Ország-Világ, 1902 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1902-05-04 / 18. szám
1902 ORSZÁG-VILÁG 341 kony. Egyre rángatódzott, hol a karját rántotta el, mintha könyökével hátraütött volna, hol a nyakán csavart egyet, ahogy a vitustánczosok szokták. — Engem már egy párszor holtra ijesztettek, — mondta, — azóta vagyok ilyen reszketős. Majd hogy a nyavalya ki nem tört, mikor a múltkor is fel akarták gyújtani a házat s aztán a csendőrök kilövöldöztek az ablakon. — Ejnye, ejnye ! Beszéljen csak erről, biztattam elképedve. Hát ilyen világ van itt ? — Itt olyan világ van, kérem szépen, hogy én ezt sokáig ki nem állom. A betyárokat ebből a nagy erdőségből nem lehet kiirtani. Ha elfognak is egyet, szegődik hozzá kettő. Oszt nem is olyan betyárok ezek, mint a régiek voltak, hogy igazi szegénylegény-módra kint tanyáznának télen-nyáron, lovon járnának s ma egyik megyében volnának otthon, holnap a másikban. Ezek, kérem szépen, különös emberek; én meg a gazdám tudjuk, csak hallgatunk, mert azt akarjuk, hogy annál biztosabban tehesse rájuk a csendőrség a kezét. — Ugyan miféle emberek? — kérdeztem csudálkozva és a legnagyobb mértékben kíváncsian. A cseléd egy darabig hallgatott; úgy nézett rám, mintha azon tanakodott volna magában: várjon beszélhet-e ? — De oszt’ nem tetszik elárulni ? — Dehogy árulom el, dehogy. Nem ettem bolondgombát. Közelebb jött s fokozott rángatódzással, halkitöff hangon súgta: — Csupa jómódú gazdaember az, kérem. Itt lakik Suronyán valamennyi; azóta adták a fejeket titkos betyárságra, a mióta Cserepes ott a jegyző. Az a banda feje, a főbetyár. Odakint lövés hallatszott s aztán vontatott kiáltás. — Jesszus, hallotta? — kérdezte az ideges nő és minden tagjában elkezdett reszketni. — Megint jönnek! Talán megtudták, hogy idegen úr van itt! Magam se tudom, mi lett, de tele voltam azzal az érzéssel, hogy nem közönséges dolgok történnek itt. Zűrzavarosan kóválygott a fejemben mindaz, amit ez az ijedező teremtés olyan titkolódzva beszélt. Biz’az nagyon lehet, hogy egy pár futó betyár bujkál ilyen helyen, ha nem is a falusi gazdák közül valók. A jegyző talán afféle orgazda. Ki tudja, volt már ilyen eset. Ösztönszerűleg ugrottam fel s hirtelenében megtöltöttem a puskámat. Kívülről lépések közeledtek. Ketten, vagy tán többen is beszélgettek. — Ha benyitnak, lőjjön! — suttogta mögöttem a remegő nőszemély. Hallottam milyen sipolva s gyorsan vesz lélekzetet. Nagyon félhetett szegény. Kinyílt az ajtó s Vasadi lépett be rajta egy nagy, marczona emberrel. A mint meglátott, örvendve kiáltott fel: — Ej na, csakhogy itt van. Már holtra rémültem, hogy ugyan mi történhetett vele ? — Hova beszél? Hisz’ én rendesen jöttem, ahogy utasított. — Ördögöt rendesen! Az én héjjafogóm oszlopa kidőlt, most este jelentette a kerülő, maga a gaz közt meg nem láthatta s elment mellette szépen. Oszt’ addig-addig jött, a mig a másik héjjafogóig nem jutott. Amint otthon nem találtam, mindjárt sejtettem, hogy valami módon ide kerül. — Hát nem magánál vagyok ? De nem ám. Jó félórát sétálhat velem visszafelé. Ez itt a kerülőház. — Na isten szépen vagyunk. Hát mért mondta akkor ez a kicsoda, hogy Vasadi majd megjön? — Engem is Vasadinak hívnak, kérem alássan, — szólalt meg a nagy, marczona ember. — Vagy úgy, de most már siessünk,,— biztattam az erdészt, a ki boszankodott is,, nevetett is. — Majd meghalok éhen. Pedig milyen pompás ürüpaprikás vár bennünket otthon ! . . . Út közben eszembe jutott, a mit a cseléd a farkasokról s a betyárokról mondott. Megkérdeztem az erdészt, hogy mi van a dologban. Legyintett a kezével. — Egy szó sem igaz abból. Nincs itt uram se betyár, se farkas. Annak a szegény asszonynak a fejébe ment a tej, mikor újszülött gyereke meghalt. Azóta eszelős egy kicsit beszél a világba. Röstelkedve gondoltam rá, hogyan kapkodtam néhány perccel ezelőtt a puskám után. Vasadi felkaczagott: — A betyárok persze hagyján, de a farkasokat nem bánta volna úgy-e? — mondta. És újra meg, újra kaczagott dünnyögő, dohogó, elfojtott hangon. Örültem, hogy olyan sötét van s nem láthatja titkos szégyenkezésemet. Befejező közlemény. SZEMÉLYEK: Ő: Egy szeretetre méltó zsentleman, Én: A fenti czím alatt megjelent czikkek írója. Történik az V. közlemény megjelenése után. Első és utolsó jelenet. Ő (leveri a czigarettája hamuját): Hány közleményt tervezel még ? Én : Nem tervezek én már többet; az ötödik volt az utolsó. Ő: Ne mondd ! Hisz akkor ez, édes barátom, egyszerű svindli, szélhámosság! Én: Vájjon? Ő: Hát persze! Nagyképűen odabiggyeszted a czikkeid elé: »Fel s alá a Riviérán«; kutyafuttában végig nyargalsz Genuától Marseilleig, átugrasz kicsit Spanyolországba, sőt Portugáliába; diskurálsz arról, hogy te mit láttál, mi történt veled itt vagy amott, de arról bölcsen hallgatsz, ami talán legérdekesebb volna a nagy publikum részére, már t. i. azoknak, kik — mint pl. jómagam — azt a vidéket személyesen nem ismerik. Én : Nos, mi volna az ? ő : Hja kérlek, azt bajos csak úgy egy szuszra elfújni. Az ember, ha valamit olvas, nemcsak azért teszi, hogy az idejét vele valahogyan agyonüsse, hanem azért is, hogy belőle okuljon. Főleg alkalmasak lennének erre az útleírások, vagy az úti impressziók elbeszélései. Te csevegtél kedélyesen sok hiábavalóságról, de azért tőled okosabb nem lett senki sem. Én: Mit kellett volna tehát tennem ? ő (oda se hallgat): Látod, vegyük például magamat. Én a Riviérán, sem az olaszon, sem a franczián még nem jártam. Olvastam róluk tömérdeket. Tudom azt, hogy az egész vidék csodaszép, betéve elsorolom neked az egyes tartózkodási helyeket Genuától egész a spanyol határig, vagy ha tetszik, akár visszafelé is, de azért ha ma vasútra ülök s odautazom, mégis »Mulykos«-nak érzem magam s minden tettemen meglátja bárki is, hogy idegen vagyok, a mi gyakran nem üdvös. Én (helybenhagyólag) : Sőt határozottan hátrányos. ő (kap a szón): No látod! S mi az oka? Az, hogy nem ismerem a szokásokat, sajátságokat. Én: Helyes! Értelek! Tegyük fel tehát, hogy te le akarsz utazni arra a vidékre. Kérdezz, felelek! • Fel s alá a Riviérán. - Ö (az ujjam számlálja): Első kérdés az, hogy mikor utazzon az ember a Riviérára ? Én: Nyáron semmi esetre, mert nagy a hőség. Őszszel szintén nem, mert a nap már mindent összeégetett a nyáron s igy a természet kevésbbé szép. Télen a napok rövidek s délután 4 órakor már haza kell menned melegebb ruhát ölteni, tehát alig van időd a körültekintésre, sétára. Legalkalmasabb nézetem szerint a tavasz, helyesebben a tél vége s a tavasz kezdete. Ilyenkor is van ott a szezon. Mert ekkor a legüdébb a természet s a nap verőfényes, az idő enyhe. Ő: S mondd csak, nem drága ott lenn? Én: Ez a legszerencsétlenebb kérdés, amit csak feltenni lehet! Ami nekem méregdrága, az neked — lehet — potom olcsó. Annyi tény, hogy — ha úgy veszszük — drága hely a világon nincs, helyesebben mindenütt ki lehet jönni olcsón is. Franzensbach például ugyancsak drága helynek van kikiáltva; nos én tudok esetet, hogy egy valaki két földszinti szép szobáért — minden protekció vagy kedvezmény nélkül — heti 12 forintot fizetett; de ismertem aztán olyanokat is, akik egy kis szobáért ugyanott 25—30 forintot fizettek. Igaz ugyan, hogy ez az utóbbi lakás előkelőbb helyen volt. Nekem az az elvem, hogy ha az ember olcsón akar utazni s főleg ha hoszszabb ideig időzik egy helyütt, ne arra helyezze a fősúlyt, hogy a legelőkelőbb helyen, balkonos szobában lakjék. Látod, olyan ez körülbelül, mint hogy a vigadói hangversenyeken a legműértőbb közönség is az egy forintos helyen van legnagyobb számban. Különben is, ha az ember egészséges s így a szobájához kötve nincs, legtöbbször úgy is, reggeltől estig jóformán nincs otthon, tehát többé-kevésbbé közönyös reá nézve, hogy lakása az első vagy az utolsó emeleten van-e, (hisz úgyis van személyfelhúzó!) csak az a fő, hogy tiszta legyen az a vaczok ! Nem, nem édesem ! Lehet ott olcsó pénzzel is igen jól kijönni. Ő: Főleg úgy-e bár, ha az ember penzióban van? Én (elutasítólag intve a kezemmel) : Hagyj nekem békét azzal a penzióval! Rendes körülmények közt ez a legnagyobb nyűg, daczára minden előnyének. Ő (elcsodálkozva): Lehetetlen ! Hogy-hogy ? Én : Igen ! Ha egészségi okokból mész Riviérára s el vagy határozva, hogy itt, vagy ott, például Mentonban vagy San Remoban fogsz állandóan tartózkodni, pihenni írta Harmatzy Lóránt, s nem szándékozod végigbarangolni a többi helyeket is: menj penzióba! Jó dolgod lesz, az bizonyos, nem kell gondolkoznod semmi felett sem. Helyedbe hoznak mindent s nem is fizetsz érte sokat. De ha szórakozásból utazol s látni akarsz mindent, amit csak lehet, ma itt vagy, teszem fel Nizzában, de holnap ki akarsz rándulni Monte Carlóba vagy Cannesba, szóval ha vándorolsz ideoda, nos akkor terhedve lesz ez a lekötöttség. Vagy vegyük csak, összeakadsz egy honfitársaddal — mert van-e hely a világon, ahol magyarral, meg persze angollal ne találkoznál ? — szeretnéd vele együtt tölteni a napot, de hát menned kell haza, mert 1/12-kor van a dejemner. Ő: Szép, szép ! De hát egy tapasztalatlan idegen kegyetlenül becsapódhatik például egy vendéglőben, melyet nem ismer, hová véletlenül betoppanik s hol jóformán az ételek nevein se tud elokosodni. Én: Mindenesetre hiba elutazni valahová, hol az ember a nyelvet legalább is törve nem beszéli. Jóllehet ez is csak úgy van, hogy minden valamire való helyen az ottani nyelven kívül meg tudod magadat értetni legalább még egy más európai nyelven is. Velenczében s általában Észak-Olaszországban például teljesen boldogulsz a német tudományoddal. A Riviéra meg pláne kozmopolita teljesen. No meg aztán a román nyelv úgy ragad hozzád, mint a szurok. S ezek az emberek, különösen a francziák, igen udvariasak az idegennel szemben, főleg, ha saját nyelvükön — akármilyen gyalázatos rosszul is — beszélsz hozzájuk. Megteszik, hogy egyes nyelvbotlásaidat udvariasan, finoman kijavítják, szinte saját maguk húzzák ki belőled, amit mondani akarsz, nem úgy, mint például a porosz-német, aki a szemed közé nevet, ha egy »derdie-das« hibát találsz elkövetni. Ez a tulajdonság különben, fájdalom, bennünk is megvan, hogy nem tudjuk a nevetést elfojtani, ha egy idegen egy nyelvtani vagy kiejtési hibával csiklandozza meg a fülünket. De visszatérve, ha a szállóba lakói. . . Ő (elneveti magát): Hát hol lakjam ? Én. Hányan vannak, kik privát házakban vesznek lakást, sőt teljes ellátást, főleg ha hosszabb időt szándékoznak egy helyütt tölteni. Nos, a legtöbb szállóban, biztosíthatlak, beszélnek valami olyan nyelven, amilyent te is értesz. Ez saját érdekükben áll. Sőt az üzletekben is ! Hisz nálunk sincs másként. Lépten-nyomon találkozni fogsz ezekkel a felírásokkal: »Hier spricht man Deutsch«.