Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-12-04 / 49. szám
566 De végre partot ér a sokat hányatott sajka s a váradi katedra meghozza a várva-várt fészekrakás lehetőségét. Milyen gyönyörrel omlik össze büszkesége a nagy küzdelemmel elért boldogság édes terhe alatt! »Van-e gyász valahol?« kérdi magától, tűzhelye világa nevetve sugárzik az egész világra. Csak néhány lappal fordítunk tovább élete rímes könyvében s az emberi fájdalom lég® sötétebb mélységéből halljuk a feleletet a bol® fogság ujjongó kérdésére. Ott van már a gyász az édes otthonban, sőt állandó tanyá® ját üti fel benne. Fél év alatt két gyönyörű gyermekét, négy éves leánykáját és három éves fiát veszti el. Nem zokoghat apai fáj® dalom megrázóbb hangokon, mint azokban az elégiákban, amelyekkel őket elsiratja. De összeomló reményei nem temetik romjaik alá lelke férfias erejét. Keresi a vigasztalást, hogy vigasztalni tudjon. Békétlen éjszakáinak vir® rasztásaiban vívódó búja a kereszten pihen meg mint kifáradt madár az árbocon : Dicső jel! Hitem szent zászlója, Vigasztaló titok: Ha veled millió ember győzött, Lelkem is győzni fog! S bánatának kősziklájából az égi varázs ihletével ered meg az enyhület forrása, a »Passió®virág« gyönyörű parainézisében, a világegyetem nagy összhangjában kiengesz® telődő egyéni fájdalom költői filozófiájában, melyet bátran állíthatunk Seneca legszebb »Vigasztalásai« mellé. De még nem telt be megpróbáltatásának keserű pohara. Három év múlva eltemeti nejét is. A hét éves küzdelemmel kivívott boldogságból kilencedik évében már csak három sírhalom marad a váradi temetőben és két piciny árva az anyátlan otthonban. Nem lát maga körül mást, csak amit elveszített: a lombok magasából porba omlott kedves fészek dúlt fonadékát, hangtalan emlékét az egy® kori dalnak, — szállongó, röpke pihéket. Szárnyaszegett árva madár, Ha még egyszer szálldoshatnál! Zúzott ágak, tört virágok, Ha még egyszer nyílhatnátok ! Akármilyen sötét, vigasztalannak látszó éjszaka az, mit ennyi csapás lelkére borít: ennek az örök lobogásra teremtett léleknek keresztül kell törnie rajta. Nem merülhet egyéni fájdalma önzésébe az, akinek szíve milliókért van hivatva érezni. A sebek sajog® nak még soká, de feldúlt világa romjain új otthont teremt a költőnek az örökké áldó és örökre áldott kéz, mely egykor bölcsőjét rin® gatá. S ott van még a két kis árva: van, kik fölé lehajolni esténként, halkan suttogva : »Köszönöm, hogy éltek s itt maradtatok!« Van, kikért és kikkel elimádkozni az »Angelus« gyönyörű imáját, amelynél egyszerűségében, a vallásos áhitat mélységében szívhez szó® jobbat alig mutat fel imakönyv: Ha körülöttünk újra elsötétül, Ne hagyj bennünket hit és szárnyak nélkül, Hogy gondjaidban nem találva ránk, Mi rád találjunk mindig, jó Atyánk. És ha mindenki elhagyta volna a világon , akkor is ott állna mellette fényes glóriájában legszentebb szerelme : a »tiszta tündöklő alak«, hogy biztató szavára a mély bú, mely körül® zsongja, teremtéssé, költészetté, föltámadássá magasztosuljon. S az elégiák komor sirámaihoz szokott húrokon egyszerre felharsog a »Diadal« him® nusza: Élőt szeretni szerelem-e várjon ? Vágyam utánad bizton az, tudom. Amit bírunk, már félig elvesztettük .Soha, kit álmunk glóriába von. Emléked bűvös tiszta jelenése Úgy leng fölöttem, mint az ideál. El, el, szememből gyarló földi könnyek, Itt újjászületés van, nem halál! Elvirágzott szomorú kikeletének nyomán a csöndes, nyugodt munka kalászérlelő nyár® szaka köszönt be s hozza költészetének lég® érettebb termését. Váradon már nincs maradása. Ki kell ma® gát ragadnia a temetők világából, oda, ahol az alkotó élet lüktetésében új impulzusok várnak géniuszára. A tanári pálya iránt táp® tájt idealizmusából is rég kijózanították a pa® ragrafusok. Nem a szeretet hiányzott hozzá benne, hanem a — rezignáció. Évekkel ké® sőbb, mikor »pártalan fenyérét« már biztos oromról nézi át, a katedráról szóló dalában idézi emlékébe 15 éves gályarabmunkáját: Előtted a jövő reménye, Az égő, lelkes ifjúság — És te vizet kapsz a kezedbe. Hogy oltogasd azt, ami láng. Visszakívánkozik a fővárosba, de ezzel a vágyával egyszerre áll elő megint a régi gond: a hivatalkeresés. Szerencsére most már kedvezőbb körülmények között, mint előbb. Or® szágosan ismert neve is nyom valamit a lat® ban, de ami a fő : van már befolyásos pro® tekció is, amely magáévá tegye ügyét s megkímélje az előszobázás új kálváriájától. Abból a koszorúból, mellyel ma a költő emlékét övezi kegyeletünk, tegyünk egy szál virágot Magyarország egyik legnagyobb ál® lamférfiújának még frissen hantolt sírjára is. Aki ott látta az Endrődi ravatala mellett Wekerle Sándornak már az emésztő betegség súlya alatt megroskadt hatalmas alakját, csak megilletődéssel gondolhat arra a szó szoros értelmében sírig tartó barátságra, mely a székesfehérvári cisztercita gimnázium önképző® körében a nagyrahivatott fiatal lelkek szárny® próbálgatásai között szövődött. Az önképző® kori elnök a magyar közélet vezető férfiává emelkedett az alatt a 25 év alatt, míg szegény poétabarátja álmodott, szenvedett és énekelt. Az ő közbenjárásával Sikerül Endrődi® nek 1891. szeptemberében elnyerni a kép® viselőház naplószerkesztői állását, egyikét azoknak a kevésszámú irodalmi stallumoknak, melyeknek az volna a hivatásuk, hogy a min® hennapi kenyér gondjaitól mentesítsék a ma® gyár toll munkásait. így kerül 42 éves korában, egy teljes század® negyedre terjedő költői munkásság után a magyar közélet napszámosai közé. A meg® élhetésnek minden dicsőségnél előbbre való kötelessége hozta vissza a szellemi élet gócpontjába, ahonnan 15 évvel előbb ugyanez a gond űzte a vidékre. Pályájának most következő másik negyedszázada szakadatlan munkában való megszolgálása ennek a valamivel könnyebben megszerzett mindennapi kenyér® nek. Lelke egész szeretetét tudja beleönteni abba a napszámos munkába is, amely politikai életünk e válságokkal teljes időszakának majdnem állandóan izzó légkörében rójja reá a hűséges krónikás tisztét. S ha még csak abból állna egész feladata, hogy a »szolgálati szabályzat szigorú meghatározása szerint »személyesen észlelt meg® figyeléseivel« kísérje híven mindazt, ami ebben az izzó légkörben végbemegy! De ott van a másik, még szigorúbban körvonalazott feladat, amihez már a lelkétől annyira idegen diplo® máciai képességből is kell valami: a mindennapi küzdelem az emberi hiúságok legnagyobbikával, amikor a szabályoknak azt a ren®delkezését kell végrehajtani, hogy a naplóbase,több, se kevesebb ne kerüljön bele, mint ami a Ház nyílt ülésében mondatott. S mindezeken felül: alig foglalja el hivatalát, még egy egészen új feladat ad alkalmat kötelességtudásának próbájára. A képviselőház naplóinak 1861. óta nem volt rendszeres, összefoglaló tárgymutatója, mely a tanácskozások rengeteg anyagában való eligazodást megkönnyítette volna. 31 év mulasztását kellett rövid idő alatt pótolni. Endrődire vár a nagy, de kevéssé poétikus munka irányítása s minél gyorsabb teljesítése. Valóságos erdőszántás indul meg a poétafőnök vezetése alatt. Négy év múlva már beszámol az eredménynyel s a mii® lénium esztendejében, március 15-én megjelen a kész mű : 1.000®nél több két hasábos, sűrűn telenyomott oldal , csupa cím, név, szám és utalás, összefüggő szöveg benne csak a költő rövid előszava, melyben módszeréről számol be. A munka érdeméből igazságos szerénységgel osztja ki részüket munkatársainak, akik előtt mindvégig ő a lel®kesítő példa arra, hogy sivár, hálátlan, talán lélekölő munkát is lehet szeretettel végezni, ha az ember érzi, hogy tartozást és hálát róhat le vele. De e mellett a lelkiismeretes munka mellett se vonja el hivatala hivatásától. Tartozásának másik, nagyobb felét látja költői munkásságának még nagyobb arányú kifejtésében. Géniuszának szárnyai most kezdenek igazában kibontakozni. Ha az évek során és az átélt szenvedések tüzében érzései vesztettek is naivságukból, annál többet nyertek intenzív látásban s ha képzeletében kevesebb a csapongó elevenség, annál több az intuitív alkotó erő. Folyton nagyobbodó szemhatárral emelkedik költészete az egyéni élet konvulzióinak földi légköréből az objektív és elmélkedő líra magasabb szféráiba, ahonnan a költő lelke már a milliókat tartja átölelve. Melankóliájának komoly, fájdalmas alap® hangját magával viszi oda is, s hogy keserű tapasztalásai nem a leggondtalanabb életfilozófiában szűrődnek le, az természetes. Néhol közel jár a Nirvána sötétségeihez, de mindig talál egy biztató eszmét, hitet, vagy legalább sejtelmet, ami kétségeiből fölemelje. A »Sirok között« komor, sötét kérdéseket vet fel az élet szomorú folyásáról s a feleletet vigasz® taló rezignációval adja meg magának: Hová özönlik, meddig tart futása ? Van-e közel vagy távol célja még ? Mi gondom rája ? Küzdöttem, szerettem, S jól esik tudnom : éltem, itt valók. A többit rábízom az éjszakára, Mely csillagtalan soha sem marad S védő szárnyával egyformán takar be Dalos fészket, bölcsőt, sirhalmokat . . . Egy másik, »Csend« című verse még sötétebb gondolatokban elmélkedik a világ sorsáról, arról a »vég«-ről, amikor »az utolsó ember ajkán talán az első fájdalom sóhajt« s e bolygó gömb is »megvénül, elhal, mint mi annnyian és más világok sáppadozva né® zik, mikor közöttük némán elsuhan«. De ennek a komor filozófiának hidegségébe is bevilágít egy meleg sugár: az a gondolat, hogy amíg odáig jut, mennyit halad még ez a veszendő világ s milyen irigylésre méltó a távol jővén® dők gyermeke, akinek hatalma bizton zúzza szét a tudás béklyóit. Szóval: kétségeiből mindig előre néz és mindig talál valamit, ami táplálja vágyát az életre, bizalmát a küzde® lemre s megnyugvását abban, hogy akár® milyen porszem az egyén, akármennyire ért® hetetlen előtte kezdet és vég: aki ideálokat ismer és szeretni tud, annak mindig van célja és oka szeretni az életet is. A szeme előtt lefolyó nagy tragédiák épp úgy megihletik lelkét, mint azok az újkori eposzok, amelyekben az emberi szellem győ® zelmes hatalma a természeti erők felett viszi előre a világot. Az előbbire felséges példa Orth János című magas szárnyalású költeménye, mely egyik legmegkapóbb bizonysága költői nyelve kifejező erejének is, az utóbbira azok a lelkes strófák, amelyekkel Nansen sikerét ünnepli. A hőst, kit útján és borít bár, Egész világra fényt vet onnan ,Az Istenségnek egy parányát Napként tündöklő földi porban. De a küzdő és szenvedő milliók közül kiknek sorsa ihletné meg mélyebben szívét. ORSZÁG* VILÁG 1921