Ország-Világ, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-20 / 42. szám
N8M Libanon fővárosában, Bejrútban az egyik legnagyobb és legismertebb libanoni kereskedelmi vállalat elnöke, Jean Fattal, a többi között arról ismert, hogy valamiféle különös rokonszenvel viseltetik a magyarok iránt. - 1917-ben - magyarázta — átutazóban Budapesten hallottam életemben először magyar cigányzenekart játszani. Ez az édes-bús muzsika olyan hangulatot és rokonszenvet keltett bennem, amelynek máig is rabja vagyok. Miután már előzetesen is tudtam hegedülni, elhatároztam, hogy magyar muzsikát fogok tanulni. Elsőnek megszereztem Magyari Imre egyik akkori hanglemezét, és attól kezdve gyűjteni kezdtem a magyar lemezeket. - Hány lemezből áll a gyűjteménye? - A több mint 2500 hanglemez között akad, amely még az első világháború előtt készült. Azóta egyre gyűlik a sok lemez, leginkább népi muzsika és Bartók- és Kodály-lemezek. - Érti is a magyar szövegeket? - Értem, és főleg átérzem. Gyakran utazom Magyarországra, és a magyar nyelv, ha nem is beszélem, már nem idegen számomra. Ilyenkor órákat töltök a zenészek mellett, hallgatom a muzsikájukat, és figyelem a játék technikáját. Lemezeim között sok Magyari Imreszám van, de nagyon szeretem Lakatos Sándor, Oláh Kálmán, Pécsi József muzsikáját is. Amikor végül fényképet kértem tőle, hogy otthon is megismerjék az arcát annak a libanoni embernek, aki annyira szereti a magyar népi zenét, a mellékelt képet adta oda, mondván: „Ez a kedvencem, mert éppen magyar nótát hegedülök rajta.. Judit Guerre EGY LIBANONI, AKINEK 2500 MAGYAR HANGLEMEZE VAN KI VAGY, TE RÉM? Bármily hihetetlenül hangzik: a Sao Pauló-i közlekedési rendőrség alkalmazottja. Naponta, órákon át futkározik a város utcáin, hogy a vezetőket óvatosabb hajtásra, biztonságosabb közlekedésre „ijeszt_” KIRÁLYHEGYI PÁL MESÉLI: Ki a börtönből... Levélírásba kezdtem, hadd tudja meg Jelena, hol vagyok, de cellatársam, Nagy megzavart: — Magyar emberek vagyunk, hát tartsunk össze ebben a ronda Amerikában, ahol rács mögé cipelik a szegény, ártatlan embereket. — És miért cipelték ide? — Családi ügy, nem rájuk tartozik, kérem. Merhát nem egyeztünk az asszonnyal olykor. Én szeretek eliszogatni egy kicsit, mi meg nem állja. Múltkor is késd tanultam hazamenni, hát az asszony, kizárt a cudar a saját házamból. Jó ember vagyok, mindenki megmondhatja, nem ártok én a légynek se, de ami sok, az sok. Na mondok, kizárod a hites urad, te szemét, és már veszem is a baltát, ami ott volt a fészerben, hogy betöröm az ajtót, hogy beszéljek vele. Oszt bennék, oszt mondom, na látod, te piszok, nem lehet a hites urad kizárni a házból, igaz-e? De ű csak, hogy megint ittál, te részeg disznó, még neki állt följebb. Így hát szólakodás támadt, de csak pofázott, ki tudja, miket fogott rám, hát párszor jól fejbe vágtam a baltával, hadd tanuljon a féreg. Oszt a sivalkodásra gyütt valami rendőr, oszt tessék, idecipeltek. Már hetedszer hoznak ide családi ügyből. Én itt penészedek, fi meg éli a világot a kórházban. Lehet, hogy jogos volt Nagy felháborodása, de az is biztos, hogy mégse mennék hozzá feleségül. Néhány nap múlva megjött Jelena levele. Még el sem tudtam olvasni, jelentkezett nálam a börtönőr. — Egy úr keresi — mondta és kivezetett a beszélőbe. Hatvan körüli, magas, ősz hajú, jegenyefatartású férfi várt rám. — Wheeler esperes vagyok. Egy régi barátom kért meg, hogy látogassam meg magát. Ismerem az ügyét. Kínos ügy. Ebben az országban rágalmazásért tíz évet is lehet kapni. De biztosíték mellett ideiglenesen szabadlábra fogják helyezni. A várost nem hagyhatja el. Egyelőre. Újságba nem írhat. Egyelőre. Csak ezt akartam mondani. Most megyek, és intézkedni kezdek. Még aznap este szabad voltam, mint a sas. Olyan boldogság fogott el, hogy fázni is elfelejtettem, pedig hideg volt, csak örültem, hogy újra kinn vagyok a világban, és nézhetem az eget, ami néha kék. Első utam Lengyelhez vezetett, mert főnököm volt. Nem úgy fogadott, mintha én lennék az orleans-i szűz: — Nagyon felkavarta itt a dolgokat. Figyelmeztettem, hogy a bankárral nem jó kikezdeni, mert ezek hatalmasok és gazdagok. Az igazság meg komplikált. De Birkás hajlandó visszavonni a vádat, a rágalmazás nem hivatalból üldözendő, sőt még pénzt is felajánlott. Nem is keveset. Ötszáz dollárt, de azonnal el kell hagynia a várost. Szép ajánlat. Jobb a készpénz, mint a sokévi börtön. Szerintem. Elsápadtam. — Szó sem lehet róla. Birkás a tolvaj és csaló, nem én. Folytatom a harcot, ha belehalok is. — Semmi értelme. Gondolkozzék. Ha bebizonyosodik, hogy Birkás becsapta a klienseit, magát akkor is becsukhatják, mert a bűnösről sem szabad megírni, hogy az. Ez a törvény. Még a gyilkosról, ha bevallja, sem szabad azt írni, hogy gyilkos, csak azt, hogy „állítólagos” gyilkos, ő állítja. Az még nem biztos, hogy igaz. Ki hisz egy gyilkosnak? Nem tudom, megért-e engem? Gondolkozzék. Én többet nem tehetek. — Köszönöm. — Nincs mit. Hát nem is volt. Bánatomban elmentem Alice-hoz. A papa fogadott. De nem szívesen. — jó, hogy jön. Nem akarom, hogy idejárjon, érti? Nem szeretem, ha börtöntöltelékek ólálkodnak a lányom körül. Milyen ipara van magának? Feleségül akarja venni a lányomat? Miből akarja eltartani? Ebből az üzletből? Na. Azt hiszem, érti, mire gondolok? Értettem. Tulajdonképpen miatta kerültem börtönbe. A mai cukrászok nem valami hálás természetűek, különösen, ha kovácsok voltak azelőtt, mint Alice kedves papája. Pénzem nem volt, kivéve néhány hervadt dollárt, és lakás után kellett néznem, hiszen a várost nem volt szabad elhagynom. Kivettem egy szobát a legolcsóbb szállodában, és fázni kezdtem. Hideg volt, talán azért. Szabad vagyok, de szép is a szabadság? Az ajtó nyitva, mehetek, jöhetek, ahova akarok. De minek mennék és hova, csak azért mert szabad vagyok, mint a sasmadár? Kis sas, saska, de szabad sas. Sasfiók. Persze holnap munkát kell keresni, mert éhes sasnak szomorú a repülése. De mihez kezdjek? Egyelőre aludni kell, aztán majd meglátjuk. (Folytatom)