Ország-Világ, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1965-11-03 / 44. szám

KÖZEL VOLT MÁR A BÉKE A­z asszony követte férjét a háborúba. Súlyosan megsebesült, s mert a háború győzelmes befejezése oly közelinek tetszett, visszafordult, hogy meglelje szeretteit, otthonát... A családból csak anyja maradt életben. A férj, Karmajev őr­nagy Dunaszeg határában elesett. Díszsortűz tisztelgett a hősnek 1945 márciusában. Fél éve tán, hogy Dunaszegre levél érkezett. A levél írója a falu környékén eltemetett szovjet katona nevét kérte. És Alekszandra Jermelajeva Karmajeva húsz év múltán megtalálta férje sírját. A sír egyszerű. A sírkövön cirillbetűs nevek. Alattuk a dátu­mot már nem is lehet pontosan elolvasni. 1945 március. De min­den betűt újravésnek és bearanyoznak. Az asszony törékeny. Áll a sírkő mellett, a könnyű fekete kendőt arcára simítja a szél. Áll az asszony egyedül a sírnál és beszél. Amit húsz év után szavakká formál, az nem idegen fül­nek való... Ferenc bácsi, a temetés tanúja mondja csendesen: — Húsz év kellett, hogy a díszsortűz hívngja eljusson odáig, ahol az asszony él... Az úttörők virágot hoznak és az özvegy így szól a gyerekek­hez: ►«Nektek soha ne legyen ilyen sorsotok... Ne kelljen így elveszítenetek a legkedvesebbet!« Körülállták a dunaszegieké. Marasztalták, hívták jövőre is, hogy a szomorú kapcsolatot felejt­tető emberség és barátság fűz­hesse hozzájuk Karmajevát. Maros László Húsz éve múlt márciusban . .. (Nagy Éva felvétele) KIS TÖRTÉNETEK A NAGY MŰVÉSZEKRŐL (Kun Imre hangverseny rendező naplóidból) KjoUAhi A nagy Mesterrel, Kodály Zoltánnal mint hangversenyren­­dező először 1935. március 10-én, azon a Zeneakadémián rende­zett hangversenyen találkoztam, amelyen a Kecskeméti Városi Dalárda szerepelt Vásárhelyi Zoltán vezényletével és amely az »Új Kodály-kórusok« címet viselte. A hangversenyen megjelent a szerző, akit minden szám után lelkesen ünnepelt a Zeneakadé­mia közönsége. Ezt megelőzően Kodály Zoltán 50 éves születésnapja alkal­mából a Filharmóniai Társasággal együtt 1932. december 10-én rendezett jubileumi hangverseny vésődött mélyen az emlékeze­tembe. Az est szenzációja a második rész volt, amelyben Kodály Zoltán maga vezényelte örökbecsű alkotását, a Psalmus Hun­­garicust. A tenorszólót Székelyhídi Ferenc énekelte. Tomboló si­ker, virágcsokrok, babérkoszorúk, a közönség óriási lelkesedése követte ezt a hangversenyt. Végül még el akarom mondani azt a személyes élményemet, amely Kodály 75 éves születésnapja alkalmából az 1957 decem­berében lezajlott egyik hangversenyen történt. Amikor bemen­tem a »tanár úrhoz« a szünetben gratulálni, kértem, hogy kivé­telesen adjon egy autogramot a jubileumi műsorra, hogy eltehes­­sem többi emlékem közé. Kodály azt kérdezte: ■>— Tud szolmizálni? Mert én csak annak adok autogramot, aki tud ... — Tudok, tanár úr — válaszoltam —■, csak arra kérem, hogy ne vizsgáztasson. Erre már rajta is volt a műsoron az aláírás, amelyet legbe­csesebb emlékeim közt őrzök. Kodály Zoltán Kun Imre hangversenyrendező társaságában (MTI Fotó : Petrovits László felv.) 27

Next