Orvosi Hetilap, 1859. november (3. évfolyam, 45-48. szám)

1859-11-06 / 45. szám

* 721 Leubuscher fennt idézett munkájában elő­­rebocsátván, hogy a harmadlagos bujakór a kopo­nyacsontok belső felületének felpuffadásait, úgyszinte lerakódásokat az agykérekre, különösen a keménykér megvastagodását eredményezheti; fölemlíti miszerint az elmekórházi észlelés gyakran mutat föl közvetlenül másod bujakórtünetekre következő elmekórokat. Óvatosságot ajánl azonban a bujakór okolásában ak­kor , a­midőn oly sok együvtműködő ok van jelen. Leggyakrabban észlelhetők bujafenyves­ek után a zavarodás (Verwirrtheit) alakjai , továbbá hülyeség (Blödsinn) hüdéssel. L. maga két esetben látott bujakór ellen használt higanybedörzsölések alatt agy­vérömlenyt létrejönni, mely hülyeséget és hüdést hagyott maga után. Egyike ez eseteknek bonczolat alá kerülvén, a pókhálókörben vérömleny és savós izzadmány találtatott, de semmi jellegzetes bujakó­ros tünemény.­­ Míg az eddig idézettekben szerző egészen egy értelemben nyilatkozik az előtte elsorol­­takkal, török eltérőleg említi, hogy harmadlagos bu­jakór következtében „mint egyes észlelők akarják, be­következnek néha sajátszerű boncztanilag ki nem de­ríthető változásai az ideggyurmának, de melyek ma­gokat mégis hüdési tünemények és elmezavarok által kidőlik.“ (Folytatása következik.) — I JS i •— HIVATALOS JELENTÉS — Felsége I­ s. Oszkár Svédország királya utolsó betegségé­ről, és testének halál utáni vizsgálatáról. *) A hold, svéd király testének vizsgálata most uralkodó XV Károly parancsára a stokholmi palotában 1. év július 12-én délelőtti 10 órakor ment végbe. Az állam nagy hivatalnokai és az orvosi kar tagjai azon felhívások következtében, melye­ket a királyság marsalja, Lewenhaups gróf ő exe. közrebocsá­tott, nagy számmal összegyűlvén, s ez utóbbi nagy hivatalnok engedelmet adván a napi munka megkezdésére , az első ren­des testorvos, P. D. Liljewald­, által olvastatott fel a követ­kező : Jelentés a hold, király I-s. Oszkár utolsó betegségéről. „A hold, király, melle kivételével, erős testalkattal nem bírt; mindamellett élete legnagyobb részén keresztül tűrhe­tően jó egészségnek örvendett. Fiatal korában egy súlyos hagymázt állván ki, férfikora derekán csúz lázban szenve­dett; mindkét betegség azonban rendesen folyt le,­­semmine­mű kártékony utódajt nem hagyván maga után. Ő Felsége ennélfogva trónra léptekor képes volt magát fáradhatlan szor­galommal és töretlen egészséggel maga hivatása teendőinek szentelni, mit ő a legélénkebb kötelességérzet buzgalmával tett. Minden tavasz elején azonban a szív működését hábor­gató rendellenesség gyakran jelentkezett. De a kóros tüne­mény közönségesen nem soká tartott, s enyhe rendszabályok­nak rövid időn engedett, és miután ő­felsége csaknem min­den évben a nyári évszak alatt kirándulásokat tett az ország távolabb vidékeire vagy a nonvégi királyságba, s nagyobbá­­ra csak késő őszszel tért vissza a fővárosba, szervezete a fa­lusi lég s nagyobb testgyakorlatnál fogva, mely kirándulásai­val össze volt kötve , visszanyerte azt, mit tél idején kemény, gyakran késő éjig folytatott munka és életmód által vesztett volt. Azonban 1851 év folytán egészsége komolyan veszé­­lyezve jön ; a szív működése állandóan rendetlen, az emésztés gyönge, a máj ter­méje nagyobbodott volt. Az idegrendszer főközpontja hasonlóan a kimerülés félreérthetlen jeleit mutató­s okvetlenül nyugalmat szükségelt. Ennek következtében ő Felsége 1852 év nyarán a kissingeni fürdőt látogatá meg, s az idény elteltével Schweitzban utazást tett, őszszel Svédor­szágba a májbántalom megszűntével s más tekintetben is ja­vult egészségi állapottal kerülvén vissza. De most atyai szi­vét nehéz csapás érte, midőn egyik kedves fiát elveszté, s nem sokára a királyi atya is betegágyba került , ugyanazon kórtól támadtatván meg, mely a keserűen siratott gyermeknek nyitá meg a sírt. Egy rendkívül hosszadalmas hagymázos láz (febris typhosa) veszélyeztető most hetekig a király életét, de elvégre is üdüléssel végződött, mely bár lassú volt, az egész­ség tökéletes helyreállítására jövőben mégis reményt nyújtott. E várakozás némi kiterjedésben teljesült is, s kétségkívül egészen is teljesü­lendett, ha az idő politikai viszonyai ő Fel­ségét túlságosan igénybe nem veszik, sőt arra nem határoz­zák , hogy a saját személyéről a gondoskodást elhanyagolva, magát egészen azon két nemzet érdekeinek megvédésére szen­telje , melyeknek jólléte kötelesség­érzetének legfőbb tárgyát képezi. A mértéken túli ész megfeszítés, melynek ő Felsége magát alávető, a nyári kirándulások elhagyása, vagy megrö­vidítése s a szükséges fürdőlátogatás elhanyagolása végre erejét kimeríték, s 1857 év elején egészsége ismét aggasztó módon kezdett ingadozni, világos vértolulással a fej felé. Az alsó végtagok, melyeknek izmai mindig gyengék voltak, a test súlya alatt inogni kezdtek , s ugyanakkor midőn e részek mozgatására szükséges összevetési képesség — combinations­­vermegen — fogyott, ő Felsége szédelgés által zavartaték, kivált a fej mozgatásánál, és hányással, mely jelenségek, az átalános elgyöngülés és önkénytelen izomgörcsök kíséretében, mélyebben fekvő bántalomra, s nagy valószínűséggel az ideg­központok ellágyulására mutattak. A képtelenség királyi hiva­tásának eleget tenni most mély búskomorságot— melancho­lia— idézett elő, s ő Felsége már gyöngélkedése kezdetén kifejező meggyőződését a baj gyógyíthatlanságáról. Ámbár ő Felsége orvosai e meggyőződésben sajnosan kénytelenek vol­tak osztozni, mi mind a mellett nem tartottuk kötelességünk­nek azt akkor nyilván kifejezni. A baj leküzdésére alkalma­zott szerek ezen felül lényeges hatás nélkül maradtak; a hü­­dés, mely az alsó végtagokon kezdődött, fokonkint növeke­dett , mire a király érezvén tehetlenségét azon magas állás betöltésére, melyre őt a gondviselés meghívta, az akkori ki­rályi Fenség a koronaherczeg kezébe adá át az egyesült ki­rályság kormányzatát, s mély komorsága növekedő közömbös­ségnek engedett helyet még azon dolgok iránt is , melyek őt élete folytán a legélénkebben érdeklik. A betegség ez idő óta lassan haladott vége felé, s a hűdés oly állandóan terjedt el a többi önkénytes izmokra, hogy az utolsó június hó vége felé már mindkét alsó és felső végtag , s a kiválasztó­ttak zárizmai csaknem egészen düdve voltak, mialatt a jobb lábat önkény­telen görcsök rázták fel szakon kint. Az étvágy hasonlóképen elveszett, s ámbár az emésztés folyton ép maradt, a test te­temesen elsoványodott, s az eddig felületes fekvélyek — de­cubitus, — melyek gyakran szinte egészen begyógyultak s már hat hónap óta minden fájdalom nélkül jelen voltak, nagyobbra kezdtek terjedni és fenés küllemet magokra ölteni. Mindezen bántalmak mellett a beteg ereje fokonként csökkent; a szólás képessége, előbb igen gyönge, utolsó időben végkép elveszett; a tüdők megteltek nyakkal, mely a légzési izmok kezdő hű­­dése folytán cs­ak a legnagyobb nehézséggel vettethetett ki; és július 8 án reggeli 8 órakor ő Felsége nyugodtan kimúlt, királyi neje karjaitól támogatva, ki két évnél hosszabb beteg-45* Ezen kór- és boncztanilag — nem is tekintve a halott magas állását — érdekes közlemény az eredeti után W. D.Moore által készült s a Medic­ Times 1. év 1. oktob. számában megjelent angol for­dítás magyarítása. Mi az áttételnél az angol példát követve minél kevesebbet változtattunk a szerkezet és irmodoron, nehogy az okira­tok történelmi érdeke ezáltal csorbát szenvedjen.­­ Szerk. 722

Next