Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1936-01-01 / 1. szám

V. György — Will. Edward A Brit birodalom trónja sohasem üresedik meg ... Egy nagy világhatalom büszke önérzetének, hagyományos alkotmány- és szabadság szer­etetének hitvallása ez. Néhány szó, csak egy villanás az angol lélek legbensőbb délköreiből, de fénye ráesik egy négyszázmilliós világbirodalom minden alattvalójára és mind a négyszázmilliót egyenjogú ré­szesévé teszi egy fenséges birodalmi közösségnek. V. György király halála gyászba borította nemcsak szerető népeinek szívét, hanem az­ egész civilizált vilá­got is, mert az angol birodalom koronás feje legfőbb védnöke és uralkodója a kultúrá­nak és a civilizációnak is. A béke és igazság fejedelme volt és ennek a jegyében lépett most trónra utódja, Vili. Edward. Ha volt valaha idegen uralkodó, aki közel állott a magyar nemzet szívéhez, akkor VIII. Edward valóban az. Hozzánk való nemes barátságát sohasem feledhetjük el. Itt járt közöttünk, megismert, meg­értett bennünket és nagy öröm és megnyugvás számunkra, hogy a legelső angol ember »személyes is­merőse« mélységes történelmi fájdalmunknak. V. Györgyöt megrendülten gyászoljuk, VIII. Edwardot szívünk egész melegével üdvözöljük, kí­vánunk neki hosszú, boldog életet és a béke áldásaitól megöntözött termékeny uralkodást. Diktatúrás magyarok Nem vagyunk hajlandók a jóhiszeműség mentes­ségét engedélyezni azok számára, akik immár nyíl­tan és szemérem nélkül hirdetik a totális államelv­nek a magyarság számára egyedül üdvözítő voltát. Nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy ez a gon­dolat magyar földön termett, hogy magyar lélek, magyar töprengés szülte, hogy a nemzeti fájdalom, a történeti sorsharag lecsapódása. A diktatúra nem volt és soha nem lehet ma­gyar, mert idegen ennek a nemzetnek belső szellemi alkatától, lelki szerkezetétől, érzéseitől, egész gon­dolatvilágától, idegen mindattól a szellemi és er­kölcsi hagyatéktól, amit ezeréves ittlétünk alatt legjobbjaink lényük örökkévaló kisugárzásaként számunkra hátrahagytak. Meghazudtolnánk histó­riánk élő szellemét, ha a diktatúrát a magunk szá­mára mint politikai életformát elfogadnánk. És mégis akadnak — szerencsére csak elvétve — magyarok: írók, publicisták, politikusok, akik­nek szemében a történeti magyar alkotmány nem érték többé, nemzeti megmaradásunknak és európai hivatásunk betöltésének nem egyik legfőbb biztosí­téka, hanem inkább nyűg és kölönc, amelytől sza­badulni jobb előbb, mint később. Ez a megdöbbentő frivolitás eddig csak lap­pangva jelentkezett, tétova, bizonytalan léptekkel járt, ma ellenben már büszkén borzolja a kakasta­réját, külön napilapja van, amely a kormány támo­gatásával is dicsekedhetik. Mindenesetre, igen kü­lönös találkozása a véletlennek. Mert hiszen, ha jól tudjuk és emlékezetünk aligha csal, a miniszterel­nök úr még az önkényuralom gondolatát is felhá­borodással utasította vissza minden alkalommal, valahányszor olyan látszatok merültek fel, amelyek indokolttá tették az ellenzék részéről a kormányzat alkotmányos szándékai iránt való érdeklődést. Eze­ket a nyilatkozatokat azonban a diktatúráé magya­rok vagy egyáltalán nem, vagy csak ímmel-ámmal vették tudomásul. Lehet, hogy nekik volt igazuk. Az ő fölényes álláspontjukat legalább is megerősí­teni látszik az, hogy a miniszterelnök úr, bár követ­kezetesen és többször is megismétlődő formában, megmaradt ugyan a­ nyilatkozatoknál, ám a kritikus látszatokat egyáltalán nem volt hajlandó megszün­tetni. De talán nem is látszatok, hanem reálisan je­lenvaló, megfogható valóságok. Mert hiszen itt van­nak elsősorban ők maguk, a diktatúrás magyarok.

Next