Ország-Világ, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-04-01 / 13. szám
/ LEV KVIN: Néhány szó, bevezetés helyett, a szerzőről / V ' Lev Kvin 1922-ben született, Rigában. 15 éves körétől részt vett Lettország Munkásifjúsági Szövetségének földalatti harcában az Ulmanis-féle fasiszta diktatúra ellen. 1940-ben, nem sokkal azelőtt, hogy Lettországban kikiáltották a szovjethatalmat, letartóztatták és kicsapták a gimnáziumból. A Nagy Honvédő Háború idején az Észak-nyugati, majd pedig a Második Ukrán Front seregeiben harcolt. 1944-ben részt vett a magyarországi felszabadító harcokban. A háború befejezése után hosszabb ideig dolgozott Budapesten és Bécsben, mint katonai tudósító. Most az Altájvidéken él, író. Több regénye jelent meg a Szovjetunióban, az első irodalmi műve egy kalandregény volt, amely „Az expressz Budapest felé robog” címet viselte. Lev Kvin legújabb regénye, amelyet rövidített fordításban közlünk, szovjet felderítők izgalmas kalandjait mutatja be a háború utolsó szakaszában. Robbanás. Aztán egy másik, majd egy harmadik. Az éj úgy borult a kis magyar falu fölé,mint egy rózsaszínre festett kupola — Jó estét kívánok! — léptem be a házba. — Kézit csókolom, nagyságos úr! Megremegtem. Már megint! — Hányszor kértem már — szóltam a háziasszonyra magyarul —, hogy ne szólítson nagyságos úrnak ... — Bocsánat, bocsánat. .. egész életemben annyira hozzászoktam ... Erre a mi kis párbeszédünkre a konyha sarkából úgy lépett elő Marika, mint valami ragyogó szemű, kedves macska. Kacér pillantása bizony megzavart. — Jó estét, tovaris litymant — törte az orosz szót, de többre már nem jutotta orosz tudásából, és magyarul folytatta — milyen későn jött ma haza ... Marikával fokozatosan ismerkedtünk meg. Amikor először jöttem Guszarov hadnaggyal a házba, a szobakiutaló cédulával a zsebemben, a konyha sarkában, a tűzhely mellett egy kis, emberféle lényt láttam feküdni a földön, fejétől a talpáig rongyokba csavarva. Százévesnek becsültem. Másnap meglepődtem, hogy az anyókának milyen vidám és fiatalos szeme van. Harmadnapra pedig csoda történt. Az öregasszony eltűnt, és helyette egy húszesztendős, ragyogó, hihetetlenül kacér, kacagó Marika állt előttünk. Nem csodálkoztunk az álcázáson, hiszen annyi mindennel bolondították rólunk a fasiszták a magyar népet. Asztalhoz ültünk. Marika Guszarovot is az asztalhoz invitálta. Most már zavartalan volt az étkezés, de bezzeg az első napokban! Minden étel, mintha méreg lett volna, úgy csípett az erős, magyar paprika. Nehéz leírni, hogy mivé változtak a mi húskonzervjeink és préseltkása brikettjeink, amikor Marika mamája, amúgy jó magyarosan elkészítette azokat nekünk . . . Át a frontvonalon Alig fejeztük be a vacsorát, egy katona jelentkezett, Szpirin ezredes hívat. Azonnal felöltöztem, elindultunk. Útközben, a vaksötétben a katona mutatta az utat, halványan világító zseblámpájával. Megkérdezte, voltam-e a fronton? — 41-ben a határon harcoltam — mondtam neki röviden katonai történetemet —, aztán körülzártak, majd másfél évig partizánkodtam Belorussziában, egészen a sebesülésemig. De a fronton még nem voltam. Útközben kétszer is megállítottak az őrök — Nem kell jelszó... Én vagyok az, fiú ... A hadnagy velem van ... — válaszolt nagyon is polgári módon a kísérőm. Csodálkoztam ezen az egyáltalán nem katonai hangon. Megkérdeztem, mióta szolgál. Három éve — hangzott a válasz. — Már ideje lenne, hogy megszokja a katonai stílust — jegyeztem meg epésen. De amikor beléptünk az ezredes irodájába és a kísérőm jelentést tett, nagyon elszégyelltem magam. Először azt vettem észre, hogy a jobb karja élettelenül lóg, keze fején bőrkesztyű van. Aztán, amikor kigombolta a köpenyét, megcsillant a zubbonyon a Szovjetunió Hősének aranycsillaga ... A nyelvemet tudtam volna leharapni az előbbi megjegyzésemért... Az ezredes nyomban a tárgyra tért. Megkérdezte, jól beszélek-e magyarul. És amikor igennel feleltem, részletesen kifaggatott, hol tanultam a nyelvet. Elmondtam, hogy szovjet szülők gyermeke vagyok, az apám vasutas volt, 1930-ban egy vonatszerencsétlenségnél elpusztult. Anyám már két évvel előtte meghalt. Akkor apám barátja, egy Lányi Ferenc nevű magyar, akivel a szovjethatalom megalakulása után együtt partizánkodtak, fogadott be a családjába. Feri bácsi a szovjethatalom megerősödése után a feleségét is kihozatta a Szovjetunióba, ők is, meg a két lányuk is, az Annus meg a Jolán, csak magyarul beszéltek, így én is megtanultam a nyelvet. — Idefigyeljen, Muszatov hadnagy — nézett az ezredes a szemembe —, van egy ajánlatom. Nem lenne kedve két-három napra átmenni a vonalakon a magyarokhoz ... ? Kisfaludy ezredes terve Az ajánlat meglepetésszerűen ért, a megdöbbenés nyilván kiült az arcomra. Szpirin ezredes részletesen elmondta a feladatomat. — A frontvonal másik oldalán állomásozik egy magyar ezred, amelynek parancsnoka, Kisfaludy ezredes, észhez tért, elhatározta, hogy csapataival együtt átjön a mi oldalunkra. Maguk azért mennének át, hogy átvezessék az ezredet a frontvonalon. — Ezredes elvtárs, magukat mondott? Hányan lennénk? — Igen ... Ezt még nem mondtam ... . Hárman. Magán kívül, egy másik magyarul beszélő szovjet tiszt, Kamosin százados és egy magyar hadnagy, Ottrubay István, aki Kisfaludy ezredes megbízottjaként jelentkezett nálunk. Maga lesz a csoport rádiósa. Ért hozzá? — A partizánoknál rádiós iskolát végeztem. Vállalom a megbízatást. Másnap éjszaka repülőgép vitt át bennünket a front vonalán. Bombázókat követve haladt a gépünk, hogy ne tűnjék fel a repülőgép zúgása. Nagyszerű igazolványaink voltak és természetesen magyar egyenruhánk. Ottrubay hadnagy megtartotta tiszti egyenruháját, mi ketten pedig híradós közlegényként szerepeltünk. Éjfélkor szállt le a gépünk. Sokáig kóboroltunk, míg végre elhatároztuk, mindenesetre tudakozódunk egy egyedülálló házban, amelynek gazdáját Ottrubay ismerte, nehogy valami meglepetés érhessen bennünket. Hiszen a hadnagy már négy napja távol volt az egységétől. — Két kilométernyire van az a ház — mondta Ottrubay hadnagy. Odamentünk, bekopogtattunk. — Kit hord erre az ördög ilyenkor? — morgott egy mély férfihang a házból. Akasztófa a főtéren — Én vagyok, Gábor bácsi, Ottrubay hadnagy. Ismer, én szoktam a legényemmel magától tejet hozatni... Nyikorogva nyílt az ajtó. A küszöbön egy öregember állt, vállára vetett szőrme bekecsben, lefelé csüngő, ősz bajusszal. — Későre jár, hadnagy úr ... — Szolgálat... Gábor bácsi. — Jöjjenek beljebb. És ez a két ember, kicsoda? — mutatott ránk. — Katonák, a híradósainktól. — A híradósoktól?! — csodálkozott az öreg. — Hát nem kergették még szét valamennyit? Szétkergették? Megdöbbentem a hírre. Valami nincs rendben. Nekem azt mondták, hogy csak át kell vezetnem a magyar katonákat. — Dehogy, Gábor bácsi — hangzott Ottrubay kissé bizonytalanná váló szava. — Látja, engem ezzel a két emberemmel Budapestre küldtek. Egész hétig voltunk fent, most érkeztünk. Hallottam valami áthelyezésről... De fogalmam sincs, hogy hol van az ezred ... — Áthelyezés? — emelte fel a hangját Gábor bácsi. — Mondja, fiam, amikor megjöttek, nem látta a falu főterén, a templom mellett azt az akasztófát? Tudja ki lóg azon? Kisfaludy ezredes! A maga ezredparancsnoka ... A németek akasztották fel, mert hogy szökni akart... És az egész ezredet elkergették innen. Mindenütt németek vannak ... Maga is jókor jött, fiam, Budapestről!... (Folytatjuk) 11