Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1886-07-03 / 27. szám
m 7--»u» , ----————----- O lí S Z Á fi - V I Ti Á fi. nyék közt élő jeles Líránkról oly ferde nézettel tudtam lenni a legközelebbi napokban. Ok, isten, mily jó vagy! — Olvasta, Mélykúthy írt, az «Ébredj magyar» mai számát ? — kérdé nevetve — a mi már bántott — a kisebbik kisasszony Klotti. — Nem. Mathild kisasszony kényelmesen leült az ablakmélyedésben levő magas gyermekkarszékbe, (melyből lábai különösen lógtak alá, de jól látni az utczára csak ebből a székből lehetett) s olvasta a kérdéses czikket vagy újdonságot. — Hymen hírek ... Oh, már szédültem . . . — «Főúri nász — és botrány a belvárosi plébániai templomban.» Ah, valami különös eset lesz, de nem az, amitől féltem, — néztem Mathild kisasszony vállán át a két krajczáros utczai lapba. «Már a korai órákban megtelt a tágas templom hajója elegáns közönséggel, úgy hogy a rendet tartó déli ifjúság csak alig-alig tartóztathatta vissza az erőszakosan benyomuló népet. Főkép a nővilág volt hatalmas arányokban képviselve. De ki is ne érdeklődött volna az ismert fővárosi szépség, a téli szezon jégkisasszonya, a bájos Mélykúthy Viola iránt? Gróf Szerepcsényi László, a vőlegény fogata azonban — jóakaró nyelvek mondják, hogy a lovak bokrosodtak csak meg, s New-York nincs olyan messze Pesthez — a kigyó-utczán vad vágtatással rohant a kerepesi riton végig, ki a vámsorompóknak. A fényes arisztokráczia egy percz alatt eltűnt, vagy talán meg sem jelent, s a díszes fogatok, számozatlan bérkocsik ügyvéd és honorácziós közönsége bosszankodva taglalgatta a botrányos eseményt. Beszélik, hogy az exczellencziás anya, grófné műve volt a vidám színjáték, ugyanis, a magas dáma, miután fia, László gróf, egy húsz milliomos angol ladyt vehet el, nem habozott az utolsó perczben a derék vőlegénynyel kibékülni, őt pénzzel ellátni — és Amerikába indítani. Dr. Mélykúthy, a fővárosi ügyvédi kar egyik legkimagaslóbb tagja, iskolaszéki elnök, «Erény-egyleti» igazgató, városi bizottsági tag, az «Országos könyvgyártó-egylet» alkotmányosan kinevezett tagja, a Filológiai vacsoraclub referense, a Történet, Természet, Nyelvészet, Tehenészet, Borászat, Kertészet tagja, az időszaki kiállítások belső rendezője, kétségbeesetten tördelte kezeit. Láttuk e nemes férfiút. Levett kalappal ült a díszhintóban, hogy fényes, bodros, felsütött haja kaszálatlan, töretlen maradjon az ünnepély emelésére. Megható volt nézni, amint e hírneves ügyvéd tehetetlenségében csak bámult, és a miatti keserűségében, hogy a legújabb számtalan társadalmi egyletektől im e végzetes perezben, sehonnan is mentő kar felé nem nyúl, és az «Erényegylet» is itt nevetségesen gyávának mutatja magát, és a Történet, Természet, Nyelvészet, Tehenészet, Borászat, Kertészet itt nem tudja bebizonyítani, hogy mily fontos tényezői ők a modern magyar társadalomnak, és azOrszágos Könyvgyártó-egylet tagjai most kóborolnak vidéki vizsgálatokon és rendeztetik maguknak a kétségbeesett tanári karokkal és rémült ifjúsággal a fáklyás zenéket, sírt, és minden befolyása, összeköttetései daczára is, ő sem tehetett mást, mint egy szegény asztalos vagy fésűs tenne ilyenkor, hogy: sírt, sírt! Mi voltunk az elsők, kik benyújtottuk kezünket a nemes férfiúnak és őszinte részvéttel kiáltottuk: Bátorság, polgártárs, bátorság ! New York nincs messze, még történhetik valami. Bátorság, polgártárs! Előfizetni lehet akár a kiadóhivatalban, akár egyenesen a szerkesztőségnél. Heinrich Gusztáv-út ez a 7. szám, szemben a Beöthy-szoborral. Bátorság.» — Nos, nem megy el részvétét kifejezni a szép Violának? — kérdé a két leány majdnem egyszerre, kaczagva, ugrálva, tánczolva. — A papa ott volt a lakodalomban, — szólt egy fiúcska, felhúzva orrát gúnyosan, mint egy nagy ember, kinek joga van gyűlölni, gúnyolódni és keseregni. A két leány nem tagadhatta el, hogy atyjuk ott volt Mélykúthy Felixnél, a kit a mi nevünkben perelt, s akit itthon, előttem, hogy az ingyen munkába bele ne fáradjak, gyalázott. Ott volt, jól evett és ivott, mert egy eszes ember ott ragadja meg a hasznot, ahol az kínálkozik. Most már tudtam, mit adhatok a Felix bácsi leveleire és a dr. Gálfy József úr odaadó buzgóságára. XIV. A jégkisasszony, Kenderesi Áron hű volt elveihez és szigorúan megmaradt eredeti álláspontján. Semmit el nem mulasztott, hogy a Mélykúthy-birtok teljességgel hasznavehetetlen legyen. A trágyát kéz alatt a szomszéd zsidó birtokosok homokos sovány földjeire hordatta, ugyancsak ezekkel cserélte el a Pestről drágán hordatott különös vetőmagvakat, temesi búzát, olajt, kukoriczát, olasz kölest. Soha olyan galád gabonát, amilyet a Mélykúthy Felix földjei termettek. Felix bácsi, eleinte hogy a szégyen elől meneküljön, oda hagyta pesti irodáját, klienseit, s elbújt a mélykúti fák alá. Minden ereje, okossága, hideg józansága mellett is nem tudta megtenni, hogy az emberek gúnyos, kárörvendő tekintetét számba se vegye. Senkinek a látogatását el nem fogadta. Jogi könyvek helyett gazdasági könyveket hozatott, de gépekre, jó ökör, ló és juhállományra nem volt ereje, és így a jószág csúfosan hanyatlott alá napról napra. Kenderesi Áron minden évben fölégetett valamit, hogy beszámolhasson, és új tervekkel állhasson elő. És eltűnt a birtokról, czókostól, mókostól elköltözködött, de fenyegető levelei, melyeket posta nélkül kézbesített Felix bácsi kezeibe, mindig megtették a hatást. A nélkülözhetetlen Áron bácsi visszakerült. Hollaender Sámuel úr, mivel öregedett és szemlátomást kevesebbet kezdett adni a szép hölgyvilágra , kivonta tőkéit a mélykúti birtokból és fagyos ridegséggel elzárkózott Felix bácsiék elől, és élt annak a bizonyos szegény fiatal leánynak és apró örömeinek. Bécsi, brünni, gráczi, sőt trieszti bankhivatalnokok jelentek meg törvényszéki becsüsökkel Mélykúton, és mint a gyenge zsuppos háztető a túlságos hó alatt a hogy roskadozik, és egyszer csak nagy roppanással a padlás földjére tenyerel: a mélykúti szép birtok is a kelleténél több betáblázások miatt nem állhatta meg a veszélyes darabokra osztást. Most a pompás rétek, majd a gyönyörű erdők cseréltek gazdát. A mohó parasztság a gabonaföldekre is rávetette szemét. Tíz hold, húsz hold, a Cserepesen hetven hold elmene. Áruba kellett bocsátani a becses korcsmáltatási jogot. Felix bácsi egyet próbált: a birtokot kiadta árendába, azaz a rossz kalapot megfestette. Neki feküdt az elhanyagolt ügyvédségnek. De annyi kapzsi új doktor állott elő az alatt a szép újpesti palotákban, hogy öregember teljességgel nem juthatott térhez. Kedvetlenül, csalódottan, keserű szemrehányásokkal, hogy egy régi honvédről meg tud feledkezni a város, a hálátlan haza, — áttette lakását Mélykútra. Én azonban tudom, nem ez volt a döntő indok, hanem hogy gróf Szerepcsényi László visszakerült Amerikából, s Mélykúton megvette a nagy Hollaender-Almássy-, Teleki-, Babarczy-birtokokat a pénzen, egy vörös angol asszony pénzén. Felix bácsi ha összehúzza magát, jó gazdatisztet keres és folytatja, de lankadatlan szorgalommal ügyvédségét, a milyen fukar, ezudar, fösvény, birtokainak egy tekintélyes részét még megmentheti. De vitte a remény, hogy a jég mindent visszaad, Viola visszahódítja a grófot, a vén feleség meghal és majd ad ő a hálátlan világnak. Kegyetlen bosszút áll. Oh, igen ! Viola nagy jégpályát csináltatott, felújította a Jégegyletet és Epresről becsalogatta az ifjúságot, és a házasélet kötelékeire mit sem adó magasabb intelligenciát. Ahol ünnepély, öröm, boldogság, házszentelés, jubileum van, ott fekete ruhájukkal, nyájas mosolyukkal, széles vállaikkal megjelennek az úr szőlőjének szerény minkásai: a papok. Mert szőlőmunkások : kezük durva, de nyelvük vidám. Kupás Lajos esperes úr ment egy díszes küldöttséggel, három kóboros kocsin (jobbatlán szürke lovakkal, mert az esperes úréi örökké szürkék voltak), a főjegyzővel, a direktorral, az árva-egylet pénztárosával s három vejével, kiket mind apródónként szedegetett a König úr barátságos vendéglőjében. Ment fölajánlani az egyházi tanácsosságot, és ha jól fizet, a kurátorságot, hogy Tojás Sándort, akiben akkorát csalódott a szegény megye, egy jelesebb hazafival váltsa föl. Vígan mentek, nagy port vertek, de csöndesen jöttek vissza még aznap. Felix bácsi elvből, semmit se fogadott el, ami fizetéssel járt. Betért a tiszteletes küldöttség én hozzám, ki egy gazdag, becsületes izraelita atyánkfiánál voltam néhány esztendő óta mint gazdatiszt. Oh, hogy örvendett anyám ! Elérzékenyedéssel engedte, hogy kezeit csókolják a tiszteletes urak. Az ifjabbakat homlokon csókolta és sírva kötötte szívökre : neveljenek kedves, tiszteletes uramöcséim ebből az én Jánosomból embert... És egész vacsora alatt boldogult jó atyámról folyt a beszéd, ki volt, mi volt, egy derék oszlop, a milyen Felixből de sohasem lesz. — Smutzig ember! — emelte fel öklét Rácz Gergely úr. — Atheista! — Nikodémus! Bezzeg élt-halt Ferencz barátunk egyházáért, hazájáért. Arany szájú, arany szívű ember volt. Fölemelkedett azonban az erős, izmos termetű esperes úr. — Uraim, töltsünk poharat! — nézett szét torzonborz szénás szakállával, örökké nevetésre húzódó szájával. — Halljuk az esperes urat! — Urat — az esp ... — pattogott egy kis himlőhelyes vén ember, csufondáros arczmozdulatokkal, folyvást a feleségem keze után kapkodva. — Ejnye, kis húgom, hisz tán én kereszteltem Emmának? Ide azokat a kis gyémántos kezeket, melyek mi nekünk ilyen királyi vacsorát tudtak készíteni. Most anyósomon volt a sor, hogy hálás kényekkel köszönje meg a kitüntető elismerést, s egyszersmind kiigazítsa, hogy: de Eliz is, a báránypörkölt az ő keze munkája. Emma a tésztásokban mester, Eliz a sülteknél volt igen szerencsés örökké. Az esperes úr intett, hogy beszélni fog. Azért mindnyájan merően, de tiszteletteljes mosolylyal szegeztük tekintetünket az esperesre. — Uraim! Már több versen ürittetett pohár hazánk számos jeleseiért, respektive erkölcsi, politikai és egyházi életünk kimagasló, több nagy tekintélyű oszlopembereiért. Nekem jutott részembe a szerencse, hogy itt, e tisztelt helyen a vakoncziában levő tanácsbiróságot kedves, tekintetes uramöcsémnek, néhai nagyemlékű nagyságos Mélykúthy Ferencz igen tisztelt barátomnak ... Itt anyám hangosan sírt és mintegy felhívott boldog tekintetével, hogy: fiam, te is sírj, mert isten nem hagyta el a szegény árvákat és özvegyeket. Szégyen, nem szégyen, de megeredtek a kényeim. Oh, isten, egyedül való oltalmam, igaz vigasztalóm! áldassál, magasztaltassék szent neved! ... el nem foglalhatott helyét atyafiságos szeretettel felajánljam. Mert kellenek nekünk férfiak, kik hívek legyenek; férfiak, kik hatni tudjanak; férfiak, kiknek ajkaikról a szép, édes szavak, mint a méz csepegjenek! Fogadja, kedves öcsém, az én kezemből ezt a sovány ajándékot, és segíthessen, adja az egek ura, bennünket terhes munkáinkban, hogy maradhassunk hűvek mindvégiglen a szent egyháznak, a hazának javára, fölvirágoztatására. Sokáig éljen ! . .. Én tehát néhány hét múlva, életem huszonnyolczadik esztendejében tanácsbiró lettem és szerencsémnek tartom, hogy mai napon is az lehetek. Felix bácsiék addig mentek, addig furfangoskodtak, hogy tökéletesen kipusztultak mindenükből. Birtokuk az én uram kezébe került s a nagy jégpálya is a mienk. * * * Szegény ember vagyok, mert semmiből nem lesz hamar valami, s négy apró gyerekkel, gonddal foly az élet, de anyámat tisztességesen eltemethettem, s ha nincs is még drága szüleim fölött hozzájuk illő emlék, talán idővel remélhetek valamit. 1886.