Ország-Világ, 1882 (3. évfolyam, 1-19. szám)

1882 / 9. szám

IX. Füzet fejlesztését megengedni, sőt tőle telhetőleg előmozdítani. — Ha valaha s valahol e fenséges humánus eszmét arcul csapták, úgy sehol vakmerőbben nem történt e szentségtelenítés, mint Oroszországban, az úgynevezett szibériai gyarmatosításnál. Telepítvények azok, az igaz, de rabszolga-telepek; börtön az, de nem javító, hanem testet, lelket egyaránt, egyenlő kegyetlenséggel megölő... Az ember természeti nyers erőszámba megy; igaz, nem árucikk, mert az állam monopóliuma; olyan, mint az igába fogott állat. Dolgozik s nem látja eredményét, munkálkodik haladás nélkül s lealacsonyul a végletig. Ilyen a civilizáció úttörése! Újabban Puttman, e jeles utazó érdekes közleményeiből szerezhettünk tudomást ezen állapotokról. Kalauzunk keresztül-kasul beutazta Szibériát, de semminemű nyomára nem akadt az orosz kormány még oly intézkedésének sem, mely legalább a száműzöttekben a nyers természeti erőt becsülné meg, annál kevésbbé olyasminek, mi azt sejtetné, hogy a humanizmus köpenyét forgató éjszak barbárja gondol a számüzöttek munkaereje fejlesztésére, művelésére; hogy embernek maradhatna meg ezen ország börtönben is. Nagyjában ismert dolgokat elevenít föl közleménye e részében, de egészen új az, amit a bradjaga útjáról mond. Megfejti azt a problematikus kérdést: mily úton-módon jön ki egy-egy áldozat e földi pokolból Európa napvilágára. Hogy találja meg útját a járatlan vadonban, végtelen sivatagon, hófedte bérceken, ahol a legjobban fölszerelt utas is odavész ... Ahol a madár sem jár! Előbb, habár csak futólag érintsük a már nagyjában ismert dolgokat. Az olasz költő azt mondja a pokolról, hogy útja „jószándékkal van kikövezve.“ Ám a földünk gyehennájába, Szibériába vezető út emberi erőt túlhaladó kínszenvedéssel. Rendkívüli testi s lelki erővel, vagy titkon magával vitt pénzzel, avagy ami szintén nem ritka, s az orosz nép lelkületének egyik legszebb nyilvánulása, oly hű kísérővel (lehet az az illetőnek fia, lánya vagy testvére) legyen ellátva, ki jó szóval s pénzzel védi, mert különben a számüzötteket hajszáló durva kozákok, haszonleső embertelen hivatalnokok herce-hurcája, még az irtózatos úton tönkre teszi. Rendeltetési helyükre szerencsésen megérkezett száműzöttek (nagy ritkaság, nagy szerencse!) vagy a bányába kerülnek, vagy az állami fogházakba. Csekély számmal akadnak olyanok is, kiket csekélyebb vétségért, avagy protekció folytán egyszerű száműzetésre ítéltek, megjelölve számukra tartózkodási helyüket. A bányarab nehéz munkát kénytelen végezni, a lehető legsanyarúbb élelmezés mellett. Milliókra menő kincseket emel ki a föld méhéből. Az orosz humanizmus azt mondja: emeli a nemzeti jólétet! Lásd a hivatalnokok dőzsölését, a kényuraság tékozlását! A rabszolga munkájának jutalma az, hogy csakhamar fölszabadul. Legföljebb egy-két évig tart csak, és azzal vége. Szibéria fagyott földje befogadja. Mondjuk e hideg burokban a holttest jól konzerválódik... Az állami fogházak lakói hasonlag az úgynevezett „civilizáció“ szolgálatában állanak. Rabláncra fűzve dolgoznak, megtöltik az állam pénztárát, a hivatalnokok zsebeit. Sorsuk rosszabb a járomba fogott baroménál. Oe azt meg kell becsülni, drága pénzbe kerül! Van eset, hogy néha másra is használják. Utazónk beszéli, hogy Szibéria egyik városában azon meglepő hírt véve, hogy a rabok jól élnek, esznek, isznak, dőzsölnek. De e mellett azt is halla, hogy azon városban elütőleg az eddig tapasztaltaktól, a közbiztonság nagyon gyenge lábon áll. Tolvajlások, betörések majdnem mindennapiak. A magyarázat egyszerű, az igaz, egy kissé hallatlan. Egy éjjel valamelyik jómódú kereskedő boltját föltörték, majdnem mindenét elrabolták. A már régóta városszerte lappangó gyanúval élt a károsult s elment a kormányzóhoz, hogy vizsgáltassa meg a rabokat, a tolvaj aligha ott nem lesz. A vizsgálat megindult. Eredmény nélkül. Rövid idő múltával kézre kerít a kárvallott egy házalót, ki boltjából ellopott dolgokat adogatott el. Kérdőre vonatra bevallja, hogy a fogház egyik hivatalnokától vette. Az újra megindult vizsgálat folyamában a rabok fekvőhelyét képező deszkák alatt a lopott tárgyak egy részét megtalálták. Kiderült, hogy a hivatalnokok tudtával éjszakánként egyik-másik rab szabad zsákmányra bocsájtatott, melyben a hivatalnokokkal osztozkodtak. Mi lett a vége? Ráijesztettek a kereskedőre, agyonhallgatták az ügyet, egy két hivatalnok áttétetett. S ezzel vége! Ilyen hivatalnokok kormányzása alatt természetes, hogy azok is, kiket fölügyelet alatt ugyan, de némileg szabad munkásságra engednek, örökös zsarolás mellett tengetik éltüket. Földi pokolban érzi magát a Szibériába száműzöttek mindegyike. Egy vágya, egy gondolata van csak: a szabadulás. Összes elmebeli tevékenysége e cél felé tömörül, s itt valóban csodás dolgokat mível. Legtöbbnyire nem is annyira Szibériából kívánkozik menekülni, mint elsősorban porkolábja karmai közül, rabszolgasága jármaiból. Az első majdnem lehetetlen, a második gyakran sikerül. Mikor munkára hajtják őket, mint a barmot, akkor nyílik a legkedvezőbb alkalom. Elszökik s lesz bradjaga, országos csavargó. Szinte eszünkbe jut a még közelmúltban nálunk is elterjedt „szegénylegény“-ek sorsa s élete. A hasonlatosság némely vonása szembeötlőbb leszen, ha további életmódjukat tekintjük. Bradjaga, azaz országos csavargó, az oly szibériai rab, ki — mint említve volt — börtönéből vagy a kormány által tartózkodására kijelölt helyéről elszökött. Ezrekre megy a számuk, a legtöbbje cél nélkül csavarog, bújdosik erdőn-mezőn, hogy a szép nyári napok alatt a szabad élet örömeit élvezze ; tudja, hogy hol talál jó emberekre; egy kisebb része az úgynevezett „bradjaga út“-ján, mely csak az avatottak előtt ismeretes, s mely a karavánok rendes útjától nagyban eltér,— Európába visszatérni iparkodik. A bradjaga útja felismerhetetlen, őserdőkön vezet át, melyeknek egyes fái titkos jelekkel vannak ellátva, az arra menekült bradjaga véste be azokat útbaigazításul a példáját követő utód számára. Jól tudják ők azt is, hogy Kelet-s Nyugat- Szibéria melyik falujában állított föl az orosz kormányzat megbízottakat, kik a bujdosó bradjagát meglesik, elfogják, börtönébe visszahurcolják. A „bradjaga-út“ bír oly jelekkel, mely figyelmezteti a menekülőt, hogy kerülje e helyeket. S ha mégis valamelyikőjük ily helyen elfogatik, jaj annak a helységnek. Bosszút áll az elfogottért egy másik. Csakhamar a lángok martaléka lesz az egész helység. Ha a bradjaga szerencsésen kikerülte e vészes helyeket, akkor a természettel kell megküzdenie. Vadul rohanó patakokon, sodró árjával fenyegető folyókon, örökös hóval borított hegytetőkön, a borzadalmas „taijá“-n, az őserdőn kell áthatolnia. Ha csak egy lépést is eltéveszt — az éhhalál martaléka. A bradjagák ezért többnyire együttesen teszik meg e borzasztó utat az alvilágból; akad egy-egy újra elfogott régi bradjaga is, ki vezeti a menekülteket, hisz ő már járt e járatlannak látszó úton. Említett utazónk csakis a véletlen által jutott a bradjaga útjának nyomára. Utazgatva Szibériában, letérve a karavánok rendes útjáról, egy ízben szerencsétlenség érte. Lovai megvadulva elszágultak, a szán egy kanyarulónál fölborult s utazónk lábán sérülést szenvedett. Kocsisa, ki szintén bradjaga lehetett, a közel helység egy jómódú parasztjához vive. A ház, melyben lakott, terjedelmes, tiszta, s a házigazda élelmességéről, gazdagságáról tanúskodott. Az öreg paraszt bizalmat kezdett érezni az idegen utazó iránt, s látva jólelkű érdekeltségét, elmondá neki élete történetét. Elmondá, — „mert hisz — úgymond — az egész falu, még a tanácsos, az isprawnik is tudja, hogy ő valamikor bradjaga volt. A nartsinski bányákban dolgozott, onnan menekült, s két évi vándorlás, bújdosás után jött a faluba, ahol most él. Csakhamar helyet kapott; cseléd lett jómódú parasztnál, kihez, mert éppen aratás ideje volt, éppen kapóra jött. Megnyerte lassan kint gazdája bizalmát, s midőn az meghalt, ő, a még ifjú ember, elvette a meghaltnak koros özvegyét, s habár az elhalt a 60-asban járt már s az elbeszélő akkor még ifjú volt, annak az öreg embernek neve alatt élt eddig s és továbbra is.“ (Utazónk itt megjegyzi, hogy ily módon könnyű az oroszoknak kedvező statisztikát készíteni s hirdetni, hogy mily magas kort érnek el Szibéria lakói.) Ezen volt bradjagától szerző Puttman értesítéseit a bradjagák útjáról. Az öreg paraszt elmondá, hogy ő magas állású kiewi hivatalnok fia, s gondos nevelésben részesült. Vétségéért hosszú bányarabságra volt elítélve, s már közel két évet kínlódott át, midőn a szabadság utáni vágya rendkívüli módon erőt vett rajta. Egész éjjeleken át állítottál hallgatta az újra elfogott bradjagák beszédét, hallotta a bradjaga útja egyes részeinek leírását. Alkalma volt megismerni az út jegyeit, figyelmeztető jeleit; megtudá, hogy az a gránitkő, mely a látszat szerint csupa véletlenségből feküdt a fényű fa tövében, amit jelent, olvasni tanulta azt a titkos írást, mely csak az avatott által ismerhető föl, s a fenyőfa kérgébe vésve szól a menekülőkhöz. Ezek voltak szökésének előkészületei. S midőn társra egy régibb bradjagára akadt, ki hasonló szándékot táplált, nem habozott tovább; — egy nyári éjszakán megszöktek, magukkal vittek baltát, bádog üstöt víz forralásra, tűzszerszámot, pipát s élelmi készletül beát, kenyeret. Utjuk a martsioski kerületből letér, s hegyeken, fensikokon vezet a Baikal tó keleti részére, innen a kis altaji hegyek felé fordúl az őserdő komor fenyvesein áthalad s így kanyarul Jenissei felé. Tomsk s Ivolyván között bujkál s óvatosan kerüli a karavánok útját. Elkerülve nincs veszély; némi biztonságban érezheti magát a bradjaga, midőn a hosszú bújdosás után az osztjákok földére érkezik. Ide azonban, mint a fentebbiekből kitűnik, az öreg orosz paraszt el nem jutott. Két év múlva megúnta a bujdosást és a bradjaga útjának közelébe eső ama faluba telepedett le, a melyben utazónk találta. S midőn Puttman azt nyilvánítja, hogy a bradjaga csakis az osztrákok földjére érve érezheti magát némileg bizton, állítását avval támogatja, hogy e nép csendes, békés, de nagyon alacsony műveltségi fokon áll. Minden európaitól, mint egy félistentől, úgy retteg, s parancsait készségesen teljesíti. A bradjaga-út további részletéről kalauzunk se tud bővebbet. Azt kiemeli, hogy az útnak ha nem is a legfuraságosabb, de legveszélyesebb része csak azután következik. Minél közelebb jön a bradjaga az európai határhoz, annál valószínűbb, hogy újra elfogatik, s visszakerül börtönébe. S ha új alkalom kínálkozik, ismét megszökik, s ekkor ő leszen a kipróbált bradjaga, a kezdők vezére. Néha-néha akad mégis oly szerencsés, ki Európába jut. Elmondja, igazolja mindazt, amit a tudós utazó Szibéria száműzötteinek életmódjáról elmond; csak egyről hallgat mindannyira: a bradjagák titkos útjairól. K. I. L. ORSZÁG-VILÁG. — 210 — niii mi in m iiuiiiiiuuuniiiniiiinniiiiinuuiiuuniiuiuininiiniiiuuiiniuuuuiiuiuuiiiiiuiuuunuuiiiuiiiuunuuuiuiniuiiiiuunu int inni nini iiiiiiiiiiiim imi KÉPEINKHEZ. 1882. év. Hazatérő vadászok. (Képpel a 196. lapon.) Kemény hidegek, zúzmarás világ, igazi vadászoknak való idő! Föl is használják, ki is aknázzák; s ha valakiről, hát a vadászról lehet elmondani, hogy sohasem mulasztja el a maga idejét, s egyetlen egy alkalmat sem mulaszt el, hogy minden órájának leszakaszsza virágát. Mikor augusztus 15-ikének napja fölragyog, azaz meg se várják a napsugár köszöntését, már kora szürkületkor kocsira ülnek, oldaluk mellett a legjobban, legeslegjobban hordó dupla puska — minden vadásznak a maga puskája a legeslegjobb — lábuknál buta ábrázattal a hű vizsla foglal helyet. Vagy pedig lóra ülnek, s nyomukban a karcsú agarak ugrándozó csoportja, mely megered az első nyúl fölriasztásánál s mint a kilőtt nyíl repül a gyors tapsifüles után. De nem a nyárutó meleg napjai, sem az ősz enyhe fugalmas reggelei, ez mind nem kedvenc ideje az igazi vadásznak. Mikor csikorgó hideg van, a ropogó havon, melynek teteje megfagyott, be-besüpped a nyúl, s a fácán és fájd békén nyugszik a ritka bozótban s a szállongó hópihék sűrű fátyolt vonnak a nyugvó vadak szemei elé, s a hideg és az éhség az erdőszélre, sőt a repcésig is kicsalja a karcsú őzeket, akkor érzi magát csak valódilag elemében a szenvedélyes vadász. Ilyenkor vannak a nagy közvadászatok, melyben még a kocavadásznak is részt szabad venni, hogy legalább port fogyaszszon, s ha talán egy neki futó nyulat az orra előtt ledupláz, hajlamává váljék a vadászat, míg majd egy vadkan szerencsés leterítése után úgyis szenvedélyévé lesz. S ha kedélyes vadászatokat akarunk látni, nem kell a főrangú világ rendezte közvadászatokra mennünk, hol százával hullanak a nyulak és a szárnyas vadak, hanem valamely csöndes faluba, melynek intelligenciája többnyire mind szenvedélyes vadász, — az unalom ráviszi még azt is, a ki fél a fegyvertől. Itt igazán megtaláljuk a kedélyes vadászéletet s fölfoghatjuk, mért tölti el a vadász lelkét nagy gyönyörűség minden nyúl bukfencénél. Összegyűlnek az erdész vagy tiszttartó lakában, ott van a falu doktora, néha a tiszteletes, gyakran a tisztelendő; el nem marad a postamester meg a jegyző. Előzetesen egy kis jó pálinkát szednek magukba, harapás szalonnával, füstölt kolbászszal és fekete kenyérrel. Aztán megindulnak. Nem öldöklés a céljuk, hogy mennél több vadat pusztítsanak, elég, ha egy hétre való nyulat s vasárnapra való fácányt leterítenek, s ha valamelyikükre nézve a nagy lődözés eredménytelen volna, a többi nagy szívességgel akaszt nyakába egy tapsifülest. Képünk hazatérő vadászokat ábrázol. A háttérben méltóságosan terjeszkedik a főúri vadászkastély, hol öszszegyűlt a mágnás-világ vidám vadászlakomája, s füstölt vaddisznóhús, gyöngyöző bor élvezete mellett beszélget a külhoni vadászatokról, medvekalandokról a magas éjszakán, oroszlán és tigris-lesről a forró déli égöv alatt.