Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-08-13 / 33. szám
dálkodás bizonyítéka. Ugyan, miért kívánt volna munkaerőt idehozni IV. Béla, ha nem lett volna mivel foglalkoztatni? Hogy mekkora területen folyhatott a halgazdálkodás, annak szinte senki sem lehet a a megmondhatója. De még a középkoritól messze elmaradó halgazdálkodás mérete is úgy élt legendaként a szabályozást megelőző időszak embereinek az emlékezetében, ahogy dokumentumértékű feljegyzésben is. A múlt század legelején M. Schwartner német nyelven Pesten kiadott A királyi Magyarország statisztikája című könyvében olvasható: „... a lomha Tisza tudvalévőleg nemcsak Magyarország, hanem egyáltalán Európa leghaldúsabb folyói közé tartozik, s nem ritka dolog napjainkban sem, hogy a szegedi piacon egy aranyért... száz darab szép pontyot adnak.” De ekkor már megindult a halgazdálkodás hanyatlása, amely kisebb-nagyobb fellendülések — jórészt árvizek — ellenére egyre csak zuhant, ami egyenesen a megváltozott vízviszonyok következménye volt. A szabályozás következtében a régi nyolcadára zsugorodott össze az árvizek tározódási felülete, így jelentősen megemelkedett a vízszint. (Ez és a mind gyorsabban levonuló árhullámok lehetetlenné tették, hogy a víz olyan hőmérsékletre melegedjék, amely kedvez a halívásnak, az ivadéknevelésnek.) A század utolsó harmadának halviszonyairól írja a téma talán legavatottabb ismerője, Répássy Miklós: „Nem nagyítunk, ha az arányszámot... a régi s mostani halmennyiség között 1:100- zal fejezzük ki” Aztán. . a megváltozott állapotok következményeire senki előre nem gondolt, az oktalan zsaroló halászatot pedig folytatták ... siralmas képet nyújtott a Tisza halászata a szabályozások befejezése után.” (Emlékeztetőül, a 450 éve felállított képlet: a Tisza két rész vízből és egy rész halból áll!) „A reformkornak a történelmi múlttal, a természeti adottságokkal és a társadalmi fejlődés igényeivel, vagyis egy konkrét környezetben élő ,néppel számoló, tudatos, tervszerű és előrelátó cselekvésétől — így jutottunk el a kapitalizmus anarchiájának — az „árutermelés” és „specializálódás” fétiseinek kiszolgáltatott spontán fejlődésig.” (Károlyi-Nemes) A két világháború között — történelmi kényszerűségből — ugyan növekedett a haltermelés, a Tisza vidékén azonban a helyzet alig változott.A növekvő haltermelés szinte egészében exportra került. A halban egykor oly gazdag Magyarországon pedig a halfogyasztás a nyugati országok szintjének tizede, huszada alá zuhant. A haltermelés mára a háború előtti négyszeresére nőtt ugyan, de a fogyasztás mindmáig szinte jelentéktelen. A Széchenyi által félt „sorvasztó baj” itt, bizony, bekövetkezett.) Ahogy a vízgazdálkodás területén is még csak kilábalóban vagyunk. A mezőgazdasági vízhasznosítás XIX—XX. századi helyzetét egyetlen tömör mondattal így jellemzik a szakértők: „Azon a területen, amelynek gazdasági élete századokon át nagyobb részt az árterületek, vizek és árvizek hasznosításán alapult, a mezőgazdaság piaci árutermelése érdekében megkezdett rendszeres szabályozások hatására — a mezőgazdasági vízhasznosítások nemcsak visszafejlődtek, hanem szinte teljesen megszűntek." Kevés meghökentőbb példát lehet arra találni, hogy a „természetet alakító” emberi cselekvés eredménye mennyire messze kerülhet szándékaitól és kitűzött céljaitól, sőt, miként ez esetben is — bár szemcsére csak átmenetileg — akár szembe is kerülhet velük. A Széchenyi-féle vízügyi program, amelyet mai vízgazdálkodási szemléletünk a Tiszavölgy komplex vízügyi szabályozásának első és alapvető programvázlatának tekint, számításiba vette az összes mérlegelendő szempontot, s így fogott munkához. Különféle érdekek ütközése, politikai megrázkódtatások, műszaki melléfogások, állami felelősséghiány, változó gazdasági-társadalmi körülmények — például a vasútépítés előtérbe kerülése, évtizedeinkben a szárazföldi nem öntözéses kultúrák tartós hozamnövekedési sikerei, piacigények-változások, ár- és ösztönzőproblémák — egyaránt közrejátszottak,játszanak abban, hogy egészében még mindig nem mondható el: maradéktalanul beteljesült a Széchenyi-álomrealitás. Az árvizek fenyegetőbb sürgetésnek bizonyultak-bizonyulnak, mint az aszály. Holott az egyik is, a másik is csak bizonyos periódusokban, szinte szabályos időgörbe szerint köszönt be. Az árvíz nem végez nagyobb pusztítást, nem tesz nagyobb kárt az aszálynál. Csak gyorsabb, hirtelenebb, egyszerre, sűrítetten fenyegetőbb. Az öntözés mégis jóval a védekezés mögött kullog. Amaz szinte biztosra megy. Ez fontolgat, halogat. A hírhedett, félelmetes, azóta is megszeppenve emlegetett pusztító szegedi árvíz okozta kárt, mintegy tizenegymillió koronára becsülték. Az azt megelőző 1863-as aszály borzalmasabban tarolta le az Alföldet, a Tisza mentét is. A legtöbbet a Nagykunság szenvedte: e gazdag vidéket soha ehhez fogható szárazság nem gyötörte, s „a török-tatár óta ilyen csapás nem érte”. Állatállományának csaknem nyolcvan százaléka elhullott, a lakosság éhezett. Nemcsak a legelők égtek ki, minden folyó- és állóvíz kiszáradt, és sok helyütt maga a Tisza is „lábolhatóvá vált...” (Érkövy Adolf, 1863.) (Elképzelhető a nagykunsági aszálycentrum állapota, ha tudjuk, hogy ebben az időben nemcsak a Velencei-tó, hanem még a Fertőtó is kiszáradt; a Balaton szintje pedig 1866- ra a mainál másfél méterrel alacsonyabbra, 45 centiméterre süllyedt: a nádasok kiégtek, a parti sáv homokja pedig futóhomokká vált.) Az ország gazdaságát megrendítő természeti katasztrófa — terméskiesés és állatelhurílás révén — hivatalos adatok szerint is legalább 126 millió forint (nem mai, hanem akkori forint!) kárt okozott az országnak. „Egy ilyen esztendő vereségével felérő öszszeget tíz év alatt csatornázásba fektetve, a hazai termést évenként 20—30, sőt több millió forinttal fokoztuk, s bizonyára könnyebb lesz a megtakarított fölöslegből évről évre beruházást tenni, mint koronként teljesen tönkre jutva fanteusi újjászületést erőszakolni.” Az öntözés azonban csak csigalassúsággal halad előre, (1916-ban az öntözhető 35 ezer hektárnyi területből csak két-háromezret öntöztek, 1930-ban pedig csak 8400 hektár öntözött területet tartottak nyilván. Ebből 122 hektár volt a rizs. Csak a második világháború előtt kezdődött némi előrehaladás. Gyökeres változás azonban csak 1945-öt követően áll be. Az öntözhető területnek azonban ma is csak alig felét öntözik. Körülbelül kétszázezer hektárt. Bár a Tisza-völgyében igen erőteljes mértékben zajlott csatornázás, a Tiszán is megépült két duzzasztómű (Tiszalöknél 1954-ben, Kiskörénél 1973-ban, s tervbe van a Csongrád feletti Tisza III. megépítése, amivel tulajdonképpen a szőke Tisza hajózhatóvá is válik egész magyar szakaszán, s biztosítják az európai úgynevezett IV. kategóriájú vízi úton előirányzott 1350 tonnás uszályok, illetve önjáró motoros hajók közlekedését. A víziút- és öntözési tervek kiépítésnek beköszöntése — láthatóan átnyúlik — a jövő évezredbe, a kapcsolódó (köztük a számba vett Duna—Tisza) csatornaépítésekkel egyetemben. A Széchenyi-féle program beteljesüléséhez láthatóan legkevesebb másfél évszázad erőfeszítése szükségeltetik. A szempontok tömegének vizsgálata, ilyenolyan meggondolások, konjunktúrák, visszaesések, időszaki és távlati szükségletek és igények együttesével egyetemben a természetgazdasági ténya következő: a Tisza völgyére továbbra is a nagy szélsőségek a jellemzők, szélsőséges a vízhozamingadozás, három-huszonkétmilliárd köbméter a nyári időszakban lefolyó víz mennyisége. A vízhiány pedig állandósul, miközben rohamos ütemben növekszik a (öntözési, ipari, lakossági) szükséglet és a minőség iránti követelmény. Minden, minden amellett szól, mihamarabb oda kellene már tenni a pontot a Széchenyi által 140 éve megkezdett, elgondolásaiban helyes mű befejezése után. Be kéne végre fejezni már! KAPOSI KIS ISTVÁN (Vége) A kiskörei vízlépcső ORSZÁG-VILÁG I 9