Ország-Világ, 1918 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-01 / 1. szám
4 országot ismételten keresztüli kasul utazta, hogy flóráját és gyógyítóforrásait felkutassa. Ez utazások dolgában sokszor kellett megküzdenie a helytartótanács, valamint a Bécsben székelő magyar kancellária szűkkeblűségével, mert a részére kiutalt összegek úgyszólván sohasem fedezték utazásainak költségeit. Szerencséjére Waldstein gróf személyében, ki Wallenstein egyenes leszármazottja volt, olyan pártfogója akadt, ki készségesen és bőkezűen támogatta. Waldstein gróf, ki magyar indigéna és gazdag cseh földbirtokos volt, mint a növényvilág lelkes híve, meglehetősen belemé lyedt e világ misztériumaiba és ismereteit bő* víteni és kimélyíteni óhajtván, kereste Kitai* bel barátságát. Elkísérte őt utazásaiban, melyeknek költségeit is mindig ő fedezte. Tár*saságukat kiegészítette a Schütz festőpár, apa és fiú, akik a talált növényeket mindjárt a helyszínen természethűen képben megörökítették. Ezeken a képeken épült föl az a remekmű, amelyet a gróf Kitaibellel együtt, Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungáriáe cím alatt kiadott, amely azonban vagyonos osztályaink teljes részvétlensége miatt, sajnos, befejezetlen maradt. Ez a mű volt az, mely Kitaibelnek a külföldön is örök dicsőséget szerzett és nevét beillesztette abba a névsorba, amelybe a világlegkiválóbb botanikus kutatói szerepelnek. És mikor Kitaibel 1817. december 13-án meghalt, utódja az egyetemi katedrán, Schuster professzor, az elhalt tudós sírkövére vésett emléksorokat jogosan fejezte be e szavakkal: Gaude Hungária, ut talem turisti. Ha a világháború nem szakította volna ketté az emberi kultúra összes szálait, Kitaibel halálának századik fordulóját most nemcsak mi magyarok, hanem az egész művelt világ ünnepelné. Ez nem alkalmas hely Kitaibel összes művei fölsorolására és munkássága részleteinek feltárására. Csak nagy körvonalakban kívánunk rámutatni azokra az irányokra, amelyeknek körében Kitaibel a tudományt általában és különösen hazájának tudományát szolgálta. Elsősorban ki kell emelnünk, hogy ellentét* ben legtöbb kollégájával, bátorsága volt szé* les léket ütni Linnénnek a fajok változhatatlan* ságáról szóló dogmájába. Nálunk Magyar* országon , előtte csak kevesen és ezek is csak tapogatódzva és félénken merészelték megközelíteni e súlyos témát, senki sem volt azonban, aki az ortodoxizmus ellen nyílt küzdelembe mert volna bocsátkozni. Kitaibel volt az első, ki e lépésre vállalkozott, még pedig tudatában bátor tettének egész jelentőségével. Egy hajszálnyit sem engedett abból, amit a természet megfigyeléséből utazásai közepette és dolgozószobájában tanult, bármennyire támadták és gúnyolták is ezért ortodox felfogású és őt irigylő kollégái. Ő egyszerűen többre becsülte a természetet Linné tekintélyénél. Kitaibel ezzel a bátor, felvilágosodott munkásságával azok közé tartozott, akik előkészítették a kutatás területét és ezzel lehetővé tették Darwinnak és tanítványainak későbbi, mély nyomokat hagyó munkálkodását. Nem volt ugyan forradalmár a természetkutatás terén, de a fejlődés elméletét élénken sejtette és egyike volt a legtehetségesebbeknek azok közül, akiknek munkálkodásán épült föl és fejlődött ki ez a világfölfogás. Kitaibel elsőrangú úttörője volt egy másik irányzatnak is, amely elsősorban hazájának vált hasznára. Felfedező útjain tekintete mindig tárgyának összességére volt irányítva. Eszméi és nézetei nagy szabását mutatják fizikogeografikus munkálatai , míg kortársai helyi viszonyok ismeretére szorítkoztak és ennyivel be is érték, addig Kitaibel mindig az egész hazát tartotta szeme előtt. Nem a helyi ismereteket nézte céljának , egyes felfedező útjainak a célja mindenkor az egész ország növényzeti viszonyainak a megismerése volt. Hogy ennek összefüggéseit fölismerje, azért vizsgálta az egyedeket. Ez, egyben tudomá nyos és hazafias fölfogás őt a növényvilág földrajzának kutatása terén nem ismert ma* gasságba emelte és bátran lehet állítani, hogy Kitaibel értékes előző munkái nélkül a növény* zeti geográfia mai föllendülése Magyarorszá gon és eredményei Magyarország javára tel* jességgel lehetetlen volna. Mellékesen kívánjuk csak fölemlíteni, hogy Kitaibel egy magyar tudós társaság fölállításának tervén is dolgozott s erről terjedelmes röpiratot is adott ki. E tervének meg tudta nyerni Waldstein grófot is, de bár e férfiú a felsőbb körök társaságában, sőt az udvarnál is igen nagy befolyást élvezett, ezt a tervet az ő segítségével sem lehetett megvalósítani. A terv meghiúsult a felsőbb nemességnek részint a közönyösségén, részint tudatlanságán, pedig a főnemességtől kellett minden kezdésnek kiindulnia, ha sikert akartak elérni. Kitaibelhez írt leveleiben Waldstein gróf a magyar arisztokrácia e magatartását nem egyszer rótja meg és ítéli el nagyon nyers, gyak* ran éppenséggel rusztikus szavakkal. Wald*stein grófnak nem volt igaza, hisz mégis csak magyar arisztokrata volt, kinek kezdésére később a magyar tudós társaság, a mai Akadémia létrejött. Igaz, hogy e magyar arisztokrata, Széchenyi István gróf, »a leg* nagyobb magyar« volt. Kitaibelt mikor meghalt, a régi váci*úti temetőben temették el. E temetőbe már régen nem temetnek. Ahol valamikor fáradt földi vándorok pihentek csöndes sírokban és merev kőoszlopok hirdették az elhunytak emlékét, ott ma egy mindjobban növekvő ipari város* rész keletkezik, tanúságot* téve a magyar fő* város modern fejlődéséről és e fejlődés szim* bólumai: karcsú, toronymagas gyári kémé* nyek nyújtogatják nyakukat az ég felé. Kitaibel sírja is e változásnak lett áldozata. Senki ember nem tudja, hogy hol vetették meg az ő örök nyugodalmának az ágyát. Porló csontjait elszórta a szél, bele a rákosi mezők homokjába, melynek növényvilágát senki előtte nálánál alaposabban nem vizs gálta és nem ismerte. Kitaibel, kinek a Pan* teonban kellene helyet adnunk, ha Panteo* nunk volna, örök időkre elveszett, nem vihet tünk koszorút a sírjára, nem vándorolhatunk kegyeletünket követve koporsójához. Mégis lehetne elmúlhatatlan emléket állítanunk neki, aki mindörökre mint természetbúvár elsőrendű csillagképpen fog egünkön ragyogni, ha művét az ő szellemében folytatni tudnók. Kritikai rendezése és kiadása az ő óriási kézirati hagyatékának, mely elásott kincs gyanánt pihen a Nemzeti Múzeum szekrényeiben, valamint Európa akkori növénytani korifeu*saival és Waldstein gróffal folytatott sokága* zatú levelezésének összegyűjtése és kiadása oly mű volna, mely nemcsak Kitaibelhez lenne méltó, hanem a magyar természettudo*mánynak is a legnagyobb hasznára lenne. Erre elsősorban lennének hivatva a magyar Akadémia, a Nemzeti Múzeum és a Természettudományi Társaság. Ezek rendelkez* nek a szükséges eszközökkel és erőkkel arra, hogy az államnak is valamelyes támogatásával megindítsák és el is végezzék a nagy művet. Kitaibel egyik leggyönyörűbb esz* ménye, melynek megvalósítását már többszö* rösen meg is kísértették, miben a munka nagy részét külföldiek végezték, létrejötte egy a modern tudomány magaslatán álló flóra hun* garicáinak Magyarországon s magyar bota* nikusok által, s ezzel megvalósulásának közelébe kerülhetne. Ha Kitaibel szellemének százéves ünneplése meg tudná érlelni ezt az eredményt, akkor lenne csak több, mint a kegyeletnek már holnap elfelejtett nyilvánulása, mint az emlékezők szavának gyorsan elhaló hangja : akkor hazafias cselekedet lenne belőle. ORSZÁG-VILÁG ANTIK ÓRÁK. Irta SAMASSA DÉSY ANNIÉ. 15 É V. Egy nagy városban van egy igen nagy palota. Márvány a lépcsőháza, milliomos a gazdája. A nagy palotában van egy nagy terem, a pénznek, az ízléstelenségnek, az akarnokságnak és a stílusok összegabalyodásának valóságos kiállítása. Angol a bútora, barokk a kandallója, szecessziós a tapétája, amelyen futurista*képek lógnak. A csillár empire fafaragvány, a könyvtár gótikus ívezetű, az asztal bieder* meier. Talán mondanom sem kell, hogy minden új, vadonatúj a teremben, akár csak az aranyozott kőcímer a kapubejárat felett. Valóságos mintagyűjteménye a régi, az új és a legújabb ízléseknek, divatoknak és szeszélyeknek ez a terem, amelyikben egy valódi antik óra a legújabb darab. Ez igazán régi, nagyon régi, kincset érő műremek. Méltósággal teljes, aranybronz, üvegbura alatt. Amikor régi, ódon dolgok divatba jöttek és az újnál drágább lett az ócska, — akkor vonult be ez a régi, francia, fejedelmi óra a vadonatúj milliomos vadonatúj ter* mébe. A legdrágább óra volt a maga nemében. Ezért jutott ide. Mint a sok fodrú, sok bodrú brokát selyem krinolina szoknyának, annyi volt a fodra*bodra, hajlása, kidudorodása a bronzóra állványának, amelyet fejedelmi pazarsággal egy ugyan* csak bronzból remekbe készült virágfűzér ékített. Pajkos, pufók arcú, bronzangyalkák bújkáltak mosolyogva a rózsa*girland között és egy*egy kinyílt rózsa kelyhét arany nyíl lal vették célba, úgy, mint valamikor réges* régen a Gobelinteremben, a fodros*bodros, illattól terhes, rokokó világban. A fejedelmi pompának korában, amikor a pásztorlányka is magas sarkú, pici abbécipőben járt és hosszan lelógó szalaggal díszített, valódi flórenci szalmakalapot viselt. Más világ volt akkor. Csupa illem és kel* lem, csupa finomság és csalfaság. Csupa ildom és udvariasság. Csupa szeszély és for* maság, amely a lényeget elrejtette és elta* karta. 1918 ÁRNYAK KÖZÖTT. Rejtelmet suttogó Sötétzöld levelek, Múltam világából Valakit keresek. Együtt téptük hajdan A tövises rózsát. .. A sok apró szirmot A szelek elhordták. Mi maradt meg ? Semmi. Mély, keserű bánat, Amely fegyverével Folyton, egyre támad. Rejtelmet suttogó Sötétzöld levelek, A tavasz szép álmát Feledni nem lehet. VARGA BORBÁLA.