Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1986-08-13 / 33. szám

dál­kodás bizonyítéka. Ugyan, miért kívánt volna munkaerőt idehozni IV. Béla, ha nem lett volna mivel foglalkoztatni?­ Hogy mekkora területen folyhatott a hal­gazdálkodás, annak szinte senki sem lehet a a megmondhatója. De még a középkoritól messze elmaradó halgazdálkodás mérete is úgy élt legendaként a szabályozást megelőző időszak embereinek az emlékezetében, ahogy dokumentumértékű feljegyzésben is. A múlt század legelején M. Schwartner német nyel­ven Pesten kiadott A királyi Magyarország statisztikája című könyvében olvasható: „... a lomha Tisza tudvalévőleg nemcsak Magyarország, hanem egyáltalán Európa leg­­haldúsabb folyói közé tartozik, s nem ritka dolog napjainkban sem, hogy a szegedi pia­con egy aranyért... száz darab szép pontyot adnak.” De ekkor már megindult a halgazdálkodás hanyatlása, amely kisebb-nagyobb fellendü­lések — jórészt árvizek — ellenére egyre csak zuhant, ami egyenesen a megváltozott vízviszonyok következménye volt. A sza­bályozás következtében a régi nyolcadára zsugorodott össze az árvizek tározódási felü­lete, így jelentősen megemelkedett a vízszint. (Ez és a mind gyorsabban levonuló árhullá­mok lehetetlenné tették, hogy a víz olyan hőmérsékletre melegedjék, amely kedvez a halívásnak, az ivadéknevelésnek.) A század utolsó harmadának halviszonyai­ról írja a téma talán legavatottabb ismerője, Répássy Miklós: „Nem nagyítunk, ha az arányszámot... a régi s mostani halmennyiség között 1:100- zal fejezzük ki” Aztán. . a megváltozott állapotok következményeire senki előre nem gondolt, az oktalan zsaroló halászatot pedig folytatták ... siralmas képet nyújtott a Tisza halászata a szabályozások befejezése után.” (Emlékeztetőül, a 450 éve felállított képlet: a Tisza két rész vízből és egy rész halból áll!) „A reformkornak a történelmi múlttal, a természeti adottságokkal és a társadalmi fej­lődés igényeivel, vagyis egy konkrét környe­zetben élő ,néppel számoló, tudatos, tervszerű és előrelátó cselekvésétől — így jutottunk el a kapitalizmus anarchiájának — az „áruter­melés” és „specializálódás” fétiseinek kiszol­gáltatott spontán fejlődésig.” (Károlyi-Ne­mes) A két világháború között — történelmi kényszerűségből — ugyan növekedett a hal­termelés, a Tisza vidékén azonban a helyzet alig változott.­­A növekvő haltermelés szinte egészében exportra került. A halban egykor oly gazdag Magyarországon pedig a halfo­gyasztás a nyugati országok szintjének tize­de, huszada alá zuhant. A haltermelés mára a háború előtti négyszeresére nőtt ugyan, de a fogyasztás mindmáig szinte jelentéktelen. A Széchenyi által félt „sorvasztó baj” itt, bizony, bekövetkezett.) Ahogy a vízgazdálkodás területén is még csak kilábalóban vagyunk. A mezőgazdasági vízhasznosítás XIX—XX. századi helyzetét egyetlen tömör mondattal így jellemzik a szak­értők: „Azon a területen, amelynek gazdasági éle­te századokon át nagyobb részt az árterüle­tek, vizek és árvizek hasznosításán alapult, a mezőgazdaság piaci árutermelése érdeké­ben megkezdett rendszeres szabályozások hatására — a mezőgazdasági vízhasznosítá­sok nemcsak visszafejlődtek, hanem szinte teljesen megszűntek." Kevés meghökentőbb példát lehet arra ta­lálni, hogy a „természetet alakító” emberi cselekvés eredménye mennyire messze kerül­het szándékaitól és kitűzött céljaitól, sőt, miként ez esetben is — bár szemcsére csak átmenetileg — akár szembe is kerülhet ve­lük. A Széchenyi-féle vízügyi program, amelyet mai vízgazdálkodási szemléletünk a Tisza­­völgy komplex vízügyi szabályozásának el­ső és alapvető programvázlatának tekint, szá­mításiba vette az összes mérlegelendő szem­pontot, s így fogott munkához. Különféle ér­dekek ütközése, politikai megrázkódtatások, műszaki melléfogások, állami felelősséghiány, változó gazdasági-társadalmi körülmények — például a vasútépítés előtérbe kerülése, év­tizedeinkben a szárazföldi nem öntözéses kul­túrák tartós hozamnövekedési sikerei, piac­­igények-változások, ár- és ösztönzőproblé­mák — egyaránt közrejátszottak,­­játszanak abban, hogy egészében még mindig nem mondható el: maradéktalanul beteljesült a Széchenyi-álomrealitás. Az árvizek fenyege­tőbb sürgetésnek bizonyulta­k-b­izonyulnak, mint az aszály. Holott az egyik is, a másik is csak bizonyos periódusokban, szinte szabá­lyos időgörbe szerint köszönt be. Az árvíz nem végez nagyobb pusztítást, nem tesz na­gyobb kárt az aszálynál. Csak gyorsabb, hir­telenebb, egyszerre, sűrítetten fenyegetőbb. Az öntözés mégis jóval a védekezés mögött kullog. Amaz szinte biztosra megy. Ez fontol­gat, halogat. A hírhedett, félelmetes, azóta is megszep­penve emlegetett pusztító szegedi árvíz okoz­ta kárt, mintegy tizenegymillió koronára be­csülték. Az azt megelőző 1863-as aszály bor­zalmasabban tarolta le az Alföldet, a Tisza mentét is. A legtöbbet a Nagykunság szen­vedte: e gazdag vidéket soha ehhez fogható szárazság nem gyötörte, s „a török-tatár óta ilyen csapás nem érte”. Állatállományának csaknem nyolcvan százaléka elhullott, a la­kosság éhezett. Nemcsak a legelők égtek ki, minden folyó- és állóvíz kiszáradt, és sok he­lyütt maga a Tisza is „lábolhatóvá vált...” (Érkövy Adolf, 1863.) (Elképzelhető a nagykunsági aszálycentrum állapota, ha tudjuk, hogy ebben az időben nemcsak a Velencei-tó, hanem még a Fertő­tó is kiszáradt; a Balaton szintje pedig 1866- ra a mainál másfél méterrel alacsonyabbra, 45 centiméterre süllyedt: a nádasok kiégtek, a parti sáv homokja pedig futóhomokká vált.) Az ország gazdaságát megrendítő termé­szeti katasztrófa — terméskiesés és állatel­­hurílás révén — hivatalos adatok szerint is leg­alább 126 millió forint (nem mai, hanem ak­kori forint!) kárt okozott az országnak. „Egy ilyen esztendő vereségével felérő ösz­­szeget tíz év alatt csatornázásba fektetve, a hazai termést évenként 20—30, sőt több mil­lió forinttal fokoztuk, s bizonyára könnyebb lesz a megtakarított fölöslegből évről évre beruházást tenni, mint koronként teljesen tönkre jutva fanteusi újjászületést erő­szakolni.” Az öntözés azonban csak csigalassúság­gal halad előre, (1916-ban az öntözhető 35 ezer hektárnyi területből csak két-háromez­­ret öntöztek, 1930-ban pedig csak 8400 hek­tár öntözött területet tartottak nyilván. Eb­ből 122 hektár volt a rizs. Csak a második vi­lágháború előtt kezdődött némi előrehaladás. Gyökeres változás azonban csak 1945-öt kö­vetően áll be. Az öntözhető területnek azon­ban ma is csak alig felét öntözik. Körülbelül kétszázezer hektárt. Bár a Tisza-völgyében igen erőteljes mértékben z­ajlott csatornázás, a Tiszán is megépült két duzzasztómű (Tisza­­löknél 1954-ben, Kiskörénél 1973-ban, s terv­be van a Csongrád feletti Tisza III. megépí­tése, amivel tulajdonképpen a szőke Tisza hajózhatóvá is válik egész magyar szakaszán, s biztosítják az európai úgynevezett IV. kate­góriájú vízi úton előirányzott 1350 tonnás uszályok, illetve önjáró motoros hajók köz­lekedését. A víziú­t- és öntözési tervek kiépítésnek be­köszöntése — láthatóan átnyúlik — a jövő évezredbe, a kapcsolódó (köztük a számba­ vett Duna—Tisza) csatornaépítésekkel egye­temben. A Széchenyi-féle program beteljesü­léséhez láthatóan legkevesebb másfél évszá­zad erőfeszítése szükségeltetik. A szempontok tömegének vizsgálata, ilyen­olyan meggondolások, konjunktúrák, vissza­esések, időszaki és távlati szükségletek és igények együttesével egyetemben a termé­szetgazdasági tény­­a következő: a Tisza völgyére továbbra is a nagy szélsőségek a jel­lemzők, szélsőséges a vízhozamingadozás, há­rom-huszonkétmilliárd köbméter a nyári időszakban lefolyó víz mennyisége. A víz­hiány pedig állandósul, miközben rohamos ütemben növekszik a (öntözési, ipari, lakos­sági) szükséglet és a minőség iránti követel­mény. Minden, minden amellett szól, mihamarabb od­a kellene már tenni a pontot a Széchenyi által 140 éve megkezdett, elgondolásaiban helyes mű befejezése után. Be kéne végre fejezni már! KAPOSI KIS ISTVÁN (Vége) A kiskörei vízlépcső ORSZÁG-VILÁG I 9

Next