Magyar Csillag, 1943 (3. évfolyam, 19-24. szám)
1943-10-01 / 19. szám
HAGYOMÁNY ÉS KULTÚRA «Néz nyugatra, borús szemmel néz vissza keletre A magyar, elszakadott, testvértelen ága nemének.» Az ifjú Vörösmarty szavára Kölcseytől jön visszhang: «Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöké fámnak, Nyugati ég forró kebelem nem tette hideggé.» Alig jut öntudatra a magyarság újjászületett irodalmában, már fölmerül nagy kérdése, kultúrájának kettős volta. És az első eszmélés a kérdésnek máig érvényes megoldását is azonnal meghozza: Kölcsey tanulmányát a «Nemzeti hagyományok»-ról. Kölcsey lelke nem tudott belenyugodni, hogy a műveltség a választottak szűk körének magánügye legyen, de azt is világosan látta, hogy a nép csak akkor tud részt venni a kultúrában, ha ott is gondolkozásának megszokott formáival, «hagyományával» találkozik, még ha ez a hagyomány át is alakult magasrendű műveltséggé. Ezért tudott a görögség szerinte nagy tömegeivel állandóan részt venni a magasrendű görög kultúrában, mert annak minden elemében a saját képzeteire ismert, hagyományos hitvilága alakjait látta eposzban, drámában, képzőművészetben, mindenütt. Hogy a homéroszi istenek nem mindig viselkedtek úgy, mint a néphitben, az nem volt felfoghatatlan idegenség, azt bele tudta illeszteni addigi képzetei közé, így a hagyomány folytonos emelkedésével lépést tarthatott az egész nép: a mitológia primitív megjelenítésétől emberi drámákig jutott el, kezdetleges istenábrázolásoktól eszményített naturalista alkotásokig. A görögség úgy nőtt bele a kultúrába, hogy közben a nemzeti lélek saját ízlése szerint szabadon bontakozhatott ki. Nem kellett lerázni magáról azt a világot, amelyben élt és egy újat magára ölteni, ha fel akart emelkedni a magasabb műveltség körébe. Tanulsága mindebből a «Nemzeti hagyományok» írójának az, hogy a néphagyományban van minden nemzet számára az az alap, amelynek elemeiből magaskultúrát fejleszthet magának: olyan kultúrát, amely a művelődési igények szerint is kifogástalan, mert kiegyensúlyozott, harmonikus, és a társadalom felől nézve is kifogástalan, mert az egész népet foglalja magába. A mai idők újra felvetették ezt a problémát. Sajnos, többen is foglalkoznak vele, mint ahogy helyes megoldásához szükséges volna. Népkultúránk felemelése magaskultúrává tömegek jelszava lett és különböző elméletek, próbálkozások születtek a jelszavakból. Közös ezekben a kísérletekben egy sajátos félreértés: a néphagyományban lévő elemek felhasználása helyett a népkultúra bizonyos formáit akarják átültetni a magasabb formák közé, ennek érdekében bizonyos népkultúrai formák életét meg akarják hosszabbítani, vagyis a népkultúrát akarják valamilyen formában fenntartani. Viszont tudjuk, ha kissé a mélyére tekintünk a dolgoknak, hogy a hagyományban élő nép fejlődése állandóan haladó folyamat, azt egy pontján megállítani nem lehet, méghozzá olyan pontján, ahol ellenállhatatlan külső hatásokra éppen gyors fordulatot öltött. S vájjon az óhajtott nemzeti kultúra érdeke kívánja-e, hogy a népkultúra népkultúra ma-