Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-07-30 / 31. szám
Széchenyi István Naplójának 1846. április 8-i feljegyzéséből: „Beteg vagyok, de nem csüggedt! Tiszaszabályozási ülés Károlyi Györgynél. Egyre jobban összezavarodunk — megmutatom a kiutat... Igazán felettük állok — Elégedetten állunk fel...; Vásárhelyi haldoklik, megütötte a guta! — Micsoda óriási veszteség! Micsoda zűrzavar! Délután családi körben ülök, egyszer csak belép közénk B(atthyány) Lajos! Hm, hm! (-----------) Otthon rosszul. Hertelendi eszik nálunk. Balogh . . . halottsápadt. „MEGÖLTÉK VÁSÁRHELYIT!” — 11 órakor halt meg. —” A viták izgalmában, amelyet a Tisza folyó egységes és általános szabályozásának részletes és kivitelezésre alkalmas műszaki tervének elutasítása váltott ki, Széchenyit kettős veszteség érte Vásárhelyi halálával. Eltávozott eszméinek értő és hűséges műszaki tolmácsolója és a gyakorlati program kivitelezésére kiszemelt legalkalmasabb személyiség. Szinte egyedül maradt fővezérlő posztján. „A Tisza-völgy rendezésének Széchenyi-féle programja és Vásárhelyi Tisza-szabályozás terve — következetesen átgondolt és kiépített, szerves egységet alkot, amelynek egyetlen eleme sem volt mellőzhető az egész koncepció sikerének veszélyeztetése nélkül. Éppen ezért e program két eleme: egyrészt gazdasági-szervezési, másrészt műszaki része, csak egymással szoros kapcsolatban, egymástól elválaszthatatlanul tárgyalható és értékelhető reálisan.” (Botár Károlyi.) A téma tudós kutatói szinte szokatlan módon, politikai területre is „elkalandoznak”, annyira tudományos e megfogalmazás igénye: „Széchenyi gazdaságpolitikai tevékenységével az egész ország gazdasági-műszaki fejlődésének, polgári átalakulásának megalapozását kívánta szolgálni. Ez tette lehetővé számára, hogy felülemelkedve a kortársak provinciális szemléletén, a gazdasági fejlődés megindításában alapvető jelentőségűnek felismert vízimunkálatok terén is reális, a valóságos helyzetnek és a szükségleteknek megfelelő programot dolgozzon ki, melynek műszaki megalapozottságát a Vásárhelyivel való szoros együttműködés és több más kiváló mérnök-szakértő igénybevétele biztosította.” Vásárhelyi halálának pillanatától elvben és gyakorlatban egyaránt fekete posztó, nyílt céltábla lett az egységes és általános szabályozás kérdése. Pontosabban már előbb is (hiszen ez ölte meg a vitában a derék mérnököt), de csak az utóbbinak lesz nemegyszer katasztrofális következménye hosszú évtizedeken át. A gyászos közgyűlés sikerétől megittasult megyei nagyurak — régesrég alkalmazott — bevált — halogató, időhúzó taktikájukhoz tértek vissza. (Ami mégen — természetesen — a Széchenyi által már 1846 elején látott és papírra vetett ok, az „egymás ellen álló érdekek” húzódott meg.) A sürgető munkák mihamarabbi megkezdése helyett a műszaki megfellebbezés trükkjéhez folyamodtak a legfőbb támaszától megfosztott Széchenyivel szemben: követelték elfogulatlan szakértő meghallgatását és véleményének kikérését. Jóllehet Széchenyi már a tragikus kimenetelű összecsapás előtt jóval kikérte külföldi szakértők véleményét és csak az ő helyeslő állásfoglalásuk után bocsátotta vitára, a Vásárhelyi-féle végleges — nem lehet elégszer ismételni! —, egységes és általános tervet, mégis kénytelen volt engedni az ellenzéki földesurak nyomásának, a széthúzók és a tervet túlságosan drágállók akaratának, így és ekkor lép be a Tisza-szabályozás történetébe a nagy olasz folyamszabályozó, a Pó kiegyenesítője, Pietro Paleocapa, akinek személyével kapcsolatban valóságos rágalmazó mondakör kerekedett a későbbiek során Vásárhelyi munkásságával összefüggésben. Mosonyi Emil Kossuth-díjas vízépítő mérnök, a tiszalöki vízlépcső tervezésének irányítója, harminc évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémián rendezett Vásárhelyiemlékülésen ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: „Sok téves megállapítás csúszott be az irodalomba a Vásárhelyi-féle terv megvalósulásának kérdéséről, amelyek közül a lényegesebbeket e helyen tisztáznunk kell. A tévedések zöme a köré a helytelen beállítás köré csoportosul, hogy Vásárhelyi Pál terve ellentétben van Paleocapa Péter akkori velencei építési főigazgató véleményével, akit szakértőként hívtak meg a Tisza-szabályozáshoz. Szerencsétlen módon azt írják egyesek Paleocapa javára, hogy Vásárhelyivel szemben az egész Tiszára készített tervet, s mindezt azért, mert Vásárhelyi második terve nem került ismertetésre. Sőt még olyanokat is lehet olvasni, hogy Vásárhelyit azért érte szívszélhűdés, mert Paleocapa tervét hozták fel ellene, s az e feletti izgalom okozta szívrohamát. Pedig Paleocapa csak Vásárhelyi halála után jött Magyarországra szakértői véleményt adni. Vásárhelyi második tervének és Paleocapa szakvéleményének gondos összehasonlításából éppen az derül ki, hogy a leglényegesebb kérdésekben véleményük megegyezett, s végeredményképpen egy-két részletet nem tekintve. Paleocapa Péter, a neves vízügyi szaktekintély helyesnek tartotta Vásárhelyi tervét.” Mosonyi Emil kissé talán Vásárhelyit idealizáló megállapítása az akkori múltnak szólt, amely erkölcsileg rehabilitálnitényszerütt az emlékezésben mellőzött, a korábbi értékelésekben perifériára szorított vízmérnökóriást. A Paleocapa szakértői vélemény mai értékelése bizonyára közelebb áll a valósághoz: „véleménye nyomán — a vélt költségcsökkentés érdekében — eszközölt kevéssé szerencsés módosítások rést ütöttek a Széchenyi—Vásárhelyi-féle koncepció egységén.” Amihez még hozzá szokták fűzni, hogy „ez — főleg később, a szabadságharc bukását követő Bach-rendszerrel beköszöntő merőben új körülmények között, az alkalmatlan vezetéssel együtt — súlyos hibák forrásává vált.” Széchenyi reménységei éppen az ellenkező irányba tapogatóztak. Abban bízott, hol, a rátermett vezetés megbirkózik majd azokkal a veszélyekkel, amelyeknek tápt..,alul szolgált a Paleocapa által megfogalmazott ellenvélemény, ami a széthúzás parazsát élesztette. Ennek ellenére nem engedett. Mintha csak érezte volna, hogy ezek a hetek-hónapok a cselekvés huszonnegyedik óráját jelentik. Nem hagyta elszalasztani a történelmi pillanatot, elapadni az érdekeltségek felbuzdulását — és az obstrukcióval párhuzamosan tapasztalható — áldozatkészséget, akkor is ha tartott tőle és számolt vele, mint már annyiszor, most is szalmaláng lelkesedés szemtanúja. Vásárhelyi halálát követően mindössze az alábbi bejegyzések olvashatók Naplójában, 1846. április 30-án: „A Főhercegnél. Bágyadt, megtört... egyáltalában nincs megelégedve Béccsel. Apponyit bátortalannak találta. Mindenestől Kovács mellett. (Ti. hogy Kovács Lajos legyen a tiszai központi egylet titkára. A szerk.) ... Elmondtam neki Schediust Kecskés dolgában. „Kell a Tiszánál — menjen csak s majd kedvet kap hozzá.” (Széchenyi azt akarta elérni, hogy Kecskés Károly (aki addig a vukovári vasút építésének előkészítésével foglalkozott), vegye át az elhunyt Vásárhelyi Pál feladatkörét a Tisza-szabályozás munkálatainál. Schedius Lajos azonban nem tette meg ebben az ügyben a Széchenyitől kívánt intézkedéseket.) A szerk. Szorongó érzéssel ... el! — Sétálni megyek. Rezignált vagyok ...! Hamarost nem reménytek többé semmit, s akkor könnyebb lesz. — Hogy Kecskésnek el kell állnia a vasútjától s a Tiszához kell mennie, a legeslegrosszabb benyomással lesz Kossuth)ra s társaira, s az ódiumot mindenestül reám hárítja. De ki tehet róla? Én Kecskéssel nem nyerek semmit.” Május 28-án. Wodianer nálam ... „Samuel, adok 200 000-et — amennyi kell 5 percentre — Ha Kübeck nem akar ... csináljunk egy társaságot.. .” Június 12-én. „Minden szürkének és színtelennek tűnik fel előttem, s a horizont a magyar égbolton mégis derűsebbnek látszik a szememben, mint 20 esztendővel ezelőtt. —” 17-én „Csongrádi társaság ülése. Első ülés. Világosan beszélek: Ha szabá- l lyozni akartok — bele kell nyúlnotok a pén- szeszsákba — Van készpénzük. Úgy beszélek. TISZA - SZABÁLYOZÁS: ELŐÍTÉLETEK NÉLKÜL [III- Tervbokszolás és árnyékbe Szolnok látképe a múlt század derekán 8 ’ ORSZÁG-VILÁG