Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-12 / 11. szám
Petőfi Sándor naplójából tudjuk, hogy mi történt 1848. március 15-ének reggelén, amikor előadta szándékát a „sajtó rögtöni fölszabadításáról”. .. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. — Jó jel! — kiáltunk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk azt kérdem, micsoda nap van ma? — Szerda — felelt egyik. — Szerencsés nap, — mondom, — szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott.” Azon a forró napon, a Pilvax kávéházban, a Közvélemény Asztalánál bizony mindenre gondolhatott Petőfi Sándor, de arra nem, hogy egykor majd néhány lépéssel arrébb forgalmas belvárosi utca őrzi a nevét. És affér. És a karját magasba emelő szobor. Hogyan seejthette volna, hogy nevével ível majd át egy 15 út a Duna felett? És nevét viseli a Városligaben egy nagy, Kodály csarnok, amelybe a fiatalok lehelnek életet. Hogy alig akad majd az országban olyan település, amelyben nem neveztek el utcát Petőfi Sándorról. Nem tudhatta a költő. De ha sejti, vagy megálmodja, leginkább talán az iskoláknak örült volna. A gimnáziumnak, amelyben fiatalok tanulnak. Dacos és gondolkodó, szerelmes, szépség- és igazságkereső fiatalok. " * A budai Petőfi Gimnázium néhány diákjával az iskola névadójáról beszélgetünk. Afféle rögtönzött társalgás ez; kísérlet arra, hogy egy nagyszünetnyi időben körünkbe idézzük a költő lényét, szellemi hagyatékát. A jelenlévők egy kérdésben egyetértenek: abban, hogy számukra Petőfi nem megközelíthetetlen szobor, nem idealizált plakát. A magyar irodalom iránt különösen érdeklődő diákok — ki-ki a maga módján — a maguk Petőfijét keresik. A megszólíthatót, az embert, az esendőségében is rendkívülit, az alkotót, az eszmék, tettek és érzelmek vállalóját. Akad, akit már gyermekkorban megérintett egy nagy vers; van, akinek meg kellett szabadulnia az általános iskolai kötelező versek béklyóitól, más pedig éppen a tagadás ösvényeit járva jutott közel a költő belső világának megismeréséhez —s az elismerésig. Íme, néhány villanás a beszélgetésből: — Még óvodás voltam — mondta Kumin Krisztina —, amikor valahol hallottam a Nemzeti dalt. Teljesen magával ragadott és elhatároztam, hogy megtanulom. Meg is tanultam és többször szavaltam azután, elég szép sikerrel, gyakran a családnak is. A papám fel akarta venni magnóra, de ezt — nem tudom miért? — nem engedtem. Végül aztán mégiscsak készült egy magnófelvétel, ma is megvan ... Gyermekkoromban, téli estéken a János vitézt forgattuk le sokszor, diavetítőn ... Most Petőfi szerelmi költészete áll hozzám legközelebb. Hajdú Indira: — Tőlem pedig éppen a szerelmi lírája áll a legtávolabb. Tíz-tizennégy éves koromban rengeteg Petőfi-verset olvastam, totálisan rabja voltam. Engem a forradalmisága foglalkoztat leginkább. A mód, ahogyan végigvitte az eszmét... Az eszme és a cselekvés egysége... Később a játékosságát is felfedeztem. Nagyon szeretem azt a humort, amelyet például A helység kalapácsa közvetít. Szeredás Lőrinc: — Amikor már elfogadhatóan tudtam olvasni, nagyapám adta kezembe a János vitézt. Mondhatom, ez igen jó tett volt. A pozitív kezdetet azonban alighanem iskolai „túltáplálás” követte; a forradalmi és szerelmi költészet túlhangsúlyozása. Talán ennek is tudható be, hogy ma is a Felhők ciklust érzemmagamhoz legközelebbinek. Nádasi Zsófia: — Nagyon sok múlik a Petőfit tanító tanárokon is. Az általános iskolában, bármily részletesen tanultuk is, valahogy nem sikerült közel kerülnöm a költészetéhez. A gimnáziumban változott a helyzet. Nem azt mondom, hogy rajongok Petőfiért, de érdekel. Nemrégiben Németh Lászlótól olvastunk Petőfiről, nagyon lekötött. Oly sok minden és olyan sok költő van, amit és akit meg kell ismernünk és esetleg befogadni, megszeretni . .. Azt hiszem, az a fontos, hogy az ember egész életében nyitott, fogékony és változásra hajlandó legyen. Én talán csak zenével kapcsolatban éreztem még, hogy valami egész életemben ugyanazt jelenti majd számomra! Simkó Edit:— Petőfit tulajdonképpen most, negyedikes koromra szerettem meg igazán. A fakultációs órán tételeket dolgoztunk ki, és sok minden új megvilágításba került. Valóban felfénylett A helység kalapácsa, a Kutyakaparó . . . Petőfi szerelmi költészetére sem úgy tekintek, mint valamikor. Végül is a Szeptember végén is igazi, jó vers „lett”.. . Az szinte már közhely, hogy hányatott és rövid élete ellenére milyen termékeny költő volt Petőfi Sándor. Szerintem még többet is írhatott volna. Herczenik Zoltán: — Amikor Petőfi őszinteségét kerestem, furcsa módon ezt nem a líb írai verseiben véltem megtalálni. Az Apostol volt legnagyobb hatással rám. Ebben a műben olyan kristálytiszta a szándék, a megvalósítást olyan művészi elemek szolgálják .. . Amikor ezt felfedeztem, akkor azt mondtam, hogy nincs mese, ez egy nagy költő. A Petőfi Gimnázium igazgatójával, Vécsei Györggyel is az iskola névadójáról beszélgetünk. — Gimnáziumunk 1946-ban vette fel Petőfi nevét, addig Werbőczi nevét viselte. Jelentős szimbólumnak érzem, hogy a feudalizmus e markáns képviselője után a népet képviselő költő lett a névadó. A tanári szoba falán függ egy igen szép Petőfi-portré; ezt időnként kölcsönkérik, kiállításra, filmezéshez. Az egyik folyosó falán Petőfi Sándort ábrázoló, nagyméretű festmény. Nem helyezték el „oltárképszerűen”, a kép közöttük él, a költő éppen a pingpongasztalra tekint. A szekrényből előkerül egy meghatóan kedves fa intarzia Petőfi-portré, az iskola egykori tanulója, Starcz Tamás készítette, 1971-ben, a Petőfi-pályázatra. — Gimnáziumunk régi hagyományai közé tartozik az évente megrendezett Petőfi-pályázat. A tantárgyi versengés mellett Petőfihez kötődő képzőművészeti alkotásokkal, fotókkal is pályázhatnak iskolánk tanulói. Március 15-e és 21-e között, a forradalmi ifjúsági napok keretében zajlanak az iskolanapok. E napok megnyitóját mindig a Petőfi-kép előtt tartjuk, a program koszorúzással kezdődik. A tavalyi, kis zöld koszorú még most is ott díszült a kép alatt. Az emlékező tisztelet minden esztendőben odailleszti a babért a költőnek, akinek a jelen számára is van mondanivalója. NÉMETHI GYÖRGYI FOTÓ: ÁCS IRÉN X 3 3 4’ ( ›r~f , ›f|. M" *■ Angyal Nem hat már az újdonság varázsával a tény és a kifejezés; a közvélemény és a köznyelv napirendre tért afelett, hogy az autópályán sárga angyalok száguldoznak, és segítenek, ha kell. De talán valaki még felfigyel, ha azt állítom: az M7-es autópályán találkoztunk egy szakállas angyallal is. Kaposvári riportunk után igyekeztünk Budapest felé, egy igen hideg napon. Alighogy elindultunk, ránk sötétedett, s akkor derült ki, hogy autónk lámpái csupán egy petróleumlámpa fényerejével világítanak. „Azért még látnak bennünket” — mondta gépkocsivezetőnk. Zoltán nem valami mély meggyőződéssel, s mindenesetre, tisztes távolságot tartva „rátapadt" az előttünk haladó gépkocsira. A „vakvezető” bizonyára észlelte sanyarú helyzetünket és segítségünkre volt sok-sok kilométeren át. Siófok magasságában, a benzinkútnál azonban meg kellett állnunk: ott elöl, a lámpák helyén két jánosbogárka pislogott. Zoli vizsgálatot tartott. „Az akkumulátor kimerült, és nem tölt a generátor” — közölte a diagnózist professzori hangon, majd előadta lehetetlennek tűnő tervét a „szervátültetésről”. A terv így festett: megkérünk valakit, hogy egy időre cseréljünk akkumulátort. Mi megyünk a kölcsönkapott jóval, a mienket menet közben tölti az adományozó kocsijának életképes generátora. Érdnél újra cserélünk, s akkor a feltöltéssel már eljutunk hazáig. A benzinkutas, amikor értesült az ötletről, valami olyasmit mondott, hogy ezt megnézi magának, és jelekkel értésünkre adta, hogy gépkocsivezető kollégánk nem a földön jár. Mi, kolléganőmmel egyre jobban fáztunk, s mert nem tehettünk mást, reménykedtünk. Nem is tudom, miért nem csodálkoztunk jobban, amikor a benzinkútnál világosszürke Ladájával megálló szakállas fiatalember két pillanat alatt megértette a helyzetet, a tervet, igent mondott, s maga is segített a ki- és beszereléseknél. Pedig az egész olyan volt, mintha hirtelen felszólításra vért adott volna, mert valakik, ugye, itt bajban vannak. A benzinkutas csak nézett. Bennünket átjárt valami melegség, pedig fűtésről még szó sem volt. Zoli azt dörmögte, hogy bízni kell az emberekben. Ő megtanulta még sámionos korában, hogy mi a kölcsönös segítségnyújtás, mert ha az nem létezne, akkor ő még most is ott vesztegelne, valahol a sivatagban ... Velencénél cseréltük vissza a „szíveket”. Este volt, hideg volt, mindenki sietett haza. A segítségnyújtó fiatalember gépkocsijának rendszáma: PF 60-90. A neve: Regős Pál. Ha év végén — mint a sportvilágban — kiosztanák az országúti fair play díjakat, őt is javasolnám a kitüntetésre. (NÉMETHI) ORSZÁG-VILÁG 115