Ókor, 2005 (4. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám
óegyiptomi bor sírjában (el-Kab) egy elegáns hölgy üres poharát mutatja a szolgálónak a következő szavakkal: ... adj nekem 18 mérő bort, mivel szeretném magamat a részegségig leinni. Több falfestmény is tanúskodik arról, hogy milyen következményei lettek a túlzó italfogyasztásnak. Úgy látszik, hogy az egyiptomiak, hasonlóan a ma partikra járó fiatalabb korosztályhoz, ügyet sem vetettek az alkohol negatív hatására. Bár az áldozatoknál italáldozatok bemutatása mindig is részét képezte a vallási rítusnak az ókori keleten. Jóllehet Hérodotosz közlése (II. 39) a bor alkalmazására az állatok feláldozásakor kései adat, ennek ellenére igaz lehetett minden korszakra. Nincs olyan templom Egyiptomban, ahol ne ábrázoltak volna bort áldozó királyokat, amint azok, kezükben a jellegzetes gömbölyű borosedényekkel, isteneik színe előtt tisztelegnek. Példaként hozzuk Horemheb, a 18. dinasztia utolsó uralkodója sírjának (KV 57) egyik jelenetét, ahol Hathornak, a Nyugat Istennőjének mutat be boráldozatot. III. Ramszesz italáldozatai igazán jelentős mennyiségeket mutattak: a főváros, Théba különböző templomaiban 22 566 korsó bort, Heliopolisz szentélyeiben 103 550-et, Memphisz templomaiban pedig 25 978 korsónyi bort áldoztak fel (A. R., IV, 172). Az uralkodó maga is tisztában volt az adomány jelentőségével, mivel Egyiptom korábbi fáraói csak 2358 korsót áldoztak fel Heliopolisz templomaiban és csupán 390 korsónyi bort küldtek ilyen célokra Memphiszbe (A. R., IV, 168). Az egyiptomi papság nem rituális célokra fogyasztott bormennyiségéről szólva Hérodotosz megjegyzi (II. 37), hogy a papok napi borfejadagokat kaptak ellátásuk szerves részeként. Úgy tűnik azonban, hogy a papságot különböző előírások korlátozták ebben a vonatkozásban. Plutarkhosz szerint azok a papok, akik Heliopoliszban szolgáltak, a templomba egyáltalán nem vihettek be bort, mivel úgy gondolták, hogy nem ildomos bort inniuk akkor, amikor uruk és királyuk néz le rájuk. Ilyen regula azonban csak a heliopoliszi papokat sújtotta. Más templomokban szolgálók mértékkel fogyaszthattak a borból (Iszisz, és Oszirisz 6). Az élők sorából eltávozottakat is bőségesen ellátták borral, amely kitarthatott az öröklétben. Unasz fáraó, az 5. dinasztia királya sírkamrája falára felvésette az ún. Piramis Szövegek egyik változatát, amely szerint nevének fennmaradása érdekében ötfajta borral rendelt el magának italáldozatot. W. B. Emery feltárt egy 2. dinasztia korára datálható sírt, amelyben mellékletként a halott mellé számos boroskorsót is temettek. Időközben a bor sajnos elpárolgott. A későbbiekben számos görög és római auktor leírta, hogy az egyiptomiak bort használtak a bebalzsamozás során, de az ilyen esetekben nem szőlőből készült borról, hanem inkább „pálmaborról” volt szó. Az ókori Egyiptomban élő görög etnikai kisebbség a bort a holtak temetés előtti rituális lemosására használta. A BOR A MITOLÓGIÁBAN Egyik legősibb kultúrnövényünk a szőlő, élet és halál jelképe. Ahol csak termesztették, kezdettől fogva szent és isteni növénynek, életfának tekintették. Egy zsidó hagyomány szerint az édenkerti fa is szőlőtőke volt. A „görög Noé”, Deukalión neve ‘Újborhajóst’ jelent. Dionüszosz, a bor görög istene, maga is hajós, az ő veje volt. Az összefüggés: a „vízözön” ősszel kezdődik (az őszi esőzések nyomán), s az ókori Közel-Keleten az őszi napéjegyenlőség tájára eső újhold volt az új év kezdete, amikor az Istent újhold alakú bárkán hordták körbe. Az Ószövetségben a szőlő mint példázat, hasonlat vagy jelkép újra és újra felbukkan, s a próféták messiási szimbólummá teszik. A szőlőtő mint Jézus Krisztus és a keresztény hit szimbóluma, az evangéliumi kezdetektől fogva (János 15,1-3) a vallásos művészet fő motívuma. A szőlőlugasban alvó Noé maga az első tőke, melyből Krisztus, az „igazi szőlőtő”, az isteni „sarj” ered. A görögség Dionüszoszt azonosította a szőlőtőkével, s másik neve, Bakkhosz, ‘sarj’-at jelent. A Noéban gyökeredző Krisztus-szőlő a kereszténység életfája. Gyümölcse, a szőlőfürt a búzakalásszal együtt az oltáriszentség (a bor és a kenyér, Krisztus vére és teste) jelképe. Dionüszosz kultusza is összefügg Démétér gabonaistennővel. Augustinus Krisztust a szőlőprésben lévő kánaáni szőlőfürthöz hasonlította két bibliai történet alapján: az egyikben az ígéret földjének gazdagságát egy óriás szőlőfürt jelképezi, amelyet Mózes kémei a vállukra fektetett rúdon cipelnek, a másik az ítélkező Isten haragját hasonlítja a szürethez, a szőlőpréshez (4 Mózes 13,17-24; Ézsaiás 63,1-6; Jelenések 14,17-20). A misztikus borsajtó, a rúdon függő szőlőfürt a feszület megfelelője a középkori keresztény művészetben. A fürt lemetszése szintén ősrégi halál-jelkép, Dionüszosz is a szürettel (őszi levélhullással, kora tavaszi metszéssel) hal meg, s az alvó Noé fia általi megszégyenítése (1 Mózes 9,20-25) hasonlóan érthető. A szőlő azonban, mint minden tavasszal ismét kihajtó fontosabb kultúrnövény, nemcsak halál-, hanem újjászületésjelkép is. Új életre kel Bakkhosz, feltámad Krisztus. A világi Az ivásból kidőlt vendégek elszállításának jelenete Heti nomoszkormányzó sírjában (Béni Haszán, 17. sorszámú sír) 71