Országépítés - Nemzetpolitikai Szolgálat, 1943 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1943-04-15 / 8. szám
A bokrosodó vetéseket szelíden borzolja a tavaszi szél. Itt-ott gyengezöld fű verte már át magát a barna avaron s a locsogós sömlyékek fölött riadt sírással keringenek a bíbicmadarak: — Kié-vitt... kié-vitt,kiévitt ... Fertályórával ezelőtt még fehér felhőbuckák úsztak az ég kék tengerén, most azonban már elborult és az eső halkan szemetelni kezd. Ebben a pillanatbanmég úgy tudom, hogy Szegedébe megyek Ködmön Illés átokházi egy kutyás polgár lakószekerén. Illés kocsijára úgy kerültem, hogy ott abrakaitak a lovai az alsóközponti csárda előtt. Illés azalatt betért egy nyelet betyárvallatóra s hogy egy asztalnál hűtöttük magunkba a szódavízzel fölbosszantott békaríkatót, hát megkérdeztem tőle: — Maga hová való, szomszéd? ■— Má’ hogy én? — Má’ hogy maga. ■— Átokházára. ■— Hazafelé tart? — Nem én. Elérnék. Na, gondoltam, ha nem haza megy, előfelé, akkor Szegedébe tarthat s, hamarább jutok vele a városba, mint az este induló kisvasúttal. Megkérdeztem, elvintl-e engem? — Megtér a kocsin — mondta. Csak teljesedjön föl. Aztán az én kontómramég bevágtunk egy »has« bort s fölteljesedtünk a csumaszár ülésre. Gyanús volt nekem mindjárt induláskor, hogy most ha nem is jó irányba fordulnának a rettentő sovány, csühös lovak. De — gondoltam — Illés biztosan jobban tudja. Úgy ül itt mellettem most is, a mint aki nagyon biztos a dolgában. Megsuhogtatja feje fölött a madzagcsapós lóderítőt, ráhúz a hajszás kancára s azt mondja: — Hát az úr hun lófringol? — Hát csak gyüvök-mögyök, — mondom — mint zsidóban a fájdalom. — Értöm — aztmondja. — Aztán szalonnát csupásol vagy gyugott lisztet. — Egyiket se. — Akko nem értem. Avval pipára gyújt. S ha az ember pipára gyújtott, akkor nincs ítélve tovább az oktalan beszédnek. Mert azt mondja az itteni közmondás: ha sokat jár a pofa, elalszik a pipa. Hallgatunk hát, mint süket disznó a búzában. Miután az eső is mindinkább zuhogni kezd, meg a kilométerkövek ismindig nagyobb numerát mutatnak, ahelyett, hogy a számok apraja következne, hát én csak nyugtalankodni kezdek a csumaszárülésen. Éppen szólni akarok, hogy tán mégsem jól vettük meg az irányzékát, amikor Illés fölemeli a lederítőt s körülmutat: — Ez itt má Átokháza. Az ott a Rúzsafa. A betyár fája. — Na, — borzolom föl a tollaim — az ördög bújjon kendnek a bocskorába. Hát nem azt mondta, hogy nem hazafelé megy?! — Nem is, — azt mondja. — Hazárul gyüvök, Elemék, a tanyámra. Ekkor eszmélteim aztán rá, hogy a szegedi ember akkor megy »haza«, amikor a városba igyekszik. És akkor megy »előfelé«, ha a városból hazatér a tanyájára, így van ez tán Attila ideje óta, így mondta ezt a Tisza partján talán már az első magyar király is. (Mert tiszta sor, hogy Attila volt az első magyar király. Akkor is ezt kellene mondanunk, ha nem volna igaz. Bizonyítsa be, aki tudja, hogy a hunok más nyelven beszéltek, mint a magyarok!) Így tudják ezt az összes tarhonyán élő népek ma is a szegedi homokon. S hát kötelesek-e ők számolni azzal, hogy némely tudatlan városi úrféle még most sem érti a szót magyarul? Illés kiveri a lőcsfejen az avas, szutykos pipából a bagót s újra töm a fölemelt áru dörgöld összéből. Laposakat pislant felém a szeme sarkából s mintha kicsit mosolyogna is a lompos bajusz alatt. Látom már, tudja a vén bitang, hogy megjáratta velem az áprilist. De azért csak befelé kívánom, hogy tegye az Isten a kopaszok közé s megjátszom magam, mintha nem volna semmi baj. Hát, — mondom — én most már akkor helyben vagyok. Köszönöm a fuvart. — Máskó is! — azt mondja. Én meg gondolom magamban, hogy Isten őrizz. Mert éppen 22 kilométerrel vagyok messzebb Szegedétől, mint voltam s ha netán a kisvasút is elment a várostanyai végállomásról, akkor várhatok reggelig a tudatlanságom miatt. Istennek ajánljuk egymást, elkezelünk. Illés lendítené a lederítőt, aztán meggondolja magát: — Mondja má, szömlész úr! Hány pöngére büntették a Túrú, Macát? — Melyik Túrú Macát? — Hát akinek a szalmazsákjából elvitték a szemlész úrék az oldalszalonnát, meg a levelesdohánt... — Nem vélekszek rá — mondom. — Mert egy az, hogy akkor láttam Túró, Macsit, amikor kee Mária Teréziával polkát táncolt,más meg hogy nem vagyok finánc. — Nem-e? — mereszti a szemét. ■— Nem ám.— Hejnye! — borul el Illés képe. — Hát mé nem mondta? Én pedigmeghitöltem vóna rá. Azok szoktak úgy kujtorogni, gyűrnimenni, mint a zsidóba a fájdalom. Aztán azok beszélnek olyan politikusán, hogy az emberfia ki ne találja, mibe járnak... Hejnye, hejnye... Hát most má, hogy jut a tekintetes úr vissza... Most indult el a kisvonat is... Hallottam a füttyit!... Úgy gubbasztott Illés az ülésen, mint akit furdal a lelkiismeret. De aztán S megint végignézett s megkeményítette magát: — Messzirül gyütt ember azt mond, amit akar.... Nyilván végrehajtó lesz akku maga vagy borfinánc ... Azzal felvágta a fejét s odabökött a mutatóujjával a kalapjához: — Na Isten e, Gyi Csillag, gyi Madár!... ! Gyanúba fogtak Átokházán Írta: Lakatos Vince ORSZÁGÉPÍTÉS 19 Takarékoskodj pénzzel, anyaggal, klővel!