Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1887-11-19 / 47. szám

ahhl nézett Deyanra s a szemébe próbált nézni, hogy a szívébe láthasson. De Deyan a földre szegezte szemeit. — Ah, igazad van, — folytatta aztán egy­szerűen — ezt egészen elfeledtem. Hogy is nem tudtam. Melina, Leila egykori bajadérje, hosz­­szabb idő óta szolgálatomban áll s tőle hallottam valamit! . . . Mondd mégis, hogy ha császár és fia nem léteznének többé, miféle nehézségek van­nak még? — Miféle nehézségek? Oh, az még sok van — felelt gyorsan Degan s látszott, hogy a köz­beszólásnak más fordulatot szeretne adni. — Először is a te sheik-jeid. Ki akarna valamit a maharadsa ellen kezdeni, ha nincsenek oldalán a sheik-ek ? — A sheik-ek zöme úgy mozog az én han­gom után, mint a habok a szél fúvása után. Elcsapatásom hírét tartsd magadnak még, hogy közben próbáljam ki befolyásomat és minden hatalmamat a sheik-ek fölött. De ki akar lenni a gyilkos eszköz? Ki az a rettenthetetlen ember? — Ha az, ki kezét a maharadsa ellen me­­részli emelni, közben visszaretten, az összeeskü­vők dolga lesz a mű végrehajtása. Természetesen, ehhez vasból és aczélból való kar szükséges. — Hol találunk ilyen férfiút? — Te csak foglalkozz a te sheik-jeiddel, tudd ki a véleményüket, hogy meggyőzheted-e vagy kényszerítheted-e őket. A te szereped lesz féken tartani őket, és ha lehetséges, odavezetni, hol a veszedelem kívánja. Készítsd elő a holnapi dísz­gyakorlatra őket s légy magad is készen. — Rajta leszek, Degan. E pillanatban több magas tiszt lépett be, hogy átvegyék Adsit parancsát. — Tehát a többit holnap, a díszgyakorlat előtt, — mondá a sirdar. — Jó, tehát holnap! ismétlé Deyan, ke­zével könnyedén üdvözölve. Azzal ismét lovára ült s eltávozott kíséretével. Adsit hosszan kisérte a tekintetével, aztán fejét megcsóválva, csöndesen mondta magában : — A Leila fiát gondolta ő. Értsek téged, Deyan, te vállaimon akarsz fölemelkedni . . . . Hm, majd meglátjuk. (Folytatása következik.) A ív I S M íí V É S l. — Tahi Antal rajzához. — Tud ő már valamit. Nagy tudomány az, sok próbál­gatás, lankadatlan kitartás árán jutott e tudományhoz. A mamának is meg kell hallgatni, hiába mosolyog fél tréfásan. A kis hegedű félig felhangolt árva húrjai nyi­korognak, s a ház kis művésze oly keservesen megható hangokat csal ki a húrokból, hogy a mama — el van ragadtatva. Melyik anya ne volna elragadtatva, mikor egyetlen fiú magzatja a «szeretnék szántani»-t oly zseniá­lis szabadelvűséggel, de azért korrekten pengeti le. S a szeme ragyog, ajkain büszke mosoly játszadoz. Ebből Pa­ganini lesz ! Avvagy nem kezdettek a nagyok nagyjai is a skálán ? A MI FÜSTBE MEGY. (A DOHÁNYRÓL ÉS DOHÁNYZÁSRÓL.) Az igénytelen dohánynövény, pápai átok, fejedelmi tilalmak és üldözések daczára, meghódította a világot. Szegényeknél és gazdagoknál csaknem nélkülözhetlenné lett, használja az észak-sark eszkimóitól kezdve a déli égöv lakásáig minden néptörzs és kiváló gonddal termesz­tik mindenütt, hol az éghajlat és föld alkalmas a tenyész­tésére. A dohánynövénynek 10—15 válfaja is van, mindany­­nyit termesztik Európában ; a magyar ember előtt leg­kedvesebb a szűz dohány, de sajnos, hogy ehhez igen rit­kán és csakis nagy áldozatok árán juthat. (Hátha még a legújabb javaslat törvénynyé lesz !) A mérges nikotin-nedv a friss dohánylevelekben talál­ható fel leginkább; mire a dohány az üzletekbe jön, a mérges nedvnek csak harmadrésze marad meg. A nikotin a dohánylevelekben czitrom- és almasavhoz van kötve és úgy nyerjük, ha a kisajtolt nedvet alkohollal keverjük meg, e vegyülékből azután aetrierrel igen egyszerűen fel­­szívath­atjuk a nikotint. A nikotin sárgás színű, kellemetlen ízű és szagú fo­lyadék és egyike a legveszedelmesebb mérgeknek. Öt csepp megöli a legmérgesebb kígyót is, sőt a pipaszárakban le­rakodó nikotin, noha az már a füst által sokat veszített erejéből, mégis fejfájást és gyakran ájulást is okoz. CSISZÁG-VILÁD Csodálatos dolog, hogy éppen e méregtartalmú növény lett az emberiség nélkülözhetlen, talán legkedvesebb fény­űzési élvezetczikke. Hogyan örül a kis gyerkőcz, ha titok­ban elszívhat, egy szivart, pedig meg van győződve, hogy ártalmára lesz , milyen rosszul érzi magát a szenvedélyes burnótozó, ha véletlenül otthon feledte szelenczéjét! A tö­rök, a perzsa, a beduin mozdulatlanul elül órahosszat pipája mellett és abban találja legfőbb élvezetét. Klímában és Törökországban a vendéget egy pipa dohánynyal fogad­ják, e szokás divatba jött a czivilizált népeknél is: mi szintén szivarral kínáljuk­­ meg­­ legelőbb is vendégeinket. Költők énekelték meg a dohányt, ezer és ezer ember ál­dozta már fel az életét, midőn a tenger mélyéből felhozta a pipaszárhoz szükséges borostyánt. A föld kerekségén milliókra megy azok száma, kik a dohány termeléséből és árulásából élnek. Ha végr­e tekintetbe veszszük, hogy a dohányzó szerek, szivar­tartók és díszmű-áruk mily nagy forgalmat idéznek elő a kereskedelemben, bátran állíthat­juk, hogy a dohánynövény az országok nemzetgazdasági viszonyaira is tetemes befolyást gyakorol. Sokáig vitatták azt a kérdést, hogy várjon az őskor­ban ismerték-e a dohányt? A vizsgálatok eredménye az lett, hogy a dohánynövény ismeretlen volt ugyan a régiek előtt, de a füstöt már ők is kedvelték. A régi Scythák sátraikban kőrakások alá raktak tüzet és a kövekre ken­dert hintettek, a felszálló füstöt azután beszitták ; e külö­nös dohányzási mód különben divatos még ma is a hot­tentottáknál és más vad népeknél. A dohánynövényt az európaiak legelőször Floridában látták meg, midőn Amerika fölfedezése után átkutatták az új világrészt. Mexico bennszülöttei már ekkor ismerték a dohányzást. Ovideo­ Ilem­ander 1535-ben egy röpiratban ismertette a mexicói viszonyokat és az akkori dohányzás­­ról a következőkép ír : Az indusok egy közönséges tököt vájtak ki és vágott dohánynyal töltötték meg, a tökbe két nádcsövet­ tettek és ezeket orrlyukaikba dugták és addig szívták fel a füstöt, míg elaludtak vagy elájultak. A csöveket talmeus-nak hívták, innét származik a dohány elnevezése is. Az indusok hite szerint a dohánynövényt Maniton, a legnagyobb Isten adta az emberiségnek. A monda szerint a nagy Isten egyszer összehívta főpapjait, megmagyarázta nekik a dohányzás mesterségét és megparancsolta, hogy a dohányzó eszközöket ezután a béke jeléül használják. Az indusok szót is fogadtak ; minden családfőnek volt egy fából készült pipája, melyet lószőrrel és maglártollakkal díszítettek fel és az Isten jelképét imádták benne. Idege­nek, kiknek véletlenül ily pipa jutott birtokukba, egész bátran utazhattak az országban, meg voltak védve minden támadástól. Az indusok népgy­űlései­ket is a dohányzási c­eremóniával nyitották meg. A törzsfőnök meggyújtotta pipáját, a négy világrész felé fújta a füstöt és csak az­után szólt a gyülekezethez. Egyszóval az indusoknál a pipa volt az isteni igazságszolgáltatás jelképe és az állami élet rendfentartója. A véletlen úgy hozta magával, hogy dohánylevéllel meggyógyítottak egy sebet, mely talán a nélkül is be­hegedt volna ; ekkor elhíresztelték, hogy minden betegség ellen alkalmas és az akkori orvosok valóban nagy meny­­nyiségben használtak dohányleveleket gyógyszer gyanánt. A dohány hasznosságáról annyira meg voltak győződve, hogy az idegen országok követei kötelességüknek tartot­ták a dohánynövényt hazájukban is megismertetni. Spanyol­­ország követe 1560-ban hozta be hazájába az első dohány­növényt, innét Nicot Jean franczia követ terjesztette tovább Német- és Svédországba, itt azonban csupán orvosság gya­nánt használták és mint ritka dísznövényt üvegházakban termesztették. A dohányzás mesterségének tökéletesítését Raleigh­nak köszönhetjük ; az ő érdeme, hogy a dohányzás csakhamar oly kedveltté lett egész Európában. Németország nagyobb városaiban külön helyiségeket rendeztek be, hol a dohány­zók naponként pár órára összejöttek ; e helyiségeket Tabn­­­yfm­­­i'-nak nevezték. Dohányoztak azonkívül színházakban és templomokban, sőt a nők között is divatba jött a do­hányzás és burnótozás. Pompadour marquisné halhatatlanná vélte magát­ tenni, midőn egy dohány ki­vonatot talált fel, mely szerinte nagyon hathatós szer volt migrain és fog­fájás ellen. Idővel oly sok visszaélést követtek el a dohányzással, hogy naponként szaporodott azok száma, kik a dohányt végkép ki akarták irtani Európából. Urbán pápa 1624-ben egyházi átok alá helyezte a dohányt és 1694-ben St.­Jágó­­ban öt szerzetest elevenen be is falaztak, mivel az isteni tisztelet alatt a kóruson pipára gyújtottak. I. Jakab egy könyvet is írt a dohány ellen és szigorú törvényeket ho­zott a dohányzókra. A köznépet botbüntetésre ítélte, ha a dohányzás rájuk bizonyult, a nemeseket pedig mezítláb és leborotvált hajjal kergette ki a városból. Oroszország­ban a dohányzókat még szigorúbban büntették. Első ízben két évi börtönre ítélték a tilalom megszegőjét, másodszor orrát vágták le, harmadszor már fejvesztésre ítélték el. Mindamellett mindig szélesebb körben terjedt el a dohány s újabb és újabb híveket nyert. Végre a XVII. században a politikusok is figyelmessé lettek a túlságos dohány­­termelésre, nemzetgazdasági szempontból feloszlatták a tilalmat és serkentették a földbirtokosokat a dohányterme­lésre. Később több állam, így Magyarország is magához váltotta a dohány monopóliumot és köztudomású dolog, hogy e monopóliumból mily óriási jövedelmet húz éven­­kint az államkincstár. Ha kutatjuk az okot, hogy tulajdonkép miért dohá­nyozunk, csupán egy feleletet adhatunk e kérdésre : szo­kásból. Az első szivar elszívása után férfinak képzeli ma­gát a gyermek és lassanként oly szenvedélyévé válik, hogy nem is tud ez élvezetről lemondani. Ritkán találunk a mostani dohánygyártmányok közt hamisítatlan árut. Annyiféle proc­esszuson megy keresztül a szűzdohány, mire elárusításra kerül, hogy a tiszta do­hány csak fele részét teszi a szivarnak, legtöbbnyire répa­levéllel vegyítik, miután színre ez hasonlít leginkább a dohányhoz. A répaleveleket választó­vízzel fecskendik be, ez­által sárgás pettyeket nyernek s az ilyen szivarokkal csalogatják leginkább a vevők jóhiszeműségét. A szivarok belseje szintén nem tartalmaz tiszta dohánylevelet, e czélra annyiféle hulladékot használnak fel, hogy valóságos ritka­­ság-múzeumot lehetne a szivarokban talált tárgyakból össze­állítani. Alapos statisztikát az évenkénti dohánytermelés meny­­nyiségéről lehetetlen összeállítani, miután a csempészkedés által forgalomba hozott áru csaknem megfelel a termesz­tők által bevallott mennyiségnek. Magyarországban az elmúlt évben 62.000 hectar tala­jon körülbelül 72 millió kgr. dohányt termesztettek, az egész világ dohánytermelése meghaladja az 1000 millió kilogrammot. Mint tiszta jövedelmet, Magyarország éven­­ként 30—35 millió forintot tud felmutatni a dohányter­melésből, s a hozandó ú­j törvénynyel bizonyára még jóval többet fog felmutatni. Nemzetgazdasági tekintetben tehát a dohány egyike a legjövedelmezőbb terményeinknek. K. L. PÁNI­­O R A. (Képpel.) A doktorok nagy köszönettel tartoznak e bájos nőalak­nak. Úgy tartja a görög mythos, hogy Zeus Paiulerának szelenczét ajándékozott, melynek ragyogó külseje elcsábí­totta a szemlélőt, belseje pedig magában rejtette az em­beriséget gyötrő mindennemű betegséget. Kincs és bűvös erő helyett ez lett jutalma a külső fény után induló nő­nek. Az emberek az arany­korszak gondtalanságából bele­estek a zord vaskorszakba s mind több és több nyomorú­ság látogatta meg. Ha akkor a szép Pandora nem nézi meg kíváncsian, hogy mit tartalmaz a Zeus-adta titkos szelencse ! Azóta sok embert vakított el a látszat, s ha nem is az emberiség, de az egyes bizonyára megadta árát. A kép abban a pillanatban tünteti fel Pandorát, mikor ke­zében tartva az isteni ajándékot, találgatja magában : ugyan mi lehet benne ? A HÉTRŐL. Azt természetesen tudják önök, hogy London­ban a «piszkos csőcselék» rögtönzött a city mil­liomos kalmárai ellen egy nem sikerült «hecc»-et; hogy Casfarel tábornok megkönyezte a becsület­­rend letépett rózsáját s Wilson a legnagyobb za­varba hozta tisztes apósát, Grévyt; az is régi történet már, hogy San­ Remo-ban egy megrázó tragoediának utolsó jelenetei játszódnak le, melyet a pikáns vígjátékhoz szokott Európa mohó kiván­­csisággal les, s a képes lapok jó előre gondos­kodnak a szegény trónörökös arczképeiről. De hát itthon ? Ne teremne a mi vérrel dúsan áztatott föl­dünkön is valamicske botrány ? Egy katonatiszt megszabdal egy mesterlegényt és a m. kir. szín­házak intendánsa kereken kijelenti, hogy ő nem hajlandó a temesvári színházhoz egy magyar színművészt sem küldeni vendégszereplésre. Melyik seb a fájóbb? A derék mesterlegény felépül s az össze nem ülendő hadbíróság leg­alább is kitünteti a lelkes hadnagyot. Hja, a kardbojt. ..! A védekezésre mindig készen álló in­tendáns megirat egy argumentumokban dúslakodó nyílt levelet, s ezzel nyakát szegi annak a fa­­lásnyi botránynak is, mely készülőben való. Le­­het-e ennél kétségbeejtőbb állapot? Összehordjuk szépen a gyújtandó anyagot, kezünkbe vesszük az örökké égő fáklyát, s mikor az elkészített mág­lya jobbot vetne s a tenyerek tapsra formálódná­nak már, megered a zápor. A közvélemény nyel egyet, az intéző körök nagyjai markukba nevet­nek, s a színház intendánsa szól: «Ezt­ is meg­csináltam».* Temettünk is. Ott domborul a sír a Kerepesi­ úti temetőben s a fakeresztre aggatott koszorúkból ki-kitép a ragadozó szél egy levelet, egy virág 759

Next