Ország-Világ, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-04-01 / 13. szám

PINTÉR ISTVÁN BEFEJEZI DOKUMENTUM SOROZATÁT Mi imp m niunk Beköszöntött a felszabadulás 25. évfordulójának előestéje. A krónikás, aki igyekezett az egykori dokumentumok alapján számot adni erről a negyedszázadról, sikerekről és kudarcokról, eredményekről és nehézségekről, szintén ünnepelni készül. Kilátás az ablakból Hogy egy negyedszázad milyen hatalmas idő, azt a szerző lemérheti saját magán — annak idején gyerek volt, most középkorú családapa, bár az autóbuszon időnként még fiatalembernek szólítják —, de lemérheti úgy is, hogy kitekint a lakása ablakán. Odakint egy új lakótelep fényei villáznak. Ahol ő lakik, Kelenföld csak egy abból a sok új lakótelepből, amelyek e negyedszázadban, még pontosabban, az utóbbi évtizedben épültek. A lakásokat szovjet házgyár építette, de nem egyeznek meg pontosan a Moszkvában, Odeszszában, Kijevben hasonló technológiával épített párjaikkal. Magyar mérnökök és munkások átalakították a terveket a hazai szükségletek szerint. Remek otthont nyújtanak, bár éppen az imént látogatott be a lakóbizottság elnöke, valami közös fellépést szervezve a garanciális hibák kijavításának elodázása miatt. Rövid vita alakult ki közöttünk — azon vitatkoztunk, hogy bár joggal követelhetjük, hogy mindent tökéletesen megcsináljanak, azért mégsem lenne helyes új otthonainkból és a lakótelepből csak a hibákat látni. Errefelé — jól emlékszem — annak idején rendkívül heves harcok dúltak. Valamikor februárban lehetett, amikor átjött valaki Pestre, ahol akkor laktam, s hozta a hírt, hogy Kelenföldön kő kövön nem maradt. Arra is emlékszem, hogy pesti házunk lapos tetejéről egy tiszta februári délelőttön miként figyeltem a szemközti Gellérthegyet, hogyan haladnak előre s fölfelé a Citadella felé a vörös zászlók, amelyeket az ostromló szovjet katonák tartottak magasra. Innen, az új lakótelep legtöbb lakásából is látszik tiszta időben a Gellérthegy. Látom a Szabadság-szobrot — gyönyörűen kivilágították az ünnep tiszteletére. Emlékszem, felavatásakor milyen hatalmas tömeg tolongott, hogy közelről is szemügyre vegye Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotását. Most már a szobor hozzátartozik Budapesthez. Sőt, a magyar főváros és az ország jelképévé is vált a szabadságot szimbolizáló, a hatalmas bronz olajágat magasra emelő, kifejező nőalak. A képes levelezőlapokat készítő fotósok most már néhány esztendeje úgy fényképeznek, hogy együtt lássék a Szabadság-szobor és az Erzsébeted. Emlék és emléktábla Gyönyörű híd ez. A maga nemében páratlan a Duna-hidak között , pillérek nélkül, egyetlen ívben köti össze a két Duna-partot. Számunkra azonban többet jelent egyszerű technikai érdekességnél. A magyar élni akarás jelképe ez az utolsó Duna-híd, amelyet újjáépítettünk. És ezzel együtt az összeset helyreállítottuk. Mert amikor felszabadultunk, egyetlen Duna-hidat sem mondhattunk magunkénak, valamenynyit felrobbantották a fasiszták. Emlékszem, annak idején január utolsó napjaiban jártam az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél. Budán dörögtek az ágyúk — ahogy akkoriban mondták, ahogy ma felelevenítjük —, s az akkori Ferenc József rakparton — ma Belgrád rakpart — egy szovjet tüzérüteg lövegcsövei irányultak a másik városrész felé. Ettől vagy kétszáz méternyire, a Belvárosi kávéházban viszont már lehetett forró plantateát és cikóriakávét kapni, szaharinnal édesítve. Igaz, a kávéház egyik sarkában még egy szovjet telefonista működött, nem zavartalanul, de nyugodtan. Sorban álltunk a forró italért, és senkinek nem fordult meg a fejében, hogy ezt az épületet egyszer még emléktáblával látják el, megörökítve, hogy a felszabadult Budapesten itt nyílt meg az első kávéház. Minthogy arra sem gondoltunk, hogy egyszer majd vitatkozni fogunk, miért zárják be folyton átépítés miatt a Belvárosi kávéházat, s mi legyen belőle: régi vágású csendes kávéház, vagy új típusú, a rohanó embereket jóllakató gyorsbüfé. Ezek azonban emlékek csupán. És a negyedszázad egyebek mellett arra is tanított bennünket, hogy őrizzük meg tárgyilagosságunkat, a hétköznapokon és az ünnepnapokon egyaránt. Ez a tárgyilagosság kötelez arra is, hogy a mostani ünnepen olyan nagy szavakat használjunk, amilyeneket mostanában ritkán szoktunk. Nincs sem a magyar történelemnek, sem a ma élők életének egyetlen eseménye sem, amely jelentőségében és hatásában ahhoz a nagy történelmi tetthez lenne hasonlítható, amit 1945. április 4- gyel szoktunk jelezni. Ez az a nap, amikor történelmében nem először, de ezúttal örökre szabad lett a magyar nép, minden magyar ember. Hősök áldozata Valamennyien jártunk iskolába. Mindnyájan megtanultuk, milyen hősiesen küzdöttek a magyar szabadságért, a népért Dózsa György parasztjai, Rákóczi kurucai, 1848 vörössipkásai. Hogy 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság idején mi is történt valójában, azt már csak azok tanulták az iskolában az igazságnak megfelelően, akik a felszabadulás után nőttek fel. Dehát ma már a lakosság több mint fele innen van a harminc esztendőn, vagyis a felszabadult hazában született, vagy nőtt fel. Nagy történelmi harcaink, amelyeket eleink a szabadságért és a nép üdvéért folytattak, minden hősiesség ellenére elbuktak. Egy idegen ország katonáinak kellett jönni, hogy végleg szabad legyen a magyar nép. Idegen ország? A diplomáciai kapcsolatok, az állami élet nyelvén így mondják. A Szovjetunió azonban születése pillanatától kezdve nem volt idegen a magyar néptömegektől. A bizonyíték? 1919, amikor is a mi hazánk követte a világtörténelemben elsőként az orosz példát. Akkor a magyar proletárállam csak 133 napig élt, aztán elbukott. Akkor túlerőben voltak az imperialista államok. 1945-ben és azután a világ első proletárállamának ereje nemcsak arra volt elegendő, hogy szétzúzza a Hitlerfasizmus rendkívül erős katonai erejét, hanem arra is, hogy Közép-Kelet Európa jó néhány országában, így nálunk is útját állja a külső beavatkozásnak, s lehetővé tegye, hogy ezen országok népe saját maga döntsön sorsáról. Sok ezer szovjet katona áldozta életét magyar földön. Kifogyhatatlan a hősök listája. Olyan rettenthetetlen harcosok voltak köztük, mint Mihail Parsin, aki saját testével zárta el a náci géppuska tüzelőnyílását, hogy társai életét megmentse. Anatolij Pavlovics Visnyevszkij alhadnagy, aki Andornaktályán halálos melllövéssel is gyűjtött annyi erőt, hogy a hitleristák tűzfészkét rejtő pince ablakához kússzon, s abba ereje végső megfeszítésével kézigránátot hajítson. Szerte Magyarországon most ünnepet ülünk, friss virágot helyezünk ezekben a napokban a szovjet katonasírokra. Most, amikor a magyar szabadságot ünnepeljük, lehetetlen lenne elfeledkezni róluk. Velük, az ő áldozatukkal kezdődött a szabad huszonöt esztendő. Ezalatt épült fel az az új világ, amelyben a nép az úr. Ma úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna, amikor üszkös romok felett, egy, a háborútól szinte reménytelen állapotba sújtott országban megkezdődött a munka. De hát mégiscsak már negyedszázados múlt, sok-sok hosszú és nehéz küzdelem, munka áll mögöttünk. Olyan 25 év, amikor egy nép tanulta meg tisztelni és becsülni a kommunistákat és pártjukat. A szerző, aki dokumentumok alapján megpróbálta az ünnepi készülődés során feleleveníteni a negyedszázados történelmet, valamikor 1945 januárjában, egy pince mélyén találkozott az első kommunistával. Harminc év körüli férfi volt, vörös karszalagot viselt, amire oroszul és magyarul odavolt írva, hogy Magyar Kommunista Párt. Csak néhány percet tartózkodott az óvóhely lakói között. Távozása után itt is, ott is kis csoportok alakultak, s aztán megindultak fölfelé a pincéből. Valahol az udvaron csapot szereltek egy vízaknára, s vödrökben elkezdték hordani a vizet a lakásokba. Mint megtudtam, a pártszervező azért járta körbe körzetét, hogy rávegye az embereket, hagyják végre ott a pincét, s mosakodjanak meg. Tény, hogy ez az elvtársam — ma már így nevezhetem — egyáltalán nem felelt meg annak a képnek, amely a kommunistaellenes propagandától megfertőzöttek elképzeléseiben élt, de másként viselkedett, mint ahogy azok várták, akik azt hitték, hogy a szovjet csapatok bevonulása után mindjárt 1919 folytatása következik. [ Egy párt neve a karszalagon ]