Nyugat, 1935. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1935 / 4. szám - Hegedűs Loránt: Petőfi És Kossuth
280 Hegedűs Lóránt, Petőfi és Kossuth és feledhetetlen magyar vonás gyanánt a művelt nemzetek közvéleménye a magyar dacot ismerte föl és tartotta jellemzőnek. Kossuth Lajosról, kinek egész politikája mindvégig ezt a dacot harsogta, három világrészben, azt hiszem, ezt a józan magyar közönség előtt tovább bizonyítanom fölösleges. De hogy nem túlzok, mikor a magyar költő világhírét kutatva, a külföld szempontjából Petőfiben is a dac jellemvonását emelem ki, erre is van igen egyszerű és eltagadhatatlan bizonyíték, amelyet a mi korunk adott. Petőfi Sándor után egyetlen magyar lírikus az, akit a messze külföld ismer, sőt talán jobban ismer, mint saját hazája s ez Ady Endre. Hogy ez mennyire így van, annak bizonyítéka, hogy Samoa szigetéről kaptam hírlapot, mely Ady Endre költészetét dicsőíti, egy afrikai telepről, Tetuánból küldenek be Ady-műsort s midőn múltkor egy egyetemi tanár barátom kis francia városban egy magyar bank hitellevelével akart frankot fölvenni, a francia bank főnöke behivatta magához és azt kérdezte tőle, hogy: élő-e még a magyar nagy költő, Ady Endre? Most már az újabban folyton szaporodó Adyirodalom ennek a magyar lírikusnak a jellegét is miben találja meg? Hallatlan dacában. «A magyar dac» költőjének nevezte őt Babits Mihály, midőn első bírálatát írta róla s most Schöpflin Aladár írótársunk kitűnő Ady Endre könyve jellemző módon attól az időtől számítja Ady lírai eredetiségét, mikor a «bár» megjelenik először verseiben s azután folyton azt harsogja, hogy: «az azértist éled már megint» (Ady) s egész életén át, egész költészetében tombolva szól a dac, mert «és mi csak csatázunk vadul: én s a disznófejű nagyúr». Rám nézve mindezekből az a bizonyosság következett, hogy Kossuth és Petőfi magyar világhírében az álomszerűség mellett a második főelem a magyar dacnak páratlan megszólalása. A két ragyogó, pompázó csillag színképvegyelemzése azonban evvel nem ért véget. Még van ,egy harmadik, még csodálatosabb s még feledhetetlenebb elem, melyet fölöttünk ragyogó csillagsugarainkból köznapi lelkünk prizma-vizsgálódásában is észre kell vennünk. Midőn Kossuth Lajosnak a turini állami levéltárban eddig megfejtetlenül tartogatott titkos iratait a mi Országos Levéltárunkban rejtőzött jelkulcsos könyv segélyével megfejtettem, az ő 1850-iki első európai összeesküvésének okmányaira akadtam, amelyekből hivatalosan csengett ki az a vallomás, hogy ő «minden nép szabadságáért küzdött». Különösen hozzáteszi, hogy nem csak a magyaréért, hanem a többi, esetleg a szláv népek szabadságáért is. A szabadság fogalomnak ez a kicsordulása az ország határán túl szó szerint benne van Petőfi Sándorban. Ő azt énekli Egy gondolat bánt engem ez kezdetű megrázó látomásában, hogy «majd ha minden rabszolganép jármát megunva síkra lép», akkor essék el ő a harc mezején, hol «a hősöket egy közös sírnak adják, kik érted haltak, szent világszabadság!» Nem azt teszi ez, hogy akár Kossuth, akár Petőfi tűrtek volna oly szláv vagy bármely más idegen szabadságot, mely a magyart elpusztítja, hanem azt, hogy a magyar faj erejét a szabadságban látták, annyira, hogy ezt a szabadságerőt képesnek tartották arra, hogy a világot meghódítsa. A szabadság tüze világraszóló módon lángol Kossuthból és Petőfiből egyaránt. Ez világhírük igazi titka