Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1921-12-04 / 49. szám

566 De végre partot ér a sokat hányatott sajka s a váradi katedra meghozza a várva-várt fészekrakás lehetőségét. Milyen gyönyörrel omlik össze büszkesége a nagy küzdelemmel elért boldogság édes terhe alatt! »Van-e gyász valahol?« kérdi magától,­ tűzhelye világa nevetve sugárzik az egész világra. Csak néhány lappal fordítunk tovább élete rímes könyvében s az emberi fájdalom lég® sötétebb mélységéből halljuk a feleletet a bol® fogság ujjongó kérdésére. Ott van már a gyász az édes otthonban, sőt állandó tanyá® ját üti fel benne. Fél év alatt két gyönyörű gyermekét, négy éves leánykáját és három éves fiát veszti el. Nem zokoghat apai fáj® dalom megrázóbb hangokon, mint azokban az elégiákban, amelyekkel őket elsiratja. De összeomló reményei nem temetik romjaik alá lelke férfias erejét. Keresi a vigasztalást, hogy vigasztalni tudjon. Békétlen éjszakáinak vir® rasztásaiban vívódó búja a kereszten pihen meg mint kifáradt madár az árbocon : Dicső jel! Hitem szent zászlója, Vigasztaló titok: Ha veled millió ember győzött, Lelkem is győzni fog! S bánatának kősziklájából az égi varázs ihletével ered meg az enyhület forrása, a »Passió®virág« gyönyörű parainézisében, a világegyetem nagy összhangjában kiengesz® telődő egyéni fájdalom költői filozófiájában, melyet bátran állíthatunk Seneca legszebb »Vigasztalásai« mellé. De még nem telt be megpróbáltatásának keserű pohara. Három év múlva eltemeti nejét is. A hét éves küzdelemmel kivívott boldogságból kilencedik évében már csak három sírhalom marad a váradi temetőben és két piciny árva az anyátlan otthonban. Nem lát maga körül mást, csak amit elveszített: a lombok magasából porba omlott kedves fészek dúlt fonadékát,­­ hangtalan emlékét az egy® kori dalnak, — szállongó, röpke pihéket. Szárnyaszegett árva madár, Ha még egyszer szálldoshatnál! Zúzott ágak, tört virágok, Ha még egyszer nyílhatnátok ! Akármilyen sötét, vigasztalannak látszó éjszaka az, mit ennyi csapás lelkére borít: ennek az örök lobogásra teremtett léleknek keresztül kell törnie rajta. Nem merülhet egyéni fájdalma önzésébe az, akinek szíve milliókért van hivatva érezni. A sebek sajog® nak még soká, de feldúlt világa romjain új otthont teremt a költőnek az örökké áldó és örökre áldott kéz, mely egykor bölcsőjét rin® gatá. S ott van még a két kis árva: van, kik fölé lehajolni esténként, halkan suttogva : »Köszönöm, hogy éltek s itt maradtatok!« Van, kikért és kikkel elimádkozni az »Angelus« gyönyörű imáját, amelynél egyszerűségében, a vallásos áhitat mélységében szívhez szó® jobbat alig mutat fel imakönyv: Ha körülöttünk újra elsötétül, Ne hagyj bennünket hit és szárnyak nélkül, Hogy gondjaidban nem találva ránk, Mi rád találjunk mindig, jó Atyánk. És ha mindenki elhagyta volna a világon , akkor is ott állna mellette fényes glóriájában legszentebb szerelme : a »tiszta tündöklő alak«, hogy biztató szavára a mély bú, mely körül® zsongja, teremtéssé, költészetté, föltámadássá magasztosuljon. S az elégiák komor sirámaihoz szokott húrokon egyszerre felharsog a »Diadal« him® nusza: Élőt szeretni szerelem-e várjon ? Vágyam utánad bizton az, tudom. Amit bírunk, már félig elvesztettük .­­Soha, kit álmunk glóriába von. Emléked bűvös tiszta jelenése Úgy leng fölöttem, mint az ideál. El, el, szememből gyarló földi könnyek, Itt újjászületés van, nem halál! Elvirágzott szomorú kikeletének nyomán a csöndes, nyugodt munka kalászérlelő nyár® szaka köszönt be s hozza költészetének lég® érettebb termését. Váradon már nincs maradása. Ki kell ma® gát ragadnia a temetők világából, oda, ahol az alkotó élet lüktetésében új impulzusok várnak géniuszára. A tanári pálya iránt táp® tájt idealizmusából is rég kijózanították a pa® ragrafusok. Nem a szeretet hiányzott hozzá benne, hanem a — rezignáció. Évekkel ké® sőbb, mikor »pártalan fenyérét« már biztos oromról nézi át, a katedráról szóló dalában idézi emlékébe 15 éves gályarabmunkáját: Előtted a jövő reménye, Az égő, lelkes ifjúság — És te vizet kapsz a kezedbe. Hogy oltogasd azt, ami láng. Visszakívánkozik a fővárosba, de ezzel a vágyával egyszerre áll elő megint a régi gond: a hivatalkeresés. Szerencsére most már kedvezőbb körülmények között, mint előbb. Or® szágosan ismert neve is nyom valamit a lat® ban, de ami a fő : van már befolyásos pro® tekció is, amely magáévá tegye ügyét s megkímélje az előszobázás új kálváriájától. Abból a koszorúból, mellyel ma a költő emlékét övezi kegyeletünk, tegyünk egy szál virágot Magyarország egyik legnagyobb ál® lamférfiújának még frissen hantolt sírjára is. Aki ott látta az Endrődi ravatala mellett Wekerle Sándornak már az emésztő betegség súlya alatt megroskadt hatalmas alakját, csak megilletődéssel gondolhat arra a szó szoros értelmében sírig tartó barátságra, mely a székesfehérvári cisztercita gimnázium önképző® körében a nagyrahivatott fiatal lelkek szárny® próbálgatásai között szövődött. Az önképző® kori elnök a magyar közélet vezető férfiává emelkedett az alatt a 25 év alatt, míg sze­gény poétabarátja álmodott, szenvedett és énekelt. Az ő közbenjárásával Sikerül Endrődi® nek 1891. szeptemberében elnyerni a kép® viselőház naplószerkesztői állását, egyikét azoknak a kevésszámú irodalmi stallumoknak, melyeknek az volna a hivatásuk, hogy a min® hennapi kenyér gondjaitól mentesítsék a ma® gyár toll munkásait. így kerül 42 éves korában, egy teljes század® negyedre terjedő költői munkásság után a magyar közélet napszámosai közé. A meg® élhetésnek minden dicsőségnél előbbre való kötelessége hozta vissza a szellemi élet góc­pontjába, ahonnan 15 évvel előbb ugyanez a gond űzte a vidékre. Pályájának most követ­kező másik negyedszázada szakadatlan mun­kában való megszolgálása ennek a valamivel könnyebben megszerzett mindennapi kenyér® nek. Lelke egész szeretetét tudja beleönteni abba a napszámos munkába is, amely poli­tikai életünk e válságokkal teljes időszakának majdnem állandóan izzó légkörében rójja reá a hűséges krónikás tisztét. S ha még csak abból állna egész feladata, hogy a »szolgálati szabályzat szigorú meg­határozása szerint »személyesen észlelt meg® figyeléseivel« kísérje híven mindazt, ami ebben az izzó légkörben végbemegy! De ott van a másik, még szigorúbban körvonalazott feladat, amihez már a lelkétől annyira idegen diplo® máciai képességből is kell valami: a minden­napi küzdelem az emberi hiúságok legnagyob­bikával, amikor a szabályoknak azt a ren®­­delkezését kell végrehajtani, hogy a naplóba­­se,több, se kevesebb ne kerüljön bele, mint ami a Ház nyílt ülésében mondatott. S mindezeken felül: alig foglalja el hiva­talát, még egy egészen új feladat ad alkalmat kötelességtudásának próbájára. A képviselőház naplóinak 1861. óta nem volt rendszeres, összefoglaló tárgymutatója, mely a tanácskozások rengeteg anyagában való eligazodást megkönnyítette volna. 31 év mulasztását kellett rövid idő alatt pótolni. Endrődire vár a nagy, de kevéssé poétikus munka irányítása s minél gyorsabb telje­sítése. Valóságos erdőszántás indul meg a poétafőnök vezetése alatt. Négy év múlva már beszámol az eredménynyel s a mii® lénium esztendejében, március 15-én meg­jelen a kész mű : 1.000®nél több két hasá­bos, sűrűn telenyomott oldal , csupa cím, név, szám és utalás,­ összefüggő szöveg benne csak a költő rövid előszava, melyben módszeréről számol be. A munka érdeméből igazságos szerénységgel osztja ki részüket munkatársainak, akik előtt mindvégig ő a lel®­kesítő példa arra, hogy sivár, hálátlan, talán lélekölő munkát is lehet szeretettel végezni, ha az ember érzi, hogy tartozást és hálát róhat le vele. De e mellett a lelkiismeretes munka mellett se vonja el hivatala hivatásától. Tartozásának másik, nagyobb felét látja költői munkásságá­nak még nagyobb arányú kifejtésében. Gé­­niuszának szárnyai most kezdenek igazában kibontakozni. Ha az évek során és az átélt szenvedések tüzében érzései vesztettek is naivságukból, annál többet nyertek intenzív lá­tásban s ha képzeletében kevesebb a csapongó elevenség, annál több az intuitív alkotó erő. Folyton nagyobbodó szemhatárral emelkedik költészete az egyéni élet konvulzióinak földi légköréből az objektív és elmélkedő líra ma­gasabb szféráiba, ahonnan a költő lelke már a milliókat tartja átölelve. Melankóliájának komoly, fájdalmas alap® hangját magával viszi oda is, s hogy keserű tapasztalásai nem a leggondtalanabb életfilo­zófiában szűrődnek le, az természetes. Néhol közel jár a Nirvána sötétségeihez, de mindig talál egy biztató eszmét, hitet, vagy legalább sejtelmet, ami kétségeiből fölemelje. A »Sirok között« komor, sötét kérdéseket vet fel az élet szomorú folyásáról s a feleletet vigasz® taló rezignációval adja meg magának: Hová özönlik, meddig tart futása ? Van-e közel vagy távol célja még ? Mi gondom rája ? Küzdöttem, szerettem, S jól esik tudnom : éltem, itt valók. A többit rá­bízom az éjszakára, Mely csillagtalan soha sem marad S védő szárnyával egyformán takar be Dalos fészket, bölcsőt, sirhalmokat . . . Egy másik, »Csend« című verse még sötétebb gondolatokban elmélkedik a világ sorsáról, arról a »vég«-ről, amikor »az utolsó ember ajkán talán az első fájdalom sóhajt« s e bolygó gömb is »megvénül, elhal, mint mi annnyian és más világok sáppadozva né® zik, mikor közöttük némán elsuhan«. De ennek a komor filozófiának hidegségébe is bevilágít egy meleg sugár: az a gondolat, hogy amíg odáig jut, mennyit halad még ez a veszendő világ s milyen irigylésre méltó a távol jővén® dők gyermeke, akinek hatalma bizton zúzza szét a tudás béklyóit. Szóval: kétségeiből mindig előre néz és mindig talál valamit, ami táplálja vágyát az életre, bizalmát a küzde® lemre s megnyugvását abban, hogy akár® milyen porszem az egyén, akármennyire ért® hetetlen előtte kezdet és vég: aki ideálokat ismer és szeretni tud, annak mindig van célja és oka szeretni az életet is. A szeme előtt lefolyó nagy tragédiák épp úgy megihletik lelkét, mint azok az újkori eposzok, amelyekben az emberi szellem győ® zelmes hatalma a természeti erők felett viszi előre a világot. Az előbbire felséges példa Orth János című magas szárnyalású költe­ménye, mely egyik legmegkapóbb bizonysága költői nyelve kifejező erejének is,­ az utóbbira azok a lelkes strófák, amelyekkel Nansen sikerét ünnepli. A hőst, kit útján és borít bár, Egész világra fényt vet onnan ,­­Az Istenségnek egy parányát Napként tündöklő földi porban. De a küzdő és szenvedő milliók közül kiknek sorsa ihletné meg mélyebben szívét. ORSZÁG* VILÁG 1921

Next