Orvosi Hetilap, 1861. december (5. évfolyam, 48-52. szám)

1861-12-01 / 48. szám

949 fenség beállna, az első metszés irányáért áttekinténk a műte­­vés terét még egyszer s mert — mint följebb kiemelénk — úgy találtuk, hogy a belboka mellső alsó szélénél egy dudoros nyilas van, vörös, beszűrődött, lobos környékkel, a kívánatos sebes hegedős érdekében legalább a lobgócz környékét a sebvonalon kivül hagyandók, metszvonalunk belső végét a bélboka alsó hátsó széléhez kelle irányitnunk, az ez által igenis megkisebbülendő sarksapkának pedig pótlást az által kelle szereznünk, ha a már így résztútos kengyelmetszés külső kezdő végét fél hüvelykkel a külboka alsó mellső széle elé helyezzük. Ez alatt betegünk elérzéketlenült. Én a tervezett kengyelmetszést — miután bal hüvelykem a belbokára, többi ujjaim, különösen mutató s közép ujjam a külboka elé helye­­zem, s beszúrván csontig jobb marokra fogott erős szikém fél hüvelykkel a külboka elé, s annak élét hegyes szög alatt hajt­ván, jelölt vonalra nyomás közti húzással a belboka hátsó alsó széléig — végzem, s ismételt vonással a csontig mélyitém. Majd bal mutató s közép ujjam a talpi seb mélyébe bocsátva azok körmein becsúsztatám a tollkép fogott szikét is csontig, s annak fölszinén s hajlása szerint vezetett kevés de hathatós félkörös metszésekkel a talpi lágyrészeket a sarkcsúcsig le­­fejtém. Most balkezemmel, — melynek tenyerét úgy tevem a lábhátra, hogy hüvelykem­mel, többi ujjaim kül szélére s alá helyezkedjenek — a lábat erősen nyújtom , s oly alanti mély metszéssel kötöm össze a lábháton át a bokáknál­ metszvé­­geket, hogy ezzel csakis az erős nyújtás mellett lehetett a lábtő tokszalagát is megnyitnom. Erre balkézzeli foly­tonos kifelé feszités mellett — ugyanazon fogás — a tollkép tartott szike hegyét az ugró teste s a belboka-nyujtvány bellapja közé csúsztatván, köztök vezetett később fürészlő nyetszéssel a belboka szalagait, a mögötti inak részét le­­választám s a metszést le a talplefejtésnél képzettbe folyasz­­ttom. Hasonlón szabaditom meg a külbokát, befelé feszítés mellett, azután — lefelé feszítés mellett — a tokszalag hátsó részét s az a mögötti kötszövetet, szorosan a sarkcsonton ve­zetett kevés haránt határ­metszéssel; majd meg az általam folyton kifelé feszített csont s helyi segédem által befelé vont lágyrészek közt, mindig a csonton vezetett függő sarló-met­szésekkel az Achill s a boka szabadításnál még át nem met­szett többi inak s kötszövet átmetszésével a sarkcsontot elég könnyen fejtem ki. A sarksapkát a lábat rögzítő segédem le és visszacsapta, a mellső lágyrészeket is visszahúzta, én pedig oly magaslatban metszem körül az így kinyúló alszár epiphy­­sise csonthártyáját, hogy ez az által jelölt nyombani lefüré­­szelés után , a lefürészelt izlemez közepén alig egy vonalnyi vastagságú lett. Lekötünk ezután a mellső síp­­teret s a szárkapcsit. A boka küzdésénél át nem metszett hátsó sípütérnek a beszű­rődött részekbeni ágai nem vérzettek. A fönntebb tervezett s jól kivitt ütér-lenyomások mellett vérzés általán igen cse­kély volt.­­ A fölpróbált sarksapka épen elégséges volt a csont befedésére, az odaegyesítést azonban csak pár óra múlva tehetünk , e kiterjedt metszési felületen lévő vérszivár­­gás miatt. (A vérzés csilapodásának ilyetén bevárása egyéb­iránt Balassa tanár korodáján megállapított szokás s bizonyo­san oka annak, hogy a műtétek utáni utóvérzések itt igen ritkák). Addig is, míg a seb zárhatását várnunk kelle, a beteget ágyába víteténk s ott elhelyezendők, hanyatt fektettük, cson­ka alszárát szecskatömetű s guttapercha papírral takart ván­koson emelten úgy helyezénk, hogy térde a vállakkal egy ma­gasságban s csonkja vége valamicskével alantabb feküdjék, a sebváladék leszivárogtatása kedvéért. — A csonkra hideg s jeges vízbe mártott szivacsokat nyomatunk, míg pár óra múlva a vérzés teljesen megszűnt, s mi a sebet zárhatánk. Csomós varratokkal egyesíténk a talpbőrt az alszár mellsőjéni sebszél­lel, melyeket előbb a sebszélek közepén s innen a külső s belső szögletek felé alkalmazónk. A sebváladék könnyű kifo­lyásáról az által godoskodtunk, hogy a két sebszögletet egye­­sítlenül hagyánk, nem zárván az így hagyott nyílásokat a ta­pasz csíkokkal sem, melyeket az egyesülés vonalára függélye­sen, részint rézsűt a véres varratok istápjául s a csonk födésére — feszesség nélkül — alkalmazónk. Ez eljárásunk kezdetét képzé egyszersmind az utóbánásnak, melyet még lábellenes étrend a leves mellett, s a csonkára egyelőre órane­­gyedenkint változtatandó hideg bontások föltevésével egészí­­tünk ki. A csonk másnapra, bekötésnéli térfogatának egy negyedé­vel megdagadt. A varratok istápolására alkalmazott tapasz­csíkok néhányát, bár laza alkalmazásukkal a leendő dagadásra figyelemmel valónk előre is, mivel a dagadt rész mellettük ki­­dazadt, átmetszünk, nehogy nyomásukkal az úgy is hátrált, s pedig oly kívánatos szabad vérkeringés gátjai legyenek. A csekély sebváladék a meghagyott réseken szivárgott ki. A csonk hőmérséke jóval emeltebb volt, a jeges hideg boroga­tásokat tíz perczenkint rendeltük váltogatni. Mérsékelt láz mutatkozott. Következő napra a csonk még dagadtabb, dazadtabb s rajta a bőr még feszesebb lett; a sebváladék jelentékenyebb mennyiségű, a kezdődő genyedés különnemű szagával. A kötést a netáni sebesen hegedt részek iránti figyelemből olykép vál­toztatónk meg ma, hogy minden egyes eltávolított tapasz­csíkunkat újjal helyettesítünk előbb, mintsem szomszédját le­­verénk. E kötés újításánál úgy találtuk, hogy az egyesített bőrszélek összehegedtek , egy félujjnyi hosszúság kivételével, az egyesülési vonal külső harmadának a középsővel­ érintke­zésénél, hol a széleket a meggyűlt s kiszivárgó sebváladék szétfeszíté. Eltávolítónk ez alkalommal varrataink nagy részét, is, az említett nyílás mellettieket hagyván csak későbbre, me­lyekhez tapasz-csíkjainkat akkép alkalmazónk a két szöglet s e nyílás szaba­don hagyásával, hogy a már megtörtént hege­dés együttmaradását támogassák. — Láz ma, a tegnapinál nagyobb mutatkozott. Negyednap a genyedés jelentékenyebb, az említett rése­ken, melyek kissé nagyobbultak is, szabadon foly ; a daganat nem nő. Kötés-változtatásnál, mely ezentúl naponta kétszer történt — eltávolítónk a hátra hagyott két öltést is, s különös figyelem fordíttaték a már megtörtént hegedés oltalmazására. Láz kisebb, étvágy jelentkezik. A következő napokon a dagadtság lassan lohadt, bő s jó indulatú genyedés állt be, melyet kifecskendéssel, gondos, gyöngéd kinyomásokkal s a nyílások fenntartásával tisztitánk. A nyilásoknál­ födetlen szélek tisztultak s rajtuk jó sarjadzás indúlt meg. Megvizsgáltuk az inhüvelyek lefolyását s föntebb­ eljárásunkkal és laza kötéseinkkel előztük meg a méltán oly igen félt­genysülyedéseket. A láz kimaradt. Nyolc­ad napján a műtétnek, június 29-én, a már mutat­kozott étvágy kimaradt; a beteg több napi székrekedést pana­szolt, hasa puffadt volt, vastag hurkái bélsárral tömöttek. Hashajtót kapott; ürülések után a kilenczed naponi vizsgá­latnál a hast lelapultnak, a beleket kiürülteknek találtuk s a fanív fölött egy jókora ökölnyi keménykés daganatban 2 hó­napi terhességet ismertünk föl, mi és a beteg. E kis zavart leszámítva, a be­genyedés, sűrű geny és sar­­jadzással, tartott a műtét 13-ik napjáig; attól fogva fogyott az napról-napra, az üreg szemcsésen betömődék gyorsan, a lágyrészeknek még a műtét előttről maradt dagadsága s ke­­ményedése is eloszlott. A műtét 21-ik napján, julius 12-én, üreg nem volt többé, a nyílások zárvák s helyeiket finom heg­hám fedé. A sarksapka szorosan az alszár fűrészlapjára nőve a teljes gyógyulás. Pár nap múlva rálépéssel tett kísérletnél kitűnt, hogy a csonk vége a ránehézkedést bírja, s az a betegnek fájdalmat nem, csak bizsergést okoz. (Vége következik) 950 LAPSZEMLE (K.Gy.) Az újszülöttek sárgasága (Icterus neonatorum) kórtan­i tekintetben. Brünniche Kopenhágában eme bántalom kórtani je­lentőségéről következőkép nyilatkozik: Az újszülöttek sárgasága különféle kórtani változások-48*

Next