Orient Expressz, 1992. november-december (1. évfolyam, 1-8. szám)
1992-11-05 / 1. szám
3 — Miként látszik Bukarestből a politikai élet, az ország helyzete és miként ugyanez Szatmárnémeti vidékéről? — Nyilván különbözőképpen. De ha ugyanaz az ember nézi, akkor úgy érzem, hogy az egyén a valósághoz jobban közelíthet. Bizonyos, hogy a két nézőhely közötti különbségből adódóan van eltérés és az ebből következő valóságérzet is más. Ez teljesen nyilvánvaló. Persze, azt is figyelembe kell venni, hogy ki a megfigyelő, hiszen egyéniségétől, beállítottságától, világnézetétől és politikai állásfoglalásától is függ, hogy mit lát. Olyan ez, mintha festők realitásérzékét ítélnénk meg a műveik alapján. — Milyen hatással volt munkádra és a gondolkodásmódodra az, hogy két és fél évig Bukarestben dolgoztál? — Ez semmiképpen nem változtatott az erdélyi magyarság sajátos kérdéseit illető felfogásomon. Egyesek azt gondolhatnák, hogy Bukarestben „megfertőződtek“ a szenátorok és képviselők, eltávolodtak az erdélyi valóságban élők gondolkodásmódjától. A leghatározottabban állítom, hogy nem így van. Ez esetleg csak látszat. Nem visszafogottabban, inkább megfontoltabban nyilatkozunk. Ráadásul a politika nem csak nyilatkozatokból áll. Ezek többnyire azért vannak, hogy eltakarják a valóságos cselekedeteket. Amikor megfogalmazódik olyan kérdés, amilyent te feltettél, akkor azt kell hinnem: vannak, akik úgy vélik, hogy a honatyákat ittlétük eltántorította az otthoni problémáktól. Ez, szerintem, nem igaz. Az ellenben realitás, hogy vitáink közben tudomásul kell vennünk az itteni politikai légkört, a szokásokat, hiszen ezek mindenféle együttlétre, így a parlamenti működésre is kihatnak. Nem tudjuk, mert nem lehet, elvonatkoztatni az RMDSZ céljait a romániai politikai élet történéseitől. Aki kiemeli és elszigetelten kezeli a kérdést, az valamiféle rövidlátásban szenved. Tudomásul kell vennünk: ennek az országnak a fővárosa Bukarest, itt van a Parlament, s aki ennek az országnak a politikai intézményeiben akarja képviselni az ország állampolgárainak érdekeit, annak bizony néha fel kell jönnie Bukarestbe, vagy legalábbis tudnia kell, hogy mi történik ott. Ha ez a kérdés valóban foglalkoztatja az embereket, akkor jó lenne egyfajta eszmecserét, kerekasztal-beszélgetést rendezni azokkal, akik ezt a problémát másképpen látják, mint én. Szükségesnek tartom, hogy az ebből adódó nézetkülönbségeket tisztázzuk. Tény, hogy egyikünk sem adta el magát a „hatalomnak“, egyikünk sem lett mássá, mint ami volt, de úgy érzem, hogy tapasztalatokban gazdagabban és hozzáértőbben tudunk a kérdéshez hozzászólni, mint azelőtt. — A magyarság érdekeinek képviseletén kívül mit bíztak még rád a választóid? — Sajnos sok mindent. Azért sajnos, mert bár eddig is intézkedtem és ezután is igyekszem enyhíteni választóim gondjain, az az álláspontom, hogy nekünk olyan törvényeket kell kihoznunk, amelyek a helyi ügyintézés körébe utalják át azt, amit eddig a központban oldottak meg. Közigazgatási decentralizálásra és a helyi autonómia megerősítésére gondolok minden tekintetben. Nem akkor teszek jót választóimnak, ha elintézem, hogy leaszfaltozzanak egy utat, sokkal inkább akkor, ha ezt a helyi önkormányzatra bízzuk és a megoldások eszközeivel is segítjük őket. Nekünk az a feladatunk, hogy minél több döntést a helyi közösségek hatáskörébe utaljunk, illetve ennek a kompetenciájával ruházzuk fel őket. — Mit jelent számodra a szülőföld? — Maga a fogalom is csodálatos, nehéz definiálni, hogy ne maradjon ki semmi. Egyszerűen, a szülőföld az, ahol úgy érzem, hogy otthon vagyok. Sajátos érzés. Nem csak a szó szerint értelmezett földrajzi táj, bár annak is megvannak a belső kicsengései, amelyek egyfajta kötődést jelentenek. A szülőföld az, ahonnan a családom származik, ahol — ismétlem — otthon érzem magam. És szülőföld az is, ahol őseim nyugszanak. Melyik országrészt érzed szülőföldednek? — Hát én Erdélyt érzem. Nem is érzem, ez az én szülőföldem. — És Erdélyen belül? — Azt a községet, ahol születtem. De mivel évek óta nagykárolyi lakos vagyok, ott élek a családommal, gyermekeim ott születtek és a károlyiak is odavalósinak tekintenek — hát ez a szülőföld egy kicsit tágabbá vált. De ez a szülőföld lehet a Kárpát-medence. Ezt a fogalmat nem lehet politikai vagy másféle kategóriákkal összekeverni. Figyelmen kívül hagyja az államhatárokat és az egyéb ilyen kategóriákat. — Mitől szoktál elkeseredni és minek örvendesz? — Örvendek, ha a családom az általam kedvelt irányban gyarapszik és örvendetes lenne, ha a szülőföldem az európaiságot közelítené. Mert a történelemben már volt ilyen, igenis európai volt. Ez politikai megközelítésű hitvallás is lehetne. Elkeserít, ha olyanok tartanak ellenségüknek, akiknek nem vagyok ellensége. Nyilván, megpróbálom eloszlatni az ilyen félreértéseket. Eddig megóvott a Jóisten attól, hogy sokszor elkeseredjem. A sorsával elégedett embernek látszom. Ez, persze, túlzás. Alapjában véve, valamiféle optimizmus segített át sok mindenen. Nem vagyok peches ember, és szerencsétlen sem. Nincs okom tehát az elkeseredésre. Különben a Parlamentben semmire sem vezet az elkeseredés. Itt a száraz tények hangulatmentes feldolgozása és a célszerű munkálkodás vezet eredményre. A szenátusi munka észérveket és nem hangulati, érzelmi, indulati elemeket feltételez. Amikor olyan felemelő eseménynek voltam részese, mint a kolozsvári fogadalomtétel, az természetesen nem lehet érzelemmentes, nagyon jóleső, szívet melengető érzés egy közösség bizalmát viszonozni. Nem vagyok túlzottan szentimentális, de íme, nekem is adódnak lelki rezdüléseim. Sajnos, manapság sokan kihasználják az emberek nemes érzéseit, például a nemzethez való kötődést, visszaélnek vele és sikerrel manipulálják. Nekünk nem szabad ilyen fajta hibába esnünk. — Tehát nem vagy széplélek? — Egy politikus nem lehet fellegjáró művészlélek. Magamat viszont nem szeretem politikusnak nevezni. — De hisz két és fél esztendeje ez a szakmád. — Nem tudom, mennyire lehet ezt szakmának nevezni. Föltétlen híve vagyok a profizmusnak és a parlamenti munkát sem lehet műkedvelő módon végezni, mindemellett még mindig nem érzem szakmának a szenátorságot. Kétségtelen, gyakorlásához bizonyos intuícióra van szükség, de mindenféle foglalkozás bizonyos adottságokat feltételez. Nekünk is a jelölésnél valamilyen objektív rendszert kellene alkalmaznunk, de többen ellenezték, hogy ez nem demokratikus. Viszont, főleg a nemzetiségi honatyák esetében „a minőség“ , vagyis az érték szinte létfontosságú. Egy ilyen objektív szelekció hiányában is, úgy érzem, hogy az újonnan alakult parlamenti frakció „értékes“, pótolja a veszteségeket, s talán egy kicsit erősödtünk is. — Véleményed szerint milyen idők jönnek? — Hát, hogy úgy mondjam, merthogy szezonjában is vagyunk: forr a bor! Megszűntek a társadalmi mozgásokat és a gondolatok szabad áramlását elfojtó és akadályozó múltbeli intézmények és eszközök. Dinamizálódik a társadalom, kikristályosodnak az értékek. Az átrendeződés, persze, nem mindig pozitív irányú, utalok itt a nacionalizmus felerősödésére. De úgy látszik, ez ennek a periódusnak a velejárója. Hogy jobb lesz-e a létünk? Amikor az utca emberének a betevő falatért kell küszködnie, akkor háttérbe szorul a politika. A gazdasági problémák megoldásra várnak, ehhez viszont a politika nyújt eszközöket. A kormányzat egyfajta politikai alapállásból tudhat megoldást ajánlani a bajokra. Ezért nem látom az értelmét és jövőjét egy olyan nagy társadalmi összefogáson alapuló kormánynak, mint amit az államfő javasolt. Ez fából vaskarika. Választások után ilyen nincs. Lehet, hogy gazdaságilag egy darabig még a mélyponton leszünk, de bizonyos törvényszerűségek mindig egyfajta hullámzó mozgást hatnak a társadalommal. Most már lefelé sokat nem süllyedhetünk, valamiképpen emelkednünk kell. Derűlátásomat, sajnos, beárnyékolja, hogy nem azok a politikai erők győztek a választáson, amelyek gyökeres változást hozhatnának. Társadalmunknak türelemre és tűrőképességre lesz szüksége, hogy túlélje, átvészelje ezt az időszakot. — Egy ilyen hullámvölgyben nem emelkedik mindenen fölül a szélsőséges nacionalizmus? — Én a 20. század végén nem jósolok nagy jövőt a szélsőséges nacionalizmusnak Európában. Egy halálra ítélt gondolatrendszer. Nem hinném, hogy hosszú távon, érvényesülhet és kiépülhet mint társadalmi berendezés. Ilyen irányú eltolódást teljesen kizárni azonban, sajnos, nem lehet. — Többen kérdezik, engem is foglalkoztat: van-e jövője a magyarságnak Romániában? — A magyarságtól is függ, hogy milyen lesz az a Románia, amelyben jövője kell hogy legyen a magyarságnak. Nekünk kötelességünk beleszólni a sorsunk alakulásába. Szerintem van jövőnk itt, ha nem hagyjuk, hogy a fásultság és reménytelenség erőt vegyen rajtunk. És a vándorbotot is felejtsük el. Nagy baj lenne a szétszóródás, hiszen az asszimilációnak már lejárt... — Vajon lejárt? — Kétségtelenül. Ilyen veszély nem fenyegeti az Európában élő kisebbségeket. Az európai mechanizmusok, egész intézményrendszer működik már a nemzetiségi identitások védelmében. Persze, nem könnyű elhitetni a román polgártársainkkal, hogy túlhaladott a nemzetállam, miképpen az államnemzet eszméje is. Ezen más európai nemzetek már túlléptek. Kötelességünk hozzájárulni ahhoz, hogy a román nép megszabaduljon ettől az egész társadalmat béklyózó gondolattól, mítosztól. Egyelőre kevés a szövetségesünk. — Időből mennyi kell ehhez? — Nehéz kérdés. Az európai integrációnak azonban nem lehet útját állni. Elindult egy folyamat, amelynek során nagyon sok mindennek meg kell változnia Romániában és másutt is. A jogállamiság megteremtése például alapvető követelmény. Nálunk ez sem a köztudatban, sem a politikai életben nem honosodott meg: a törvény mindenek fölött! Túl a nemzeti érzéseken is. Idáig kell eljutnia ennek az országnak. ROMÁN GYŐZŐ NÉZŐPONT ÉS SZEMSZÖG Vendégünk SZABÓ KÁROLY szatmári szenátor Beszélgetés: • bukaresti jelenlétről • realitásérzékről • szülőföldről • magyarságról • megmaradásról INTERJÚ ORIENT EXPRESSZ