Ország-Világ, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-12 / 11. szám
Miniszterelnök úr! — szólította udvariasan egykori (igaz, akkor is bitorolt) rangján a hamburgi Stern munkatársa Ian Smith-t, a rhodesiai fehértelepesek vezérét. — ön híveinek azt ígérte, hogy ebben az országban nem kerül hatalomra színes bőrű kormányzat „még vagy ezer évig”. Hogyan tévedhetett ön ekkorát? A kérdező jól tudhatja, hogy az effajta tévedéseknek megvannak a maguk történelmi előzményei. Éppen abban az országban, amelyben Hamburg is van, ugyancsak ezeréves birodalmat ígért valaki, ugyancsak a felsőbbrendű faj mítosza alapján. És bár az ő birodalma sem tartott tovább tíz-egynéhány esztendőnél, hatása nem múlt el nyomtalanul. — Maguk, úgynevezett pragmatikusok — felelte fröcskölő gyűlölettel Ian Smith, akit egy második világháborús szájsérülése miatt . Mosolytalannak neveztek — nem tudják, mi az a hit. Én voltam Rhodesia első miniszterelnöke, aki már itt született. Megismétlem: nem tudtam és most sem tudok elképzelni mást Salisburyben, mint fehér kormányzatot. Ha a világ semmi mást nem ismerne Smith „életművéből”, mint ezt a rövid nyilatkozatot, portréja — és mögüle egy sokat szenvedett ország története — ebből is elővillanna. Amikor szavai elhangzottak, Rhodesiának Abel Muzorewa püspök személyében már hónapok óta színes bőrű miniszterelnöke volt és a világ érdeklődéssel várta a már küszöbönálló választásokat. Hogy mi volt a tét ezeken a választásokon, azt is jól érzékelteti a maga groteszk módján A Mosolytalan nyilatkozata, Ian Smith, hazai és külföldi támogatóival egyetemben, azt szerette volna, ha Muzorewa őeminenciája marad a bársonyszékben. A püspök kormányzatát — és ők aztán nagyon is jól tudták, hogy miért — Smithék éppen azért támogatták, mert egy percig sem tartották azt „igazi" színes bőrű vezetésnek. Másfél évtizedes véres harc után tehát most, viszonylag békés körülmények között, nem egyszerűen annak kellett eldőlnie ezeken a választásokon, hogy három színes bőrű politikus közül melyik alakítja meg a kabinetet, hanem annak, merre tart Rhodesia. A „Vér Ösvénye " Az afrikai függetlenségi mozgalmak történetében páratlanul egy, a Nyugatáltal szervezett, ellenőrzött, sőt lebonyolított választásokon győztek pontosan azok az erők, amelyek diadalát nemcsak a rhodesiai fehér telepesek, hanem a nyugati nagyhatalmak is számtalan eszközzel igyekeztek megakadályozni. Mindez ráadásul olyan időpontban történt, amikor 1. Afrikában már csak egyetlen „fehér bástya" van, a Rhodesiával szomszédos Dél-afrikai Köztársaság, és 2. amikor az úgynevezett Carter-doktrína jegyében 11 olyan katonapolitikai bázislánc kiépítése folyik gőzerővel, és amelynek a Fehér Ház és a dl Pentagon elképzelései szerint Afrika is rendkívül fontos színi helye. Ahhoz, hogy a rhodesiai haladó erők győzelme a maga történelmi teljességében érthető legyen, egy pillantást kell vetnünk az ország múltjára. A mai Rhodesia helyén különböző afrikai birodalmak húzódtak. A XII. században Bakarangának hívták az ősi kultúrára épülő királyságot, ezt a XV—XVI. században a híres Monomotapa birodalom követte. A vidék gazdagságára jellemző, hogy már ennek uralkodója a „Bányák Urának” nevezte magát, és a hazájába érkező első portugál felfedezőket lezser fejedelmi gesztussal ... aranylelőhelyekkel ajándékozta meg. Viszonylag békés évtizedek, sőt évszázadok következtek. A következő fordulópont 1834. Ebben az időben alapítottak itt hazát az angol és a búr nyomás következtében a mai Délafrikai Köztársaság területéről északabbra sodródó törzsek, akik a Limpopo és a Zambezi folyó közötti gazdag vidéken alapítottak hazát maguknak. Első királyukat nem véletlenül nevezték Umziligazinak (magyar jelentése: a Vér ösvénye), akit fia, Lobengula (nevének jelentése: Szélsebesen Száguldó) követett a trónon. Az újonnan érkezett törzsek jól megfértek az őslakosokkal, állattenyésztésből, a zsíros föld megműveléséből és kezdetleges bányászatból éltek. Főleg ez az utóbbi körülmény keltette fel egy angol kalandor, bizonyos John Cecil Rhodes figyelmét. Az egyszerű lelkész fiából lett milliomos-politikust a kimberleyi gyémántláz vonzotta a fekete kontinensre és hamarosan vezérüknek tekintették a Dél- Afrikában megtelepedett angolok. Előbb Fokföld pénzügyminisztere, majd kormányfője lett. A búrok elleni harcokban kivérzett brit kormányzat nem merte megkockáztatni az északi irányú frontális támadást, és úgy döntött, megvárja, mit ér el ebben a térségben „magánemberként” Rhodes. A nagy tét érdekében ez a különös kalandor lemondott a miniszterelnöki bársonyszékről, megalapította a Brit Dél-afrikai Társaságot és ennek elnökeként kezd tárgyalásokat Lobengulával. A jóindulatú uralkodóval a Rhodes-féle társaság olyan szerződést köt, amely gyakorlatilag korlátlan lehetőségeket biztosít az angoloknak a király országában. Mikor Lobengula rádöbben, miről van szó, már késő: 1890 körül már „hivatalos” brit ágyúk és géppuskák biztosítják a gyakorlat célját: azt, hogy a térség kincsei a londoni City széfjeibe kerüljenek. Jogilag ez az ország megmaradt a magántársaság magángyarmata, persze az angol korona „kiváltságlevelével”. A következő emlékezetes dátum 1923. Ekkor következik be a mai Rhodesia területének sajátos „államosítása”: az ország hivatalosan is angol koronagyarmattá válik, ahol a jelentéktelen fehér kisebbség valamiféle önkormányzattal rendelkezik, de a hadügyeket és a külügyeket az angol gyarmatügyi minisztérium intézi. A Rhodes-birodalom „államosítása" A második világháború után a fekete kontinensen is megindult a nemzeti felszabadulás történelmi láncreakciója. London azonban ezt a gazdaságilag rendkívül értékes területet, ahol nemcsak arany és gyémánt van, hanem fejlett agrárkultúra, valamint réz, króm, kobalt, nikkel és azbeszt is, szeretné megtartani. Az „oszd meg és uralkodj” hagyományos taktikája ebben az egyedi esetben visszájára fordult, Anglia ezúttal a „vond össze és uralkodj" módszerrel próbálkozott. A gyarmatügyi minisztérium tervezői a nyersanyagban gazdag Észak-Rhodesiát, a munkaerőben gazdag Nyasszaföldet olyan alapon „hozta össze” a mindenben gazdag Dél-Rhodesiával, hogy ott katonailag meglehetősen erős fehértelepes réteg biztosíthatja a hármas konglomerátum Angliának kedvező jövőjét. Miközben Afrika-szerte sorra vonják be ünnepélyesen az Union Jacket, a brit nemzeti lobogót és új országok születnek. 1953. szeptember 3-án megalakul egy jellegzetesen neokolonialista tákolmány, az úgynevezett Közép-afrikai Államszövetség. Mint várható volt, a brit kísérlet nem bizonyult hosszú életűnek. 1959-ben előbb Észak- Rhodesiában vonultak utcára a fekete tömegek, aztán Nyasszaföld borult lángba, majd Dél- Rhodesiában kezdődött, akkor Joshua Nkomo vezetésével erős függetlenségi mozgalom. Négy évhaldoklás után, 1963. december 31-én oszlott fel a Közép-afrikai Államszövetség. Észak-Rhodesia helyén megszületett az önálló Zambia, Nyasszaföld helyén a független Malawi, és az erőviszonyok változása által Londonra kényszerített forgatókönyv szerint hamarosan meg kellett volna szervezni a hatalomátvételt Dél-Rhodesiában is. A fehér kisebbség választásain a szélsőséges Ian Smith Rhodesia Pártja szerezte meg az abszolút többséget 1964 novemberében és ezt 1965 elején az afrikai történelem legkülönösebb puccsa követte. Smith kabinetje egyoldalúan kinyilvánította az Angliától való „elszakadást” és fütyülve a színes bőrű lakosságnak függetlenséget ígérő londoni forgatókönyvre, bevezette a kisebbség diktatúráját. Ennek nyomán került sor az ENSZ-ben a híres „fordított napra”: a világszervezetben először fordult elő, hogy a tagállamok százhét ,kettő arányban leszavazták egy gyarmat „függetlenségét” — természetesen éppen az igazi függetlenség érdekében. A mintegy 400 ezer négyzetkilométer területű országban csaknem kétszázezer négyzetkilométer van ilyen vagy olyan módon a fehérek birtokában (ne feledjük: a feketék számaránya csaknem huszonötszörös!). Nem csoda, hogy Smith és társai számára ez az ország a szó valóságos értelmében pa- Zimbabwe AZ IGAZSÁGÍRÓJA