Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1888-04-28 / 18. szám
1888 A csók, ha tőled megkapom, Csengő dallá lesz ajkamon. Bodrastedt Pohárszél és szép ajak, Zátony a kettő, Hol hajós szívest marad, Ha közelbe jő. ■* Ha nő a nőnek csókot ad, Ezzel mondják a férfinak : Karom, ha téged átkarolna Az milyen csókolózás volna! Kinkel. * A földi lárma közepett Nincs több oly drága csók,Mint melyet anya-szeretet Ajkunkra rányomott. Harcz s baj között erős paizs, Irgalmaz s bűntől old, Bármily nehéz és súlyos is Vétkünknek terhe volt.Wulf. * Magam sem tudom, hogy mint ment, Csókoltam régesrég, Nem kértem s ő nem szólt igent S nem-et se monda még. Ha kéjjel éri ajkat ajk, Oly jól esik, ki csapna zajt ? UlfLAND.* Gkibel.* Több a csók, mint a beszéd, Szerelemnek néma, fenséges dala, S hol a szó már nem elég, A költőnek el kell hallgatnia. Scheffel. Ne haragudj, hogy megcsókoltalak, Te kis leány, tekints szendén teára, S ha egy csókot bűnül számítanak, Adok még többet, ime, itt a szám! *• Hogy egyszer megmerészelem Csókolni ajakát, Bűnhődtem már ezerszer én, Mert tettem e hibát. Azóta nyugton sohse hagy A forró, csók utáni vágy. * Csókot lopni úgy szeretnék Ajakéról én S hogyha érte pörlekednék, Visszafizetném. Pl.hol troubadour.* Egy szikra szerelem, legyen bármily csekély. Ha csók vegyül vele, hatalmas lángra kél. Logan.* Boszankodtok, lánykák, érte, Hogyha csókot kaptok kézre, Mert a kéznek jut ami Az ajkakat illeti. Logan.* A csók három neme az égből támad, Első, melyet nyújtunk jó anyánknak, Eztán ha lángra gyullad két kebel S melyet halál nyom ajkunkra fel. Waldow. Bár jól ízlik az a csók, Melyet tőled koldulok, De hidd, kis leány, Sokkal jobban ízlik még, Ha, míg duzzogsz kicsikét, Titkon lopja szám. Rückert. SCHÖNTHAN. Nincs czímer, mely ragyogóbb : Zöld mezőben forró csók. * Leginkább kedvelem, Ha csókolóznak nők. Kárhozva vannak így A hallgatásra ők. Naschinski.* Szerelemnek édes csókja ! Rád gondolva együtt támad Szívemben az öröm s bánat. Öröm, hogy szabad volt nékem Szintén csókot adni régen, S bánat hogy már vége van. Scheffel.* Milyen kedves papucs, Bár halmozhatnám el Csókkal! — Csak házasodj S akkor megtenni kell! * Haragszol lány a csókra, mely Akaratod ellenére, Boldog, rövid életre kelt! Ne haragudj’, hisz már vége ! Mi a csók? Csak sugár, pára, Meghalt, amíg ajkam nyomta, Ne haragudj a boltra, mert Vágyakodott szép sírboltba! MŰVÉSZ-SZERELEM. — REGI.NY. IRTA JUSTH ZSIGMOND. — Justh Zsigmondnak ez a második kötete. A «Káprázatok» czímű novella-kötettel érdeklődést keltett maga iránt s a napi sajtó kritikája melegen fogadta a fiatal író első fellépését. A «Mit vesszendém» czímű könyv regény, és a kritika szempontjából azért is különösebben érdekes, mert dokumentálni lehet belőle, hogy a szerzőjéhez fűzött remények mennyire látszanak megvalósulni. Régen megállapított kritikai szempont az, hogy az írót mindig a saját szempontjából kell megítélni, hogy az ő egyéniségét determináló összes körülmények figyelembe vétele mellett lehet csak a művét helyesen megérteni, s hogy a szerzőt nem a könyvéből, hanem a könyvet a szerzőből kell kimagyarázni. Fiatal, kezdő íróknál — különösen elbeszélőknél — a kritikának ez a módszere nem mindig vezet teljesen megbízható eredményre, mert az ín’ egyéniségét, styljét nem ismerjük, érzékenységének fokát nem ellenőrizhetjük és észbeli tartalmát nem mérhetjük meg, s a szempont, amelyből ki kell indulnunk, csak a reprodukcziók iránti gyöngesége, a szellemi ősöknek a hatása és az előadási képesség, képzettség, szóval az artisztikus szempont lehet. A modern franczia elbeszélő irodalomban régige menő forradalom hatása azokban az irodalommban észlelhető a legélesebben, melyek bizonyos okoknál fogva arra vannak kényszerítve, hogy a franczia irodalom termékeit átültessék, hogy az írók — nem lelvén meg saját irodalmukban a fokozatos fejlődés íróit, kénytelenek, hogy a nemzet rohanó fejlődésével lépést tarthassanak, a külföldi, a franczia irodalomban, szellemi őseiket keresni, megtalálni. A romantizmus egy százados fejlődés után Francziaországban Hugó Viktor halálával — egy időre legalább — megbukott. A romantizmus mellett azonban Stendhal és Balzac geniejének vezérlete alatt kifejlődött a mai naturalizmus és a Taine féle analisis; míg nálunk Jókai, mint a romantizmus fenomenális képviselője mellett nem fejlődött semmi, éppen semmi. A romantizmus, mint általában minden hajlam, bizonyos körülményekből fejlődik, melyek az ember gondolkozásmódját, vérmérsékletét határozzák meg, és valóban a század utolsó negyede, mely pozitivista irányát a természettudományi evolúcziókra, a pozitív igazságok megismerésére fektette, nem lehet kedvező a romantizmusra mint irodalmi irányzatra sem. A hétköznapi társadalmi érintkezés, a férfiak magaviselete a nőkkel szemben, a parlamenti úgynevezett nagy szónokok kiveszése, a hazafias frazeológia bukása mind azt látszik bizonyítani. Jókai műveiben ma már nem a magyar társadalom írója, míg az ötvenes években az volt. Az «Új földesúr» alakjai éltek, míg a «Kőszívű ember fiai», a «Fekete Gyémántok», a «Szerelem bolondjai»-nak az alakjai sóvár ábrándozásba ringatják a serdülő leányokat és fiúkat, akik a könyv elolvasása után úgy érzik magukat, mintha valami idegen tündérlakta vidékről érkeztek volna meg, haza, a mi fagyos világunkra, ahol nem jó lenni. Minden a mi van, jogosult, szükségszerű s így a romantizmus is az. Kétségtelen azonban, hogy a magyar elbeszélő irodalom nem fejlődött arányban a magyar társadalmi tényezőkkel, hogy a modern magyar elbeszélők nem szerezhették meg szellemi őseiket a magyar elbeszélők sorából. Az elbeszélő író nemcsak születik. Pozitív ismeretek, a modern élet rugóinak teljes átérzése, s ami fő, azok teljes átérzése, a társadalmi s embertani tényezők megfigyelése lényeges momentumok a modern elbeszélő író szempontjából. De ezen tényezők magukban véve még nem jelentenek írót. Kedély, hangulat az író szempontjából született igazságnak az érzete, szimpátiái és antipathiái, érzékenysége, a színek, melyekben az embereket, azok érzéseit látja, a közvetlenség, melylyel érzéseit, a látott eseményeket vissza tudja adni, adják meg neki azt a fényességet, mely íróvá, költővé teszi. Hogy aztán milyen recept szerint lesz íróvá, költővé, az közönyös, mert mindig, akarva nem akarva, kifejezője lesz annak a társadalmi körnek, melyből fejlődött. A kezdő magyar elbeszélő íróban a franczia reális, ha úgy tetszik, naturalisztikus irány hatása kétségtelen. Nem tudom, de hiszem, hogy Justh Zsigmond is jobban ismeri Balzacot, Stendhalt, Flaubert-t, a Goncourtokat, Zolát és Bourget, mint Eötvös Józsefet, Kuthyt, Kemény Zsigmondot meg Jókait.; azt is hiszem, hogy Justh Zsigmond, Baudelaire, Leconte-de-Lisle verseit többször olvasta, mint Kölcsey, Vörösmarty és Berzsenyi verseit. A «Káprázatok» és még inkább a «Művész-szerelem» czímű könyvek győztek meg erről. A «Művész-szerelem» czímű regénynek a meséje igen rövid. Gilády Arzén az egyik hős, fiatal magyar regényíró, akinek műveit németre is lefordítják, benső barátságban él Kálmán Ernő, fiatal festőművészszel. Gilády Arzénnel a szeretője, egy szép színésznő, szakított éppen, midőn Kálmán Ernő Münchenből hazajőve, arról értesíti, hogy nősülni készül. Mennyasszonya Walter Paula, egy festőnő, kivel Münchenben ismerkedett meg, és aki lejön Budapestre őt meglátogatni, hozzá menni feleségül. Néhány napra, rá Walter Paula megérkezik és a «Vadászklirt»ben szállást vesz. Walter Paula egy bizarr, független művész-temperamentum és a mellett igen szép. () a festészetben az, mi Gilády Arzén az elbeszélő irodalomban : modern és így impresszionista is. Gilády Arzén és Walter Paula egymásba szeretnek. Könnyű szerrel feláldozzák Kálmán Ernőt, a romantikus festőművészt — és néhány napi varázslatos szerelem után teljesen kiábrándulnak egymásból. Ez a regény rövid meséje, melyet Justh Zsigmond 45 fejezetben dolgozott ki. A regényben Justh Zsigmond azt a kérdést vetette fel, hogy a művész-temperamentumok képesek-e tartós szerelemre, s hogy a művész érzésein a művészet vagy a szerelem uralkodik-e nagyobbhatalommal. Justh Zsigmond az első kérdésre azzal felel, hogy a művész nem képes tartós szerelemre, a második kérdésre pedig azzal felel, hogy a művész érzésein művészete uralkodik kizárólagosan. A kérdés, amint látszik, nem új, mert Zola a Claude Lautier hatalmas alakjában már megoldani vélte e kérdést. Nem is szándékom Claude Lautier és Gilády Arzén alakja között párhuzamot vonni. Végre is, ez a kérdés közhely s kinek-kinek jogában áll hozzászólani. Gilády Arzén és Walter Paula tehát megszeretik egymást. Walter Paula vonzalmának alapját az képezi, hogy Gilády Arzénban egy hatalmasabb férfit vél találni, mint Kálmán Ernőben, míg Gilády Arzén azért szereti meg Walter Paulát, mert ez az «egyetlen» lény, aki az ő írói egyéniségét, megérteni képes. Az indokolás különben felesleges, mint a szerelmi érzés magyarázatra nem szorul. ORSZÁG-VILÁG Claar. 288