Ország-Világ, 1918 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1918-12-01 / 49. szám

574 zik nem is annyira a harag, mint az idegen vétkének a tudomásulvétele, az úgynevezett konzekvenciák levonása, de mindez rendkívül hidegen, igen nagy megfontolással, teljes felsőbbséggel. Kétszeresen-háromszorosan any­­nyit vét, mint aki őt ki »kezdte«, de tovább azután nem megy. Sőt, ha ez megvan, de csak ha jól megvan, ha mesterien sikerült, akkor nagylelkűségre is hajlandó. Más az, aki örömmel kéjeleg a bosszúban. Beletemetkezik. Se lát, se hall. Talán meg­­szólalna az embersége, megindulna a szíve, ha tudna egyébre is ügyelni, mint másnak a kínos vergődésére. De nem tud. Ezt élvezi lihegve még egy kicsit, no meg egy kicsit. Amit ő szenvedett, az hihetetlenül nő a kép­zeletében. Egyre nő. Rózsás arccal mártírnak hiszi magát. Kóstolja meg amaz is, jobban, egyre job­ban ! tis ő maga nem elég. Belevon minden­kit, aki közel áll hozzá, aki érdekközösségben van vele. Szuggerál vagy kényszerít: más­kép nincs barátság, nincs szeretet, nincs pénz, semmi. Ez a legveszedelmesebb! A szeren­csétlenségek és igazságtalanságok láncolatát indítja meg, gyűlöletet szít. Az ilyen lélek­nek a közéletbe elnyúló szálai fenntartják a háborús szellemet, még­pedig azt a háborús szellemet, aminek nincs, nem lehet vége azért, mert akármi történik, akármerre fordul a változó kocka, amit ő tesz, az neki és az ő elvbarátainak jó ,s amit ellenfele vissza­tükröz, az mind-mind rossz. Megint egészen más, aki fájdalommal viszi véghez a bosszút. Megrögzött hite, hogy en­nek meg kell lenni. Hamarabb felejtene, ha­marabb elhagyná az igazságtalanságon érzett kínzó haragja, ha nem gondolna folyton-foly­­vást arra, hogy akárhogyan akármilyen ne­hezen hajtja is végre, de a másiknak meg kell szenvednie azért, hogy ő, a teremtés re­meke, valamiben nem boldogult. Undorodik a rossztól, az aljastól, piszkosnak, szennyes­nek, lemoshatatlannak érzi tőle a lelkét, de azért megteszi a legnagyobb akadályokon át. Nem tudja elképzelni, nem tudja átérezni, hogy máskép is lehetne! Bizony megesik, hogy belepusztul. Igaz, hogy csak ő maga. Ebből a néhány főváltozatból is kitűnik, hogy a bosszú felfokozott tevékenységi vágy, túlzó büntetés, a harag átmenete többé-ke­vésbé állandó, néha szinte kielégíthetetlen rosszakaratba. A bosszú bizonyos fokig min­­dig egyoldalúan, bénítóan hat a bosszúálló szellemére, káros a környezetre, végzetes ve­szedelemmé vállhat a kiszemelt áldozatra. A bosszú az erkölcsi renddel szemben igazság­talan, mert a vétkest ártatlan szenvedővé magasztosítja. Nincs benne egyéb, mint rossz felfogásban az a pici kis jó mag, hogy a helytelenséget ritkán tanácsos észre nem venni, azt legfeljebb csak megbocsátani lehet. A megbocsátásnak is fejlett eszű, intelligens emberek között van helye. Másutt igazságos, tárgyilagos, javító büntetés kell és minden­esetre kell a vérek tovaterjedésének a külső megakadályozása. Ez is mind nagyon mérsé­kelt legyen. Ha fokozásra van szükség, las­san fokozódjék. Igen, igen. Csakhogy éppen a lassúságot, a mérsékletet érti meg nehezen az, akiben egyszer lángra lobbant a bosszúság! Ha fé­kezik, könnyen megtörténik, hogy megharag­szik leghívebb jóakarójára, hallgataggá, zárkó­zottá, majd alattomossá válik. Persze, mert a váratlan ütéssel hamarabb lecsap és bizto­sabban talál. Csak hallgatag ne legyen, csak alattomos ne legyen a bosszúvágyó! Amíg egy-két igazán meghitt ismerősének beszél, addig könnyíthet érzésein a beszéddel, addig le­beszélhetik, addig elfogadható »haditerv«-et eszelhetnek ki együtt, addig a haditerv át­alakulhat béketervvé. Beszéd mellett kicsit lohad a tevékenységi ösztön is, ami pedig megmarad, az játszva átterelhető áldásos terü­letre. Mindig veszedelmes kockázat az ellen­ségeskedés, de véletlenül már sokszor meg­történt, hogy sokan többet köszönhettek az ellenségüknek, mint akárki másnak, ha­­ az ellenség nem volt alattomos. De egyáltalában, lehetőleg le az ellenségeskedéssel, pláne, mi­kor egy is elég a mindenkit lenyomó, a min­denkit közelhozó nyomorúság, olyan nyo­morúság, amiben a személyeskedés szálai nor­mális teremtmények számára egészen elmo­sódnak. Tehát hogyan lehet a bosszút visszatar­tani?! A legkisebb haragot sem kell lekicsi­nyelni, azt sem kell megmosolyogni, mert felhalmozódhat, nagyra nőhet az is. Az igazi hűséges, kitartó, okos barátságot pedig fej­leszteni kell, nem szabad érte semmit sajnálni, nem kell tőle semmit megtagadni. A mo­solygó, a szeretetben ragyogó barátságot kell fejleszteni, azt a barátságot, aminek a lágy hangjára a sötét indulatok, a nehéz szenve­délyek, nyomasztó felhők mind hamar fel­fakadnak. Fegyveres harcban milyen szent a barátság, mennyi mindenre képes, hogy meg­gazdagszik ragyogó színekben ! Az élet hosz­­szú, őrlő robotjában kevésbé volna rá szükség ?! És a dacos, sápadt, néma hallgatás ne le­gyen se kötelesség, se hősiesség. Az össze­szorított ajak megnyílása mentül ritkábban számítson véteknek. Ha vétkes szó csúszik is ki rajta, valószínűleg elejét veszi a cselekedet vétségének. Ne kívánjunk tökéletességet se magunktól, se másoktól kis dolgokban, hogy aztán becsületesek lehessünk, mikor igazán ránk köszöntenek a sorsdöntő, fontos lépések! Nem hiúság kell, hanem önérzet. Az önér­zetes ember nem akarja megtoldani az énjét doronggal, hanem valami formában vagy megmondja maga, vagy megmondatja a jó­barátjával: »Ez nekem rossz volt, pedig tu­dom, hogy nem kellene rossznak lenni ,■ kérlek, máskor ne tedd«. Ritka, mindig ritkább lesz, hogy nem ér el sikert! A TENGERFENÉK MUNKÁSA. A búvár előkészületei a víz alá merüléshez. A TENGERFENÉK MUNKÁSA. A búvár leereszkedik a víz alá. ORSZÁG* VILÁG NEM HÍVLAK... Nem hívlak vissza vágyak éjszakáján. Fehér a párnám, hófehér hideg,... Muzsikás szóval nem ringatlak többé, A dalaim a csók igába törné, S a vágyaim már meg nem értheted...! Nem hivlak vissza vágyak éjszakáján, Pedig, de sokszor, sokszor hívtalak, Midőn az alkony skarlát bíborába Takarta arcát égő bánatába S utolsó csókot hintett szét a nap... Susogva kél a szellő, s nyomdokában Az álom hosszú vándorútra kél, Bimbója pattan színes vágyvirágnak. Én csókos csodapárom újra látlak. Pedig csak az a bőre szív mesél... Hogy messze jártam, más lett tán az álom, A hangja halkult, színe elveszett... Kutató szemmel állok künn a vártán . .. Nem hívlak vissza vágyak éjszakáján, Fehér a párnám, hófehér, hideg ... THOMÉE JÓZSEF, 1918

Next