Ország-Világ, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-04-01 / 13. szám

/ LEV KVIN: Néhány szó, bevezetés helyett, a szerzőről­­ / V ' Lev Kvin 1922-ben született, Rigában. 15 éves körétől részt vett Lettország Munkásifjú­sági Szövetségének földalatti harcában az Ulmanis-féle fasiszta diktatúra ellen. 1940-ben, nem sokkal azelőtt, hogy Lettországban ki­kiáltották a szovjethatalmat, letartóztatták és kicsapták a gimnáziumból. A Nagy Honvédő Háború idején az Észak-nyugati, majd pedig a Második Ukrán Front seregeiben harcolt. 1944-ben részt vett a magyarországi felszaba­dító harcokban. A háború befejezése után hosszabb ideig dolgozott Budapesten és Bécs­­ben, mint katonai tudósító. Most az Altáj­­vidéken él, író. Több regénye jelent meg a Szovjetunióban, az első irodalmi műve egy kalandregény volt, amely „Az expressz Buda­pest felé robog” címet viselte. Lev Kvin leg­újabb regénye, amelyet rövidített fordításban közlünk, szovjet felderítők izgalmas kaland­jait mutatja be a háború utolsó szakaszában. Robbanás. Aztán egy másik, majd egy harmadik. Az éj úgy borult a kis ma­gyar falu fölé,­­mint egy rózsaszínre festett kupola — Jó estét kívánok! — léptem be a házba. — Kézit csókolom, nagyságos úr! Megremegtem. Már megint! — Hányszor kértem már — szóltam a háziasszonyra magyarul —, hogy ne szó­lítson nagyságos úrnak ... — Bocsánat, bocsánat. .. egész életem­ben annyira hozzászoktam ... Erre a mi kis párbeszédünkre a kony­ha sarkából úgy lépett elő Marika, mint valami ragyogó szemű, kedves macska. Kacér pillantása bizony megzavart. — Jó estét, tovaris litym­ant — törte az orosz szót, de többre már nem jutotta orosz tudásából, és magyarul folytatta — milyen későn jött ma haza ... Marikával fokozatosan ismerkedtünk meg. Amikor először jöttem Guszarov hadnaggyal a házba, a szobakiutaló cé­dulával a zsebemben, a konyha sarkában, a tűzhely mellett egy kis, emberféle lényt láttam feküdni a földön, fejétől a talpáig rongyokba csavarva. Százévesnek becsül­tem. Másnap meglepődtem, hogy az anyó­kának milyen vidám és fiatalos szeme van. Harmadnapra pedig csoda történt. Az öregasszony eltűnt, és helyette egy húszesztendős, ragyogó, hihetetlenül ka­cér, kacagó Marika állt előttünk. Nem csodálkoztunk az álcázáson, hiszen annyi mindennel bolondították rólunk a fasisz­ták a magyar népet. Asztalhoz ültünk. Marika Guszarovot is az asztalhoz invitálta. Most már zavar­talan volt az étkezés, de bezzeg az első na­pokban! Minden étel, mintha méreg lett volna, úgy csípett az erős, magyar pap­rika. Nehéz leírni, hogy mivé változtak a mi húskonzervjeink és préseltkása bri­kettjeink, amikor Marika mamája, amúgy jó magyarosan elkészítette azokat ne­künk . . . Át a frontvonalon Alig fejeztük be a vacsorát, egy katona jelentkezett, Szpirin ezredes hívat. Azon­nal felöltöztem, elindultunk. Útközben, a vaksötétben a katona mutatta az utat, halványan világító zseblámpájával. Meg­kérdezte, voltam-e a fronton? — 41-ben a határon harcoltam — mond­tam neki röviden katonai történetemet —, aztán körülzártak, majd másfél évig par­­tizánkodtam Belorussziában, egészen a sebesülésemig. De a fronton még nem voltam. Útközben kétszer is megállítottak az őrök — Nem kell jelszó... Én vagyok az, fiú ... A hadnagy velem van ... — vála­szolt nagyon is polgári módon a kísérőm. Csodálkoztam ezen az egyáltalán nem katonai hangon. Megkérdeztem, mióta szolgál. Három éve — hangzott a válasz. — Már ideje lenne, hogy megszokja a katonai stílust — jegyeztem meg epésen. De amikor beléptünk az ezredes irodá­jába és a kísérőm jelentést tett, nagyon elszégyelltem magam. Először azt vettem észre, hogy a jobb karja élettelenül lóg, keze fején bőrkesztyű van. Aztán, amikor kigombolta a köpenyét, megcsillant a zubbonyon a Szovjetunió Hősének arany­csillaga ... A nyelvemet tudtam volna le­harapni az előbbi megjegyzésemért... Az ezredes nyomban a tárgyra tért. Megkérdezte, jól beszélek-e ma­gyarul. És amikor igennel feleltem, részletesen ki­faggatott, hol tanultam a nyelvet. Elmond­tam, hogy szovjet szülők gyermeke va­gyok, az apám vasutas volt, 1930-ban egy vonatszerencsétlenségnél elpusztult. Anyám már két évvel előtte meghalt. Ak­kor apám barátja, egy Lányi Ferenc ne­vű magyar­­, akivel a szovjethatalom megalakulása után együtt partizánkod­­tak, fogadott be a családjába. Feri bá­csi a szovjethatalom megerősödése után a feleségét is kihozatta a Szovjetunióba, ők is, meg a két lányuk is, az Annus meg a Jolán, csak magyarul beszéltek, így én is megtanultam a nyelvet. — Idefigyeljen, Muszatov hadnagy — nézett az ezredes a szemembe —, van egy ajánlatom. Nem lenne kedve két-három napra átmenni a vonalakon a magyarok­hoz ... ? Kisfaludy ezredes terve Az ajánlat meglepetésszerűen ért, a megdöbbenés nyilván kiült az arcomra. Szpirin ezredes részletesen elmondta a feladatomat. — A frontvonal másik oldalán állomá­sozik egy magyar ezred, amelynek pa­rancsnoka, Kisfaludy ezredes, észhez tért, elhatározta, hogy csapataival együtt át­jön a mi oldalunkra. Maguk azért men­nének át, hogy átvezessék az ezredet a frontvonalon. — Ezredes elvtárs, magukat mondott? Hányan lennénk? — Igen ... Ezt még nem mondtam ...­ ­. Hárman. Magán kívül, egy másik magya­rul beszélő szovjet tiszt, Kamosin száza­dos és egy magyar hadnagy, Ottrubay István, aki Kisfaludy ezredes megbízott­jaként jelentkezett nálunk. Maga lesz a csoport rádiósa. Ért hozzá? — A partizánoknál rádiós iskolát vé­geztem. Vállalom a megbízatást. Másnap éjszaka repülőgép vitt át ben­nünket a front vonalán. Bombázókat kö­vetve haladt a gépünk, hogy ne tűnjék fel a repülőgép zúgása. Nagyszerű igazolvá­nyaink voltak és természetesen magyar egyenruhánk. Ottrubay hadnagy megtar­totta tiszti egyenruháját, mi ketten pe­dig híradós közlegényként szerepeltünk. Éjfélkor szállt le a gépünk. Sokáig kó­boroltunk, míg végre elhatároztuk, min­denesetre tudakozódunk egy egyedülálló házban, amelynek gazdáját Ottrubay is­merte, nehogy valami meglepetés érhes­sen bennünket. Hiszen a hadnagy már négy napja távol volt az egységétől. — Két kilométernyire van az a ház — mondta Ottrubay hadnagy. Odamentünk, bekopogtattunk. — Kit hord erre az ördög ilyenkor? — morgott egy mély férfihang a házból. Akasztófa a főtéren — Én vagyok, Gábor bácsi, Ottrubay hadnagy. Ismer, én szoktam a legényem­mel magától tejet hozatni... Nyikorogva nyílt az ajtó. A küszöbön egy öregember állt, vállára vetett szőrme bekecsben, lefelé csüngő, ősz bajusszal. — Későre jár, hadnagy úr ... — Szolgálat... Gábor bácsi. — Jöjjenek beljebb. És ez a két ember, kicsoda? — mutatott ránk. — Katonák, a híradósainktól. — A híradósoktól?! — csodálkozott az öreg. — Hát nem kergették még szét va­lamennyit? Szétkergették? Megdöbbentem a hírre. Valami nincs rendben. Nekem azt mond­ták, hogy csak át kell vezetnem a ma­gyar katonákat. — Dehogy, Gábor bácsi — hangzott Ottrubay kissé bizonytalanná váló szava. — Látja, engem ezzel a két emberemmel Budapestre küldtek. Egész hétig voltunk fent, most érkeztünk. Hallottam valami áthelyezésről... De fogalmam sincs, hogy hol van az ezred ... — Áthelyezés? — emelte fel a hangját Gábor bácsi. — Mondja, fiam, amikor megjöttek, nem látta a falu főterén, a templom mellett azt az akasztófát? Tud­ja ki lóg azon? Kisfaludy ezredes! A ma­ga ezredparancsnoka ... A németek akasz­tották fel, mert hogy szökni akart... És az egész ezredet elkergették innen. Min­denütt németek vannak ... Maga is jókor jött, fiam, Budapestről!... (Folytatjuk) 11

Next