek az öregek, hogyha az utcán találkoztak is, olyan köszönéssel köszöntek egymásnak, mintha valami titkos melegség volna köztük. Szeretettel köszöntek neki az utcán, mint valami elszakadt rokonnak, akit az isten összehozott velük egyszer a nagy baj idején. S az orvosok is úgy emlékeztek vissza rájuk, mint valami jó emlékre. Igaz az orvos azért, mert kötelessége volt ápolni a klientéliát, de azért mégis volt köztük egy kis ráismerés. Egy kis emberi vonzalom. Annyira távol vol­­tak egymástól, hogy nem felejtették el, hogy az öreg Jákóbék, szegé­­nyek, a betegség idején is milyen kimondhatatlan kedvességgel vették körül az orvost, mintha nem is orvos lett volna, hanem egy kedves ro­­kon, aki egyszer mégis csak bepillantott az életükbe s ez összekötötte volna őket a szeretetnek valami szálával. — Ejnye, de hirtelen ember, — mondta nagy nevetéssel Jákob bácsi, de a felesége még ezt a szót is sokallotta s enyhítette. — Neki is doga van, — mondta becéző gyöngédséggel s a szemé­­vel megsimogatta a diákot,­­ ugye Pali úrfs.

Next