Ország-Világ, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-23 / 8. szám

E­leinte charlestont akartak táncolni. Nem mintha a saját korosztályukhoz il­lőnek tartották volna, az volt inkább a lényeg, hogy va­lami mást, a szalagavató bálo­kon már szinte félhivatalossá vált nyitó táncoktól eltérőt tán­coljanak. Elhatározták, hogy nem angolkeringővel és palo­tással búcsúznak a gimnáziumi évektől. És akkor jött, illetve akkor hívták meg Ludmilla Ka­­zakinát, akiről azt hallották, hogy nagyszerűen — és ami fő, gyorsan (hiszen a tanulás mel­lett nincs sok idejük) — tanít be táncot. Ludmilla jött és győ­zött, mert amikor megtudta, hogy a Veres Pálné gimnázium IV. b. osztálya orosz tagozatos, azt javasolta: ne charlestont, hanem „krumplicskát” táncol­janak. Az érettségizők, ahogy köze­ledik az év vége, néha 8—9 órá­kat ülnek az iskolapadban, nem is szólva az otthoni tanulásról. Nem volt hát könnyű időt ta­lálni a tánctanulásra. Meg az­tán kiderült: a Mojszejev együttes világhírű táncát a kí­vánt tempóban „ropni”, ez ko­moly próbára teszi a lányokat. Szerencsére Ludmilla, aki a moszkvai Bolsoj tagja volt (amióta magyar feleség lett, a Balettintézetben tanít), a szak­mai fogásokkal együtt olyan lelkesedést ültetett a táncosok­ba, hogy azok a Krumplicskát is szinte érettségi tételnek te­kintették. Sokféle elfoglaltsá­guk mellett is vállalkoztak az eredeti zenei anyag megszer­zésére, és a színes jelmezek ösz­­szeállítására. Nem is maradt el a forró si­­u­kér. A tanári kar, a szülők és nem utolsósorban az iskolatár­sak — láthatóan, hallhatóan — együtt örültek az orosz tagoza­tosok „krumpliszedési” eredmé­nyének. (­MIloH f Ft­tó: M int Irén ORSZÁG-VILÁG

Next