Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-26 / 13. szám
— Apuuu! Miért van a Lánchídnak alagútja? — cibálja szülője kabátujját a gyerek. — Azért, hogy legyen hova betolni a hidat, ha zuhog az eső — szól az „elmés” felelet. De vajon a felnőtt képzelné-e, hogy ha nem is a híd „betolására”, ám a közlekedésen kívül még lakásra is alkalmas helyül is szolgál. Az alagútfőben ugyanis laknak .. . A dór oszlopok megnyugtató védelmében, a majd méteres vastag falak oltalmában él három nemzedék . Fazekasék. „A gyalogos közlekedés tilos!” feliratú tábla távol tartja az arra tévedőt. Ámbár a kapu is csaknem mindig zárva. — A lánckorlátot megkerülve próbálkozom. A csöngetésre az ajtó eleinte nem tárul fel. Amikor a hívatlan látogató már éppen fordulna is vissza, mintha csak a meséből lépne ki, egy hajlott hátú, jóságos tekintetű, gyenge hangú idős aszszony bukkan elő. — A fiam, a hídmester, nincs idehaza — küldene tovább s csukná is be az ajtót. A kérlelés azonban engedékennyé teszi. Harminc csigalépcsőn baktatunk a magasba, az ember elszédül a keringéstől. A kicsi asszony meg egyre-egyre mondja: — Nem tudok én semmit, csak egy lakó vagyok itten! — De milyen lakó! özvegy hídmesterné, a Fazekas család hídmestereinek anyja, nagyanyja A néhai idősebb Fazekas János apja révén, ismerősök ajánlatára lett hídmester. Tanult szakmáját, az asztalosságot cserélte fel erre. Akkor 1950-ben írtak. A Margit híd ismét régi pompájában ívelt a Duna fölött, s a megüresedett hídmesteri posztot ő kapta meg. Az idő tájt az „alapító” még nem gondolhatott arra, hogy választásával Fazekasék dinasztiája kerül be e ritka mesterség történetébe. — A gyerekek szívesen jártak apjukkal szemléző útjain. A mesterségbe szinte belenőttek ... Az uram hét esztendeje hagyott itt bennünket... János, a legidősebb fiam a Lánchíd mestere már huszadik esztendeje. Imre a második a sorban, ő a Margit híd őreként dogozik. A két következő testvér ugyan nem lépett erre a pályára, de az unokám, a legifjabb János szeptembertől a Szabadság híd vigyázója. Üldögélve a parányi szobában hallgatom az emlékeket. Van belőlük bőven. — Soha nem volt szabadidőm a fiúktól. Ahogy hazajöttem a harisnyagyárból, kezdődhetett a következő műszak, a családi. Bizony, bizony a vasalás nemegyszer éjjelre maradt. De szerettem olyankor is dolgozni, legalább körülöttem végre elcsöndesült a világ. Az uram nyugodtan hódolhatott kedvtelésének, a faragásnak. Hiába volt hídmester, a fától nem tudott elszakadni. Nagyon sokat fúrt, faragott. Amikor az első fiunk született, várat, katonákat, teherkocsikat fabrikált neki. Most is őrzi a család az Országház, a Lánchíd, a Margit híd és egy háromárbocos vitorlás fából készült mását. özvegy Fazekas Jánosné komótosan felkísér hídmester fiához a második emeletre. Ismét a szédítő csigalépcső, újabb harminc magas fok. Az utcáról nézve a keskeny ablakok mögött szűk szobákat sejthetni. Csalódást nem is nyújtott az idős asszony otthonának látványa. A hídmester lakása azonban külön tanulmány. Saját ötletei alapján alakították át a több mint száz esztendős lakóteret. A szobák változó magasságban követik egymást, szinteltolással készültek. A padlástér is lakályossá vált a Fazekas házaspár találékonyságával. A „ház ura”, Fazekas János nincs itthon. Felesége azonban a faggatódzó kérdésekre szívesen válaszolgat. Teheti, mert e mesterség értője lett az elmúlt két évtized alatt. A „hídmesterné” kitanulta a családban ezt a szakmát. Az asszony is a Közterületfenntartó Vállalat munkatársa, az alagút szellőzéséről gondoskodik. — Olyan ez az alagút, mint egy elölről öltöztetett menyasszony. Kívülről szép, minden rendben rajta. De belülről! A szellőztetőt 1973-ban szerelték be. Dolga, hogy az alagútba szoruló kipufogógázt a szabadba fújja, onnan pedig friss levegőt nyomjon helyébe. Igen ám, de olyan sűrű a füst, hogy attól gyakran megbolondul a berendezés. Ilyenkor az autókon kívül nera mozdul ott ugyan semmi. Fullasztó a levegő... Mit tehetek? Felmegyek az alagút boltíve fölötti padlásra, ahol a padlón az alagút építésekor egy lyukat alakítottak ki. Ezen kémlelek ki, s figyelem az alattam nyüzsgő világot. Szükség szerint indítom a gépet. . . Régebben az elődök úgy használták ezt a nyílást, hogy kilógattak rajta egy rongyot, amerre lengett, arról fújt a szél. Ez mára már kevés, akkora a gépkocsik forgalma. Ahogy öregszik az alagút, úgy fejlődik a technika, s mindehhez marad segítőtársként az emberi lelemény, mely nem helyettesíthető gépekkel, hiszen azok gyakorta elromlanak, „meghátrálnak, felőrlődnek” a használatban. Az alagút külcsíne, monumentalitása önmagáért beszél. Bár a zaj is és a salétromos falak is a hídmesterek lépcsőházában. No meg, az emített padlástérben a szellőző nyílás fölött vastagon lerakodott ébenfekete korom .. . Az ember alkotta környezetet az ember alkotásai pusztíthatják el. De addig megpróbálja éberen őrizni, mint a hidakat a hídmesterek. Valóban nem könnyű egy műemléket megtartani az utókornak. Hol van már az az idő, amikor 1855-ben az első fogat átrobogott a boltív alatt Clark Ádám építővel, Örményi József kamarással — aki felelevenítette Széchenyi tervét — és Ürményi titkárával Baumgarten úrral. Aztán két év múlva, 1857. április 30-án birtokba vehette a nagyérdemű. A Vízivárost a Krisztinavárossal közvetlenül kapcsolta össze, de a kor szokásainak megfelelően természetesen nem ingyen: az áthaladók alagút-pénzt fizettek. És még egy ínyencség a híd-históriából: Clark eredetileg úgy tervezte, hogy az alagutat mindkét végén hatalmas üvegajtók zárják, hogy azután időnként bérbeadják mulatságok, bajok rendezésére. . . A tetőtéri átjárón váratlanul betoppan az unoka, a legifjabb Fazekas János, s vele máris viszszazökkenünk a mába. Bizonyára ő az ország legfiatalabb hídmestere. A vékonydongájú ifjú az elektroműszerész szakmát cserélte fel a „családi örökségért”. Félszeg bocsánatkéréséből megtudható, hogy éppen zenekarával, a Sexepillel próbál, s az együttes sokáig nem nélkülözheti a dobosát. Azért néhány szó erejéig mégiscsak marad a Hídmesterség? A fortélyokat még nagyapámtól lestem el. A „finomságokra” apám tanított. Ritkán adatik meg, hogy szabaddá válik egy ilyen állás, hisz’ a fővárosnak mindössze kilenc hídja van . . . Természetes volt, hogy a megüresedett helyre jelentkeztem. Családom múltja, meg a lelkesedésem, garancia-ajánlólevélként szolgált, amikor kineveztek. És mindjárt fejest is dobtak a mélyvízbe. Akkor kezdtem, amikor a Szabadság híd felújításához fogtak . . . Hogyan dolgozunk mi a hídmesterek? Hivatalosan nyolc órát, valójában azonban kötetlenül. Ha éjszaka, vasárnap vagy ünnepnap történik valami, mindjárt cseng a telefon, és nekünk mennünk kell. A magánéletünk ehhez az örökös készenléthez igazodik, már ha igazodhat egyáltalán. De kisegítjük egymást, valamelyikünk mindig a „vártán áll”. A sima hétköznapokon hatkor kezdek, végigmegyek a hidamon. Megvizsgálom a vezetékeket, átázott-e az aszfalt, a burkolat. Hetente egyszer kellene a híd alsó szerkezetét ellenőrizni, de naponta megteszem . . . Az eldugult lefolyókra is ügyelek. Fontos a dilatációs elemek ellenőrzése is. Úgy vigyázunk hidunkra mint a jó orvos a betegére. Sötétedéskor nemcsak azért gyújtjuk meg a jelzőlámpákat a hidak oldalán, mert kötelességünk, hanem hogy a hajók kárt ne tegyenek a szerkezetben, az építményben. A gépkocsis ütközések miatt is aggódunk, hisz' ilyenkor rongálódhat a híd. És ha egy őrült felmászik a hidat ékesítő turulmadárhoz a tűzoltó-életmentők a hídoszlopon található ajtón közelítik meg az eszehagyottat. Rongálódik is az ajtó, amit én javítok . . . Az ifjabb hídmestert, és hídmesternéket hallgatva hihetővé s ugyanakkor érthetővé válik e dinasztikus szerelem . . .” SZULYOVSZKY CSABA FOTO: HORVATH DAVID AZ ALAGÚT-LAKÓK LOOGO Fazekasok - hidasok híKhff£ NI/]« ffcff› c ff N‚ c/.ff Cffcr. C ffí ff.<ffffN<ff ffff ff ff ff E- ff > ffff