Ország-Világ, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-04-01 / 13. szám
A kommunisták kezdeményezésére indult meg az élet. S a párt vezetésével jutottunk el oda, hogy most már harmadik esztendeje a gazdasági reform elvei szerint dolgozunk, építjük a szocializmust. A kommunisták segítettek abban, hogy miközben újjáépítettük az országot, leromboltuk a régi társadalmi rendet. Hogy azután a következő esztendőkben új országot és új társadalmat építsünk. Hadd idézzek a régi jelszavakból: „Lesz magyar újjászületés!”, „Azé a föld, aki megműveli!”, „Fizessenek a gazdagok!”, „Földet vissza nem adunk!”, „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!”, „Nem a tőkéseknek, a népnek építjük az országot!”. Mind valóra váltak. A szocialista forradalom megvalósult. Igaz, az előrevivő út korántsem volt olyan töretlen és egyenes vonalú, mint közvetlenül a felszabadulást követő években. A kommunista eszme nagy erejét, harcosainak állhatatosságát mutatja, hogy a súlyos hibák, mulasztások ellenére is nagy eredményeket szült a nép alkotóereje. A hibák nem tanulság nélkül valók, s az eredmények részét képezik mai helyzetünknek. Az 1956-os nehéz és veszedelmes napok után pedig megújult a magyar élet. Az 1957 utáni esztendőkben az MSZMP úgy nyúlt vissza a felszabadulást követő évek politikai tanulságaihoz, hogy alkalmazásuknál figyelembe vette a szocialista építés új feltételeinek sajátosságait. Ez a politika meghozta gyümölcseit. Egyre nagyobb tömegek előtt vált nyilvánvalóvá, hogy a magyarság érdekei megfelelnek az internacionalista eszmének. Egyre inkább a jövőhöz, a szocialista társadalomhoz igazítjuk elképzeléseinket. A hatvanas évek elejére leraktuk a szocializmus alapjait. Nem, nem azt jelenti ez, hogy ma már könnyű az élet, s mindenkinek jut mindenből elegendő. Sokkal több nehézséggel kell megküzdeni az országnak is, az egyes állampolgárnak is, mint szeretnénk. Nincs azonban már kizsákmányolás a mi hazánkban, nincsenek egymással ellentétes érdekű osztályok, s nem él nálunk senki, aki ne találhatná meg boldogulását a nép boldogulásával együtt. „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” — fogalmazta meg az új jelszót Kádár János. S ez a politika vezetett el oda, hogy egyre többen vannak velünk. S nemigen akad olyan ember az országban, aki a mostani ünnepen visszatekintve a negyedszázadra, függetlenül attól, hogy miként alakult az ő egyéni sorsa, ne érezné, hogy a régi világ pusztulása új lehetőségeket hozott a néptömegek számára. Ma már az életszínvonal összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a második világháború előtti utolsó békeévekben, 1945-ben, vagy akár 1957-ben volt. Ha nem is olyan nagy mértékben, mint az jólesne, esztendőről esztendőre valamivel jobban élünk. Tény, vannak nálunk jóval gazdagabb államok, ahol az életszínvonal magasabb. Jobb az életszínvonal, de nem jobb a társadalmi rendszer. Csak a vakok, s nagyon elfogultak tagadhatják, hogy Magyarországon soha nem éltek ilyen jól és ilyen szabadon az emberek, mint a mostani esztendőkben. Nagy, nagy eredmény ez egy olyan országban, ahol nagyarányú volt a nyomor, az analfabétizmus, s „ezernyiféle népbetegség, szapora csecsemőhalál” tizedelte a népet. Az évfordulón, mintegy jelképes kilátóról jól látni mindezt. A kelenföldi új lakás ablakából azonban nemcsak hasonló otthonokra nyílik kilátás, hanem látszanak azok is, akik még mindig lakásra várnak. Tanult százezrek vitatkoznak azon, mit kell tenni, hogy tízmillió ember valóban művelt legyen. Az emberek egészségéért és boldogulásáért is sokat kell még fáradozni. Huszonöt esztendő minden eredménye kelti a reményt, hogy azokat a célokat, amelyeket mostanában tűztünk ki magunk elé, éppúgy elérjük, mint ahogy a ma már történelemnek számító programokat megvalósítottuk. Növekvő hitünk a világban Mi bízunk magunkban, s nem alaptalanul. A kis Magyarország ezekkel az eredményekkel elismerést szerzett hazánk határain túl is. Elsősorban negyedszázaddal ezelőtti felszabadítónk, s azóta is tántoríthatatlan barátunk, a Szovjetunió rokonszenvét és bizalmát bírjuk. A szocialista országok testvéri közössége velünk együtt ünnepel. Számos ország van a világon, ahol tekintélynek örvend a Magyar Népköztársaság. Ahogy nem volt könnyű a harc idehaza, úgy nem volt könnyű a nemzetközi élet porondján sem. Negyedszázaddal ezelőtt úgy emlegették Magyarországot, mint a hitleri Németország utolsó szövetségesét. A soviniszta, a nagy imperialista hatalmakhoz dörgölődző Horthy Magyarországot felváltotta a népek közötti békéért és barátságért munkálkodó népi magyar állam. Ezen az úton járt a magyar külpolitika, jóllehet az imperialista provokációk újra és újra próbatétel elé állították. Az ország nemzetközi tekintélye éppen elvi, a provokációknak nem engedő politikája nyomán erősödött. Nemcsak a baráti országokkal vált szilárdabbá a barátság, hanem a más társadalmi rendszerű országok vezetőivel folytatott megbeszéléseken is egyre eredményesebben képviselhettük a békét szolgáló, a nemzetközi biztonságot megszilárdítani kívánó külpolitikai elképzeléseinket. A Magyar Népköztársaság a jubileumi ünnepnapok idején 78 országgal áll diplomáciai kapcsolatban, ezek közül 76-tal nagyköveti szinten. Ezenkívül két országgal konzuli kapcsolatokat tartunk fenn, működik három főkonzulátusunk, két ENSZ-missziónk, egy UNESCO-missziónk és egy miszsziónk a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség amellett. Mindez azt bizonyítja, hogy hazánknak sikerült a világ előtt kivívni a megbecsülést. A krónikás az ünnep előestéjén átlapozva az Ország- Világ legutóbbi példányait, az új Magyarország történetéről szóló dokumentumsorozatot, így summázhatja a tanulságokat. És aztán elábrándozik. Az íróasztal lábánál ott játszik a fia — 16 hónapos — , onnan indul, ahová mi eddig értünk. Vajon az ötvenedik évfordulón miként, hogyan tekintünk majd vissza a mára? A krónikás abban bízik, hogy az újabb huszonöt esztendőről is beszámolhat majd egy dokumentumsorozatban az Ország-Világ olvasóinak. Azt kívánja, hogy a mai olvasók közül minél többen érjék meg azt az ünnepnapot is. Bizton reméli, hogy akkorra még messzebb jutunk azon az úton, amelyen 1945. április 4-én elindulhattunk. A krónikás, aki felelevenítette a múltat, nagyon bízik a jövőben. Úgy érzi, hogy optimizmusa megalapozott. Ezen a negyedszázados fundamentumon csak még szilárdabb, még impozánsabb negyedszázad épülhet. I