Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, 1923-1924 (57. évfolyam, 1-8. szám)
1924-02-01 / 1-4. szám
/ 66 a tanári öntudat fejlődését, mert ezeken a kongresszusokon felismerte a tanárság számbeli erejét, szellemi és erkölcsi súlyát, megtanulta becsülni a hivatását s érezte társadalmi és politikai értékének növekedését. Sokoldalú volt tagjaink örömmel és lelkesedéssel végzett munkája, melynek nyomán a magyar tanár képe minden elfogulatlan szemlélő előtt tiszteletreméltóan emelkedett ki abból a keretből, melyet az egyesület szolgáltatott. Valóban a mi egyesületünk még tíz évvel ezelőtt is az első volt összes ily irányú egyesületeink között. A hanyatlás kezdete pontosan összeesik a világháború kitörésének időpontjával, amikor a tanárok jó része kilendült működési köréből, a harcterekre került, az itthon maradt része pedig magára vette az eltávozottak munkáját s kénytelen volt egyesületi tevékenységét részben, sőt egészben is abbahagyni. Az egyre fokozódó drágaság arra kényszerített bennünket, hogy a Közlönyt is ritkábban és egyre kisebb terjedelemben jelentessük meg s jött azután egy idő, amikor minden elnémult. Trianon felére apasztotta le tagjaink számát s az általános nemzeti gyász zsibbasztólag nehezedett rá egyesületi munkásságunkra. Azután próbáltunk talpraállani. Ösztönszerűleg megéreztük, de magyar lelkünk is azt diktálta nekünk, hogy a nemzetnek a mi munkánkra soha olyan kiáltó szüksége nem volt, mint a lefolyt gyászos események után. Újból munkához fogtunk. Tűrtük a nélkülözéseket s dolgoztunk minden erőnkkel a jobb magyar jövő kiépítésén. A siker alatta maradt iparkodásunknak. Hogy miért, arra nem kisebb ember, mint gróf Apponyi Albert adja meg a választ, amikor a magyar szellemi életről megjelent népszövetségi beszámolóban a következőket mondja: „Ilyen körülmények között — t. i. amilyenek közé a magyarság jutott — a szellemi munkások tudományos tevékenységének nagyobb jelentősége volna, mint rendes időben. Sajnos, az ellenkezője történik, olyan okokból kifolyóan, amelyek függetlenek az egyéni jóakarattól. Legelőször is a tanárok, tanítók stb. olyan nyomorban vannak, mely megtöri a legférfiasabb energiát is. Erőfeszítésük csodálatraméltó, de mégis képtelenség megfelelő szellemi munkát kifejteniük, amikor elmeríti őket az élet- és a családfenntartás gondja.“ Így jellemzi a helyzetet Apponyi s így látjuk azt mi magunk is. Felszólalásainkban csak megélhetést kívántunk a magunk számára, egyenlő elbánást más társainkkal, akikkel jobb időkben is együtt voltunk. Hittük, hogy ehhez jogunk van. Úgy gondoltuk, hogy, mint minden tisztviselő — a tanár is — oszlopa az államnak, egyenlő a teherviselésben, tehát egyenlőnek kell lenni a javadalmazás mértékének is. Úgy látszik nem volt igazunk, mert amikor a mások helyzetén lényegesen javítottak, mirólunk megfeledkeztek, nekünk csak ígéret jutott. Nem gondoltak arra.