Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1885-07-04 / 27. szám
1885. ÉJ MADAR. A sors önkénye mindig űzött engem, Egy jó napom nem volt még életemben, Ha más kéz nem bántotta keblemet, Tulajdon kezem ... az sebezte meg. A tavasznak so’sem örültem én, S az ősz gyümölcsét so’sem élvezem, Boldogtalan, megátkozott vagyok ; De mégsem irigyellek, boldogok ! Oh, ez örök gyász jól esik nekem, A kínokból kést merít életem, Mint viruló fa süppedt sír tövén, A pusztulásban gyökeredtem én. Minél súlyosb seb tátong szívemen, Annál nagyobb gyönyörrel viselem; Minél mélyebre sújt a hatalom, Annál büszkébben tartom homlokom’. Szemem megszokta már az éjszakát, Mint éjmadár csak a sötétbe lát, Ha felvirradna egyszer hajnalom, Örökre megvakulnék, jól tudom. PALÁGYI LAJOS. A GAVALLÉR. Irta X V M EG 1 K Á L M Á V A kik az 1882-dik év nyarán néhány napot töltöttek Balaton-Füreden, okvetlenül emlékezni fognak reá. Feltünő, szelet csapó, bonvivant ember volt, amolyan szereplő egyéniség, aki nélkül nem eshetett meg a fürdőn tán ez vigalom, kirándulás, hangverseny, regatta, nagyobb szerfímuri vagy kártyázás. Értett Eörsy Zoltán mindezekhez. (Hiszen csak tandíjképen egy kétezer holdas pusztának hágott a nyakára.) — A társaság lelke! — szokták mondani felőle az asszonyok, a kiket naphosszat mulattatott és éjszakákon keresztül tánczoltatott. — A szó szoros értelmében gavallér! Nélkülözhetetlen ember! Az előzékenység és tapintatosság mintaképe! — áradoztak a könnyen lelkesülő törzsvendégek, ha valamelyik újabb jövevény kérdezősködött felőle. — Pompás czimbora! — kiáltott föl nem egy előkelő úr a társaságból, ha érdemeinek méltatásáról volt szó. Általában, mint szeretetreméltó embert, ünnepelték. S e mellett bizonyos fokig tekintély volt. A vendéglősök mélyen bókoltak előtte; a pinczérek, ha valamit rendelt náluk, eszeveszettül rohantak a konyhába, hogy parancsait teljesítsék; a bérkocsisok rendre süvegelték; a kertészek legszebb virágjaikat számára tartották fenn; a czigányok jóformán csak akkor muzsikáltak másnak, ha erre engedelmet kaptak tőle. Hangadó volt az egész fürdőben. Gentlemanként tisztelte az előkelő társaság. Indítványait, melyek arra vonatkoztak, miként lehetne legbölcsebben elélni az időt, rendszerint nagy lelkesedéssel fogadták. És pedig nem ok nélkül. Mert Eörsy Zoltán találékony, ügyes és rendkívül figyelmes ember volt, a ki tudta, kinek a szíve kifelé hajlik, melyik nő minő virágot kedvel, kinek mi a nótája, ki miféle pezsgőt szeret és több effélét. Ha az öreg urak wisthezni akartak, csak nekik szóltak, — pár pillanat alatt együtt volt a parthie. Ha fiatalember ismerősei közül az egyik vagy a másik szimatolni kezdett, hogy ennek vagy annak a kis leánynak mi is van írva atelekkönyvébe, csak őt kérdezték: biztos választ adott. Viszont, ha valamelyik mama, feltűnés nélkül óhajtotta tudatni egyik vagy másik jámboraid) házasulandóval, hogy náluk nem hiába kopogtatna, csak pár szót kellett elejtenie Zoltán előtt, a kiszemelt (nem akarom mondani: áldozat) csakhamar lépre ment. Ha kaczérabb menyecskék egy-egy délutánra szabadulni akartak férjeiktől, csak sejtetniük kellett ezt Zoltánnal, a modern Menelausok akár félnap, féléjszaka kergették a pagátot, így jön Eörsy Zoltán a fürdőben valóságos diktátor. A fürdőigazgató előtt ő tolmácsolta a vendégek kívánságait, a pikánsabb pletykákról ő fecsegett a hírlapok tudósítói előtt, a színigazgató mindig kikérte a tanácsát, minő műsort készítsen, kinek adja a nagyobb szerepeket, azért jártak a kedvében, mert tudták, hogy akit fölkarol, az mihamarabb kedvence lesz a közönségnek. S valóban igazi jutalomjátékot csak Zoltán tudott rendezni. Ha hírnevesebb művésznő jött a fürdőbe, a kikötőnél természetesen Eörsy Zoltán fogadta. Rendszerint ott volt elegáns négyes fogata is, hogy azt a legnagyobb előzékenységgel felajánlhassa a kitűnő vendégnek. Utasításokat adott a vendéglősnek, mint rendezte be a művésznő szállását, előadások után estélyeket rendezett a művésznő tiszteletére, amelyeken az ünnepelt majd mindig az ő karján jelent meg. S az első áldomást ki mondta volna más, mint ő! Abban az évben, mikor Zoltán ennyire uralkodott a helyzet fölött Balaton-Füreden, a főváros egyik szeretetreméltó művésznője is lerándult néhány vendégjátékra a látogatott fürdőbe. Nem írta meg, hogy mikor érkezik s így elmarad az «ünnepélyes fogadtatás». (Történetesen ez a művésznő nem barátja az ilyen parádéknak.) Zoltán azonban csakhamar megtudta, hogy a várva várt vendég a fürdőn van. Azonnal szaladt a kertészhez s megrendelt nála egy drága díszes virágbokrétát. A művésznő jóformán még át sem öltözött úti ruhájából, az első látogató, Zoltán bokrétája beköszöntött hozzá. A lvrös inas a bokrétával együtt Zoltán névjegyét is átnyújtotta a szobaleánynak, ki sietett kézbesíteni mind a kettőt. — Eörsy Zoltán ! — kiáltott föl a művésznő, amint kezébe vette a névjegyet. Hát látni fogom a gavallért?! Úgy látszik, nagy lábon él s ugyancsak adja az urat! A nagy bokréta harmatos rózsái kaczérkodva mosolyogtak a művésznőre. A fehér atlaszból készült bokrétatartó drága csipkéje simult karjához. Az illat pazarul áradt szét a szobában. A művésznő futó pillantást vetett a bokrétára, aztán hanyagul dobta az egyik zsöllére s gúnyosan fölkaczagott. — Istenem, mégis csak furcsa ez az élet!. .. Még ilyen emberek hódolatát is jó arccal kell fogadnunk ! .. . Mert a művésznő Eörsy Zoltánt igazán ismerte. Jobban, mint a világ. Sokat beszélt neki felőle egy szegény, elhagyatott, beteg asszony, aki nem volt más, mint Eörsy Zoltán — felesége. A szerencsétlen asszonyt a véletlen hozta össze a művésznővel. Egy házban laktak a fővárosban. A művésznő az első emeleten, hat szobás lakásban, a beteges asszony lenn, a hátsó udvarban, két kis sötét lyukban. Ott varrogatott hajnaltól sokszor éjfélutánig, hogy megkeresse magának és sápadt, öt éves kisfiának a betevő falatot. A művésznő is dolgoztatott vele. Ezen a réven ismerkedtek meg. S mert a női szív zárát a rokonszenv és a bizalom hamar fölnyitja, a szegény asszony történetét csakhamar ismerte a művésznő. Hétköznapi regény volt ez, minőt az élet sokat sző, kivált mai napság. Halmosi Mathild, mint viruló, vagyonos leány ment nőül Eörsy Zoltánhoz s mint összetört, csalódott koldus vált el tőle. A férj megunta nejét, a nő elidegenedett a férjtől. Vagyonuk szétmállott, tönkrementek, aztán elváltak. A szerencsétlen asszonynak nem volt senkije, csupán egy kis gyermeke. Jog szerint ez is a férjé lett volna, de az nem igen kardoskodott a tulajdonjog érvényesítéséért. Mathild vagyonának romjait ott hagyta férje házában, csak gyermekét hozta el onnan magával, hogy legyen valaki, akiért éljen. Most silány lakásban, nehéz gondok közt tengődik, amíg volt férjét, mint a gavallérok mintaképét ünnepli a világ. A szerencse forgandó. Zoltán, egyik nagybátyja halála után, tekintélyes vagyont örökölt, ezzel a vagyonnal újra a felszínre vergődött, megválasztották képviselőnek, most tekintély és híres párbajsegéd. Becsületbeli kérdésekben szava valóságos kódex. A művésznő újra fölkaczag, amint pamlagon hátradőlve, ezen a történeten elgondolkodik. — A haszontalan! — fakad ki fölháborodva. — Ezért a rongyos virágért kidobott egy csomó pénzt, amíg az a szegény asszony, talán gyermekével együtt, éhezik ?!... És az ilyen ember nálunk gavallér! Az emberek napról-napra jobban összezavarják a fogalmakat! Ha Eörsy Zoltán ebben a pillanatban lép be a művésznőhöz, lehet, hogy az minden teketória nélkül, szemébe vágja a virágbokrétát s kiutasítja szobájából. A gavallér azonban csak előadás közben tisztelgett a színpadon s itt egészen más lelkiállapotban találta a művésznőt. Vele is épen olyan fesztelenül csevegett és mulatott, mint régibb ismerőseivel, kik a színfalak mögött fölkeresték, hogy üdvözöljék. Zoltán különben azért jött, hogy meghívja az estélyre, melyet előadás után, tiszteletére rendeztek. A művésznő mosolyogva fogadta a meghívást, sőt Zoltán abbeli ajánlkozását sem utasította vissza, hogy ő fog értte jönni, elkísérendő az estélyre. És Zoltán önelégülten teljesítette lovagi tisztét. A művésznőt ragyogó arccal vezette az étterembe, hol fényes társaság gyűlt egybe ünnepelni a kitűnő vendéget. Sokan irigykedve tekintettek Zoltánra, ki éreztetni tudta fölényét jámborabb czimboráival. Pár pillanat alatt tudta például mindenki, hogy azt a gyönyörű rózsabokrétát, melylyel a művésznő a színpadon megjelent, s melyet az estélyre is elhozott, Zoltán küldte neki. Maga egy ilyen tény óriási arányokban növelte a gavallér nymbusát. A estély fényesen sikerült. A menü pompásan volt összeállítva, a borok mi kivánni valót sem hagytak hátra, a pezsgő szakértelemmel volt kiválasztva. Zoltán alig győzte fogadni a bókokat. A czigány egész lélekből, tűzzel játszott. A pezsgő és a zene szárnyat adtak a jó kedvnek. Ragyogtak az arczok, csillogtak a szemek, mosolyogtak az ajkak. Zoltán, mint valami győztes hadvezér, olyan büszkén tekintett végig gárdáján. Az áldomás is, mit a művésznőre mondott, nagy hatást keltett. A vérmesei!) fiúk s ezek különösen bálványozták Zoltánt) lelkesen ugráltak föl helyeikből, vállaikra kapták a szónokot s diadallal hordozták körül a teremben. A társaság éljenzett. A öreg urak neki bővülve koccintották össze poharaikat, a fiatalság tombolt, a nők apró csipkekendőiket lobogtatták. A gavallér ismét a nap hőse lett. A lázas lelkesedés zaja között csak a művésznő ajkán csendült meg néha-néha a gúnyos kaczagás. De az nyomtalanul veszett el, ki sem vette észre. A művésznő lelkét önkéntelenül meglepte a gondolat: minő más éjszakája lehet most annak a beteg asszonynak, kit ez a léha és tékozló ember taszított a csalódásba és nyomorba! Ez itt pezsgős poharak közt kaczagja a világ nyomorúságát s az talán könyeivel puhítja meg a száraz kenyeret, hogy gyermekének gyöngébb falatot adhasson ?!. .. úgy szeretett volna helyéről fölugrani, hogy kikapja a haszontalan ember kezéből a pezsgős poharat s a fejéhez vágja azt. Mint hökkenne meg erre a társaság! Mint némulna el az ajkakon a kaczaj, ha elmondaná a valót! Hogy támadna föl a megvetés moraja s mint űznék ki körükből ezt az embert! Milyen isteni élvezet lenne mindezt színről színre látni ! ... De hát le kell tennie a bizarr gondolatról. Az emberek ezer és ezer korlátot állítottak föl, hogy az igazság a háttérből, hova mesterségesen vissza van szorítva, egy könnyen elő ne törhessen. Uram isten, mi lenne a világból, ha az igazságot ezek a korlátok nem feszélyeznék! Hanem azért a művésznő mégis talál módot, hogy megbosszulja azt a szegény, kifosztott, csalódott asszonyt. Amint a gondolat megvillan agyában, magához szólítja Zoltánt. — Kedves Eörsy, ön ügyes ember, tudom, hogy segítségemre lesz, azért kérettem. mmmmm ja li 8 2 | G V | L | G. p^vpmpi^|||||P^||Pj|ppilH|ppfP^PiP||PPPI|p9 419