Orient Expressz, 1992. november-december (1. évfolyam, 1-8. szám)

1992-11-05 / 1. szám

3 — Miként látszik Bukarestből a poli­tikai élet, az ország helyzete és miként ugyanez Szatmárnémeti vidékéről? — Nyilván különbözőképpen. De ha ugyanaz az ember nézi, akkor úgy ér­zem, hogy az egyén a valósághoz jobban közelíthet. Bizonyos, hogy a két néző­hely közötti különbségből adódóan van eltérés és az ebből következő valóság­érzet is más. Ez teljesen nyilvánvaló. Persze, azt is figyelembe kell venni, hogy ki a megfigyelő, hiszen egyéniségétől, beállítottságától, világnézetétől és po­litikai állásfoglalásától is függ, hogy mit lát. Olyan ez, mintha festők realitás­­érzékét ítélnénk meg a műveik alapján. — Milyen hatással volt munkádra és a gondolkodásmódodra az, hogy két és fél évig Bukarestben dolgoztál? — Ez semmiképpen nem változta­tott az erdélyi magyarság sajátos kér­déseit illető felfogásomon. Egyesek azt gondolhatnák, hogy Bukarestben „meg­fertőződtek“ a szenátorok és képviselők, eltávolodtak az erdélyi valóságban élők gondolkodásmódjától. A leghatáro­zottabban állítom, hogy nem így van. Ez esetleg csak látszat. Nem visszafogottab­ban, inkább megfontoltabban nyilatko­zunk. Ráadásul a politika nem csak nyilatkozatokból áll. Ezek többnyire azért vannak, hogy eltakarják a való­ságos cselekedeteket. Amikor megfo­galmazódik olyan kérdés, amilyent te feltettél, akkor azt kell hinnem: vannak, akik úgy vélik, hogy a honatyákat ittlétük eltántorította az otthoni problémáktól. Ez, szerintem, nem igaz. Az ellenben realitás, hogy vitáink közben tudomásul kell vennünk az itteni politikai légkört, a szokásokat, hiszen ezek mindenféle együttlétre, így a parlamenti működésre is kihatnak. Nem tudjuk, mert nem lehet, elvonatkoztatni az RMDSZ céljait a romániai politikai élet történéseitől. Aki kiemeli és elszigetelten kezeli a kérdést, az valamiféle rövidlátásban szenved. Tudomásul kell vennünk: en­nek az országnak a fővárosa Bukarest, itt van a Parlament, s aki ennek az or­szágnak a politikai intézményeiben akarja képviselni az ország állam­polgárainak érdekeit, annak bizony néha fel kell jönnie Bukarestbe, vagy legalábbis tudnia kell, hogy mi történik ott. Ha ez a kérdés valóban foglalkoztat­ja az embereket, akkor jó lenne egyfajta eszmecserét, kerekasztal-beszélgetést rendezni azokkal, akik ezt a problémát másképpen látják, mint én. Szüksé­gesnek tartom, hogy az ebből adódó né­zetkülönbségeket tisztázzuk. Tény, hogy egyikünk sem adta el magát a „hatalom­nak“, egyikünk sem lett mássá, mint ami volt, de úgy érzem, hogy tapasztalatok­ban gazdagabban és hozzáértőbben tudunk a kérdéshez hozzászólni, mint azelőtt. — A magyarság érdekeinek kép­viseletén kívül mit bíztak még rád a választóid? — Sajnos sok mindent. Azért sajnos, mert bár eddig is intézkedtem és ezután is igyekszem enyhíteni választóim gond­jain, az az álláspontom, hogy nekünk olyan törvényeket kell kihoznunk, ame­lyek a helyi ügyintézés körébe utalják át azt, amit eddig a központban oldottak meg. Közigazgatási decentralizálásra és a helyi autonómia megerősítésére gon­dolok minden tekintetben. Nem akkor teszek jót választóimnak, ha elintézem, hogy leaszfaltozzanak egy utat, sokkal inkább akkor, ha ezt a helyi önkor­mányzatra bízzuk és a megoldások esz­közeivel is segítjük őket. Nekünk az a feladatunk, hogy minél több döntést a helyi közösségek hatáskörébe utaljunk, illetve ennek a kompetenciájával ruházzuk fel őket. — Mit jelent számodra a szülőföld? — Maga a fogalom is csodálatos, ne­héz definiálni, hogy ne maradjon ki semmi. Egyszerűen, a szülőföld az, ahol úgy érzem, hogy otthon vagyok. Sajátos érzés. Nem csak a szó szerint értel­mezett földrajzi táj, bár annak is meg­vannak a belső kicsengései, amelyek egyfajta kötődést jelentenek. A szülő­föld az, ahonnan a családom származik, ahol — ismétlem — otthon érzem magam. És szülőföld az is, ahol őseim nyugszanak.­­ Melyik országrészt érzed szülő­földednek? — Hát én Erdélyt érzem. Nem is érzem, ez az én szülőföldem. — És Erdélyen belül? — Azt a községet, ahol születtem. De mivel évek óta nagykárolyi lakos vagyok, ott élek a családommal, gyer­mekeim ott születtek és a károlyiak is odavalósinak tekintenek — hát ez a szülőföld egy kicsit tágabbá vált. De ez a szülőföld lehet a Kárpát-medence. Ezt a fogalmat nem lehet politikai vagy más­féle kategóriákkal összekeverni. Figyel­men kívül hagyja az államhatárokat és az egyéb ilyen kategóriákat. — Mitől szoktál elkeseredni és minek örvendesz? — Örvendek, ha a családom az általam kedvelt irányban gyarapszik és örvendetes lenne, ha a szülőföldem az európaiságot közelítené. Mert a törté­nelemben már volt ilyen, igenis európai volt. Ez politikai megközelítésű hitvallás is lehetne. Elkeserít, ha olyanok tar­tanak ellenségüknek, akiknek nem vagyok ellensége. Nyilván, megpróbá­lom eloszlatni az ilyen félreértéseket. Eddig megóvott a Jóisten attól, hogy sokszor elkeseredjem. A sorsával elé­gedett embernek látszom. Ez, persze, túlzás. Alapjában véve, valamiféle op­timizmus segített át sok mindenen. Nem vagyok peches ember, és szerencsétlen sem. Nincs okom tehát az elkeseredésre. Különben a Parlamentben semmire sem vezet az elkeseredés. Itt a száraz tények hangulatmentes feldolgozása és a célszerű munkálkodás vezet eredmény­re. A szenátusi munka észérveket és nem hangulati, érzelmi, indulati eleme­ket feltételez. Amikor olyan felemelő eseménynek voltam részese, mint a kolozsvári fogadalomtétel, az természe­tesen nem lehet érzelemmentes, nagyon jóleső, szívet melengető érzés egy kö­zösség bizalmát viszonozni. Nem vagyok túlzottan szentimentális, de íme, nekem is adódnak lelki rezdüléseim. Sajnos, manapság sokan kihasználják az em­berek nemes érzéseit, például a nem­zethez való kötődést, visszaélnek vele és sikerrel manipulálják. Nekünk nem szabad ilyen fajta hibába esnünk. — Tehát nem vagy széplélek? — Egy politikus nem lehet fellegjáró művészlélek. Magamat viszont nem szeretem politikusnak nevezni. — De hisz két és fél esztendeje ez a szakmád. — Nem tudom, mennyire lehet ezt szakmának nevezni. Föltétlen híve va­gyok a profizmusnak és a parlamenti munkát sem lehet műkedvelő módon végezni, mindemellett még mindig nem érzem szakmának a szenátorságot. Két­ségtelen, gyakorlásához bizonyos intu­ícióra van szükség, de mindenféle foglalkozás bizonyos adottságokat fel­tételez. Nekünk is a jelölésnél vala­milyen objektív rendszert kellene alkal­maznunk, de többen ellenezték, hogy ez nem demokratikus. Viszont, főleg a nemzetiségi honatyák esetében „a minő­ség“ , vagyis az érték szinte létfontos­ságú. Egy ilyen objektív szelekció hiá­nyában is, úgy érzem, hogy az újonnan alakult parlamenti frakció „értékes“, pótolja a veszteségeket, s talán egy kicsit erősödtünk is. — Véleményed szerint milyen idők jönnek? — Hát, hogy úgy mondjam, mert­hogy szezonjában is vagyunk: forr a bor! Megszűntek a társadalmi mozgásokat és a gondolatok szabad áramlását elfojtó és akadályozó múltbeli intézmények és eszközök. Dinamizálódik a társadalom, kikristályosodnak az értékek. Az átren­deződés, persze, nem mindig pozitív irányú, utalok itt a nacionalizmus fel­erősödésére. De úgy látszik, ez ennek a periódusnak a velejárója. Hogy jobb lesz-e a létünk? Amikor az utca emberének a betevő falatért kell küszködnie, akkor háttérbe szorul a poli­tika. A gazdasági problémák megoldás­ra várnak, ehhez viszont a politika nyújt eszközöket. A kormányzat egyfajta po­litikai alapállásból tudhat megoldást ajánlani a bajokra. Ezért nem látom az értelmét és jövőjét egy olyan nagy tár­sadalmi összefogáson alapuló kormány­nak, mint amit az államfő javasolt. Ez fából vaskarika. Választások után ilyen nincs. Lehet, hogy gazdaságilag egy darabig még a mélyponton leszünk, de bizonyos törvényszerűségek mindig egy­fajta hullámzó mozgást h­atnak a tár­sadalommal. Most már lefelé sokat nem süllyedhetünk, valamiképpen emelked­nünk kell. Derűlátásomat, sajnos, be­árnyékolja, hogy nem azok a politikai erők győztek a választáson, amelyek gyökeres változást hozhatnának. Társa­dalmunknak türelemre és tűrőképes­ségre lesz szüksége, hogy túlélje, átvé­szelje ezt az időszakot. — Egy ilyen hullámvölgyben nem emelkedik mindenen fölül a szélsőséges nacionalizmus? — Én a 20. század végén nem jósolok nagy jövőt a szélsőséges na­cionalizmusnak Európában. Egy halálra ítélt gondolatrendszer. Nem hinném, hogy hosszú távon, érvényesülhet és kiépülhet mint társadalmi berendezés. Ilyen irányú eltolódást teljesen kizárni azonban, sajnos, nem lehet. — Többen kérdezik, engem is foglalkoztat: van-e jövője a magyar­ságnak Romániában? — A magyarságtól is függ, hogy milyen lesz az a Románia, amelyben jövője kell hogy legyen a magyarságnak. Nekünk kötelességünk beleszólni a sor­sunk alakulásába. Szerintem van jövőnk itt, ha nem hagyjuk, hogy a fásultság és reménytelenség erőt vegyen rajtunk. És a vándorbotot is felejtsük el. Nagy baj lenne a szétszóródás, hiszen az asszimi­lációnak már lejárt... — Vajon lejárt? — Kétségtelenül. Ilyen veszély nem fenyegeti az Európában élő kisebb­ségeket. Az európai mechanizmusok, egész intézményrendszer működik már a nemzetiségi identitások védelmében. Persze, nem könnyű elhitetni a román polgártársainkkal, hogy túlhaladott a nemzetállam, miképpen az államnemzet eszméje is. Ezen más európai nemzetek már túlléptek. Kötelességünk hozzá­járulni ahhoz, hogy a román nép meg­szabaduljon ettől az egész társadalmat béklyózó gondolattól, mítosztól. Egyelő­re kevés a szövetségesünk. — Időből mennyi kell ehhez? — Nehéz kérdés. Az európai integ­rációnak azonban nem lehet útját állni. Elindult egy folyamat, amelynek során nagyon sok mindennek meg kell változ­nia Romániában és másutt is. A jog­­államiság megteremtése például alap­vető követelmény. Nálunk ez sem a köz­tudatban, sem a politikai életben nem honosodott meg: a törvény mindenek fölött! Túl a nemzeti érzéseken is. Idáig kell eljutnia ennek az országnak. ROMÁN GYŐZŐ NÉZŐPONT ÉS SZEMSZÖG Vendégünk SZABÓ KÁROLY szatmári szenátor Beszélgetés: • bukaresti jelenlétről • realitásérzékről • szülőföldről • magyarságról • megmaradásról INTERJÚ ORIENT EXPRESSZ

Next