Orient Expressz, 1993. július-november (2. évfolyam, 26-40. szám)

1993-07-02 / 26. szám

orient expressz, 26., 1993. július 2. ABMK Kilátó Az „önrendelkezés“ (self-determination) manapság már­­már közhelyszerűvé vált. Se pontosan meghatározni, se normálisan bírálni nem szokás. Adrenalinvezérelt politikai légkörünkbe mégis villámcsapásként vág bele... Jelentheti egy nép jogát ahhoz, hogy a létező határo­kon belül válassza meg a kormányzási formát, például túllépve a diktatúrát vagy gyarmati függőségét szüntetve meg. Jelentheti egy ettikai, nyelvi vagy vallási közösség jogát ahhoz, hogy nemzeti önállóságra törekedve, létező nemzeti határokat rajzoljon újra. Jelentheti egy szövet­ségi rendszer politikai egységének külön államba való szakadáshoz való jogát. (Kanada, Csehszlovákia, az ex- Szovjetunió, a volt délszláv államszövetség.) Jelentheti még egy etnikai, nyelvi vagy vallási csoport jogát na­gyobb fokú autonómiához és nyelvi vagy vallásos identitáshoz egy létező szuverén állam határain belül. Az önrendelkezés elve ellentétbe hozható más, szin­tén eléggé tág keblű fogalmakkal, mint például a nemzeti határok sérthetetlenségével, vagy a más államok belügyeibe való be nem avatkozással. És valójában a délszláv mészárlás előtt az ENSZ alapelve az önrendelkezés ürügyén folyó polgárháborúkba való be nem avatkozás volt. (Nigéria — 1960, Pakisztán —1971) Az elmúlt három év alatt a nemzetközi közösség ön­­rendelkezéssel kapcsolatos álláspontja változni kezdett. Az önrendelkezés égisze alatt több mint 60 országban vannak mozgalmak. Ezek célkitűzései a teljes önállóság és a tűrhe­­tőbb kisebbségi lét óhajtása közötti palettán mozognak. Ezek közül a mozgalmak közül néhány már polgár­­háborúba torkollott. A be nem avatkozás szent elve a polgárháborúk kiterjedéséhez vezetett. Mi több, a XIX. század doktrínája, amely szerint egy szövetségi államnak jogá­ban áll a szecessziós mozgalmak elfojtása (ez volt az Egyesült Államok polgárháborújának mentsége) kiment a divatból. Sok modern föderáció alkotmánya lehetővé teszi a békés kiválást. Más alkotmányok szemérmesen hallgatnak a témáról (Kanada, ex-Csehszlovákia). Ám sehol nem beszélnek az elválási szándék erőszakkal való elfojtásának jogáról. Az önrendelkezésért küzdő mozgalmak erőszakkal való elfojtását manapság a nemzetközi közvélemény egyenesen elítéli. „Az önrendelkezési óhaj, mint kollektív követelés, rohamosan közeledik a nemzetközileg is elismert alapvető emberi jogok státusának elnyeréséhez. Ilyen mozgalmakat már nem lehet büntetlenül vérbe fojtani.“ — állítja Lloyd N. Cutler, a Hágai Nemzetközi Bíróság egyik amerikai tagja. Történelmi visszatekintés A hidegháború alatt egy mesterséges stabilitás keletkezett, az etnikai, vallási, nyelvi mozgalmakat mindkét oldalon igyekeztek elfojtani. (1959-ben Kína egy három évtizedes emésztő polgárháborújában ötszázezer ember vesztette életét. Franciaország és Spanyolország baszkok lakta vidékein, Észak-Írországban is évtizedes a szeparatista mozgalom.) * Woodrow Wilson, az USA elnöke az első világháború alatt hirdette meg a népek önrendelkezéshez való jogát: „.. .a szabadság, az önkormányzás és a népek szabad fejlődése... Nem szabad egy népet sem arra kényszeríteni, hogy általa nem óhajtott fennhatóság alatt éljen. Egy terület sem cserélhet gazdát csupán akkor, ha a csere célja a lakosok szabadságának, tisztességes életlehetőségeinek biztosítása.“ (Woodrow Wilson üzenete Oroszországhoz, 1917. június 9). A Wilson által kissé homályosan és félreérthetően megfogal­mazott elvek mára kezdtek tisztázódni. Az önrendelkezést, első megközelítésben kétféleképpen értelmezhetjük. Külső önrendelkezés­i jog a teljes szuverenitáshoz. Belső önrendelkezés­i jog a közösség saját kormányzási módjának meghatározásához. Az 1919-es párizsi béketárgyalásokon sokan próbálták hitelét rontani a wilsoni elveknek. A félreértelmezésből születtek azok az elképzelések, melyek szerint csupán az új nemzetállamok kezeskedhetnek az önrendelkezési elv hiánytalan megvalósítása felől. Ezzel szemben az önrendelkezés nem jelenti az etnikai és politikai határok feltétlen egybeesését. * 1960. december 14-én az ENSZ közgyűlése elfogadta (89 igen, 0 nem, 9 tartózkodás) az 1514-es számú határozatot: „Minden népnek joga van az önrendelkezéshez; szabadon határozhatja meg politikai státusát, valamint gazdasági, társadalmi és művelődési fejlődésének útját“. * Az önrendelkezés körüli újabb keletű kavarodásnak három kirívó példáját idézhetjük: a volt szovjet birodalom, a délszláv válság és az iraki kurdok története. Mindhárom eset látványosan meghaladta a „szabad világ“ feldolgozó képességét. (Az USA kormányzata például egy­szerűen a jugoszláv egység melletti kiállását hangoztatta, de az Villámcsapás a politikai légkörben egységet esetleg megőrizni tudó reformokat már nem sürgette...) Az eredményről jobb nem beszélni. * Mire észbekapnánk, már a terminológia is elhalad a fejünk fölött. A belső ill. külső önrendelkezést „hagyomá­nyosnak“ minősítik (Morton H. Halperin, David J. Scheffer, Patricia L. Small: Self-Determination in the New World Order, Washington, D.C., 1992) A hidegháború utáni, korszakban az önrendelkezés fogalmának kezd kialakulni leíró terminológiája is. A nemzetközi jogászoknak pedig fel kell készülniük a különböző önrendelkezési óhajok jogi kodifikálására. Nagyjából hat csoportba oszthatók az önrendelkezési igények: a gyarma­tosításellenes önrendelkezés, az államon belüli önrendelkezés, a szétszórtan élő népcsoportok önrendelkezése, az őshonosak önrendelkezése és a képviseleti önrendelkezés. Lássuk közelebbről ezeket. A fogalom li­b.%)£:11C4ULiGI^9 d Gyarmatosításellenes önrendelkezés: a legkönnyebben körülírható, idegen uralom elleni, teljes politikai hatalomra és függetlenségre törő mozgalom. (Franciaország — Új-Ka­­ledónia, USA — Puerto Rico) Államon belüli önrendelkezés­ alapjánál etnikai, földrajzi, történelmi vagy gazdasági tényezők állnak. Célja általában az adott államon belüli nagyobb politikai és kulturális autonómia elérése. Egyes esetekben külön állam megalakítása is lehet a cél. Etnikai alapokon sorolható ide Tibet vagy a Punjabban élő szikh mozgalom; gazdasági alapokon áll a Szibériai moz­galom; földrajzi és történelmi okokra vezethető vissza a Taj­vanon észlelhető mozgalom. A kanadai franciák, az indiai tamilok és a nigériai ibok követelései föderációs alapon nyerhetnek megoldást. Évekkel ezelőtt ide sorolható lett volna a Sri Lanka-i tamilok és a koszovói albánok mozgalma. De Bandaranaike miniszterelnök 1950-ben, Milosevics elnök 1988-ban megszüntette a két tartomány föderációs autonómiáját. És mára ezek a követelések önálló állam megalapítását tűzték zászlajukra. Ide sorolhatók többek között: Angola — Cabin­da, Kamerun — angolofonok; Etiópia — Eritrea; Mali — tuaregek; Marokkó — Nyugat-Szahara; Szudán — keresztények; Kína — Hong-Kong, Belső Mongólia, Tajvan Xinjaing; India — Assam, Manipur, Nagaland; Franciaország — Brittain, Korzika; Románia — magyarok; Spanyolország — Katalónia; Nagy-Britannia — Észak-Írország, Skócia — Wales; Irak — kurdok, Siria; Törökország — kurdok; Grúzia — Abházia; Moldova — Transznisztria, Gagauzia; Oroszország — Csencsenföld, Kaliningrad, Szibéria, Tatár­föld, Volgai terület; Tádzsikisztán — Kulgak, Leninabad; Bosznia-Hercegovina — szerbek; Horvátország — Krajnai szerbek; Macedónia — albánok; Szerbia — Koszovó, Vajdaság. Állam fölötti önrendelkezés: több állam területén létező népcsoport követelése. Ilyen például a kurdok és a baszkok helyzete. Vannak esetek, amikor egy népcsoport ki akar válni egy létező államból és egy másik létező államhoz kíván csat­lakozni: a Nagorno-Karabah-ban élő örmények Örmény­­országhoz kívánnak csatlakozni, Kashmírban vannak Pakisz­tánhoz csatlakozni kívánó csoportok, a Krímben élő oroszok Ukrajna helyett Oroszországhoz akarnának tartozni. Egy független Kurdisztán vagy Kasmír gondolata azt sugallja, hogy az ilyenfajta követelések is vezethetnek önálló állam alapításának gondolatához. (A Törökországban, Irak­ban, Szíriában és a Kaukázusban élő kurdok vezetőinek egyelőre nem sikerült egységes álláspontra jutni.) Irredenta mozgalmakká változhatnak a volt szovjet birodalomban élő oroszok Oroszország felé tájékozódó moz­galmai. A szétszórtan élő népcsoportok önrendelkezési törek­véseire jelenleg talán a legjobb példa Bosznia-Hercegovina. Itt egy igen kényes kérdés vetődik fel: milyen ismérvek alapján dönthető el, hogy egy népesség szétszórtan vagy föld­rajzilag koncentráltan él? India dekolonizációjának idején a britek az In­diai Nemzeti Mozgalom és muzulmánok közötti vitában ez utóbbiak javára döntöttek, elismerve a muzulmánok koncentrált jelenlétét. Szintén ide sorolható az anyaországgal nem rendelkező kisebbségek védelmének kérdésköre is. (Ide sorolhatók még: Oroszország — Tatárföld, volgai tartományok, Ukrajna — krími tatárok.) Őshonosak önrendelkezése: gyarmatosítás előtti, külön etnikai identitással, hosszú történelmi folytonossággal, gyakran különböző államok hatá­rai által szétdarabolt közösségek követelései igen bonyolult kihívást jelentenek. Ilyen nehezen kezelhető helyzetek vannak Guatemalában és Nicaraguában, Kanadában, ahol a Cree indiánok (Észak- Quebec) nem akarnak a különváló francia Quebechez tartoz­ni. (Ide sorolhatók még: Fidzsi-szigetek; Brazília; Amerikai Egyesült Államok.) Képviseleti önrendelkezés: óhaja akkor nyilvánul meg, ha egy létező állam lakossága politikai rendszerváltásra törek­szik. (Vannak például olyan kurd vezetők, akik Irak ilyen jel­legű változásáért szállnak síkra, ellenezve a kurdok kiválását.) (Ide sorolhatók még: Burkina Faso, Burundi, Kamerun, Chad, Djibouti Etiópia, Kenya, Malawi, Mali, Nigéria, Rwan­da, Somalia, Dél-Afrika, Szudán, Zaire, Cambodia, Kína, Myanmar (Burma), Thaiföld, Haiti, Irak.) Az osztályozás természetesen nem kimerítő és nem tö­kéletes, csupán egy (amerikai) kísérlet arra,hogy valamelyes rendszert sikerüljön bevezetni az igen bonyolult kérdéskör tárgyalásába. A kisebbségi jogok védelmének kérdése (vallásgyakorlás szabadsága) már a XVII. századi európai szerződésekben szerepel. A XIX. században pedig már vallási, civil és politikai jogokról esik szó. 1815-ben Bécsben szó esik — a lengyelek révén — etnicitásról és nyelvi kérdésekről is. A ’20-as évek szabályzói szavatolták a vallási, szociális és oktatási intézmények kisebbségi irányítását. Ugyanakkor az államot arra kötelezték, hogy anyagi támogatásban részesítse az anyanyelvű elemi oktatást. A második világháború után a kisebbségi jogok helyét — amerikai sugallatra — átveszi az egyéni jogok köre. 1966-ban a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi egyezményében jelenik meg újra a kisebbségi jog fogalma: „Azokban az álla­mokban, ahol léteznek etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek, a kisebbséghez tartozó egyéneknek joga van, a csoport többi tagjával közösségben gyakorolni a vallást, a nyelvet és kultúrát.“ Az 1990-es Koppenhágában tartott emberjogi konferen­cia óta egyre tisztábban fogalmazódnak meg nemzetközi dokumentumokban is a csoportjogokkal kapcsolatos fogal­mak. * „A hidegháború végével előtérbe kerültek a különböző önrendelkezési mozgalmak. A SZU magábaomlása, a volt Jugoszlávia tragédiája „jelzik“, hogy a különféle önrendel­kezési követeléseket nem lehet a végtelenségig figyelmen kívül hagyni. Manapság a kérdés nem az, hogy egy bizonyos népcsoport törekedhet-e az önrendelkezésre, hanem az, hogy a központi állam túléli-e ezt a törekvést?­­ Lassanként körvonalazódnak azok a nemzetközi normák, melyek alapján el lehet ismerni az önrendelkezési igényeket: a nemzetközi joghoz való illeszkedés, a határok sérthetet­lenségének elismerése, erőszakmentesség, a vitás kérdések békés rendelkezésének óhaja, a garanciák egy alkotmányos demokrácia létrejöttére, a szólásszabadság szavatolása, az egyéni és kisebbségi jogok védelme, a piacgazdaság, és az eddig felsorolt elvek életbeléptetésének létező mechaniz­musa. Az önrendelkezés körüli zűrzavar nemegyszer polgár­­háborúba torkollik. Most kezd kialakulni az a többlépcsős rendszer, amellyel a nemzetközi szervezetek kezelni próbálják a kialakuló krízishelyzeteket: ténymegállapítás, diplomáciai közbelépés, a nemzetközi legitimitás meghatározása, gazda­sági szankciók életbe léptetése, és a katonai intervenció. A nemzetközi jog nehézkesen bár, de követi a valóságot. Az önrendelkezési óhajok nem megfelelő kezelése már eddig is rengeteg áldozatot követelt. A kihívás erősödik, a világ okos elméinek nincs más választásuk, a kihívásra válaszolni kell. CSUTAK ISTVÁN

Next