Orvosi Hetilap, 1869. június (13. évfolyam, 23-26. szám)
1869-06-06 / 23. szám
373 vételét, azért szükséges a beteg bőrön még egy más tényező által a szerek hatékonyságát elősegíteni, s ezen tényező a mechanikai behatás. Minden szer, melyet a bőrre alkalmazunk, különösen ha ez utóbbi rendellenesen működik, csak akkor válik hasznossá, ha arra kenés, dörzsölés vagy nyomás, egy szóval mechanikai kezelés által hatunk. Világos tehát, hogy az érintetteket figyelembe véve, a bőrt a test oly részének mondhatjuk, mely kóros állapotban már külfekvésénél fogva, mintegy a direct kezelésre azaz a külgyógyításra utal. Különös azonban, hogy a bőrkórtan ezen sajátságos viszonyok és az orvosi tudományok virágzása daczára is, ezeknek legelhanyagoltabb ága volt, s a tudatlanság mely egy bőrbaj eltávolításától mindig visszariadott, párosulva volt ennek átrakodásátóli félelemmel. A múlt idők tudós és hires orvosai megvetéssel néztek oly álorvosokra, kik feladatul tűzték ki maguknak nyomorult bőrbetegeket ápolás és kezelés alá venni, s nem kevés esetben minden gúnyolódásuk mellett is nem voltak képesek tagadni, hogy együgyű kuruzsolók egyszerű kenőcsökkel és flastromokkal több sikert vívtak ki, mint a könyvtudománynyal túltelt és parókás udvari tanácsosok. Hasztalan volna efféle példákat felsorolni, mert kiki ráakad régibb orvosi könyvek lapozgatása közben. Tekintsük most az átrakodásféle nézetek érvényességét és vizsgáljuk annak támaszait. A metastasis már régi kórtani fogalom és a bőrkórtanban inkább a gyakorlat mint az elmélet kifolyásának lenni látszik, mert ott majdnem általános szabályként érvényben volt. A metastasis név alatt a bőrről egy belső szerre való azon átrakodás értetik, mely által egy addig ép testrész megbetegszik a bőrbaj egyidőbeni eltűnte mellett. A régi görög orvosok a visszereket a kóranyagok közvetítői gyanánt tekintették és pedig feltételezett felszívó erejüknél fogva. Bár ezen eszme nem igen kifejlődöttnek lenni látszik, mégis sokkal közelebb áll az mai nézeteinkhez, melyek a vérrögképződés általi átrakodásra vonatkoznak, mint a későbbi orvosok egyéb feltevényei. Haller és utána Van Swieten (Comment. Ill p. 669) a metastasist mechanikai folyamatnak tartották, minthogy kóranyagok mint genger stb. saját nyomásuk által más szervekbe átmennek, s ily módon a betegség helyét megváltoztatják. John Hunter, Reil az átrakodást „sympathia“ és az idegek együttérzése által igyekvőnek megmagyarázni. Csak a sebészeti és kórboncztani tapasztalatok (Monteggia, Guthrie, Velpeau, Cruveilhier) szereztek; az átrakodást illetőleg a genyvérűség (Pyaemia) tana által érthetőbb fogalmakat, de tudva lévően csak Virchownak köszönhetünk e tárgyra nézve szorosabb tanulmányt az általa alapított, a vérrögképződést illető elmélet által. Habár az említett tanok megállapodása szerint nem tagadható is, hogy némely kórfolyamok különösen pedig erőműtani (traumatisch) behatások, ragályozások stb. számos esetben a kórletét előidézői lehetnek, mégis szorosabb vizsgálat az idült bőrbajok körül a dolgot másként tünteti fel. Találóan fejezi ki azt Cazenave ezen szavakkal: „dans la pratique on se trouve assez souvent devant les craintes et les désirs les plus incompatibles exprimés à la fois, et qui témoignent de l’obscurité et de la confusion que des doctrines surannées entretiennent dans les esprits.“ (Patriol, générale des maladies de la peau. Páris 1868). Az átrakodás feltevése (t. i. az idült bőrbajoknál) nem csak helytelen de igaztalan is, és mily gyönge lábon áll az, mert tagadhatlan, hogy nem csekély azok száma, kik ezen hitet, még mindig fentartani szeretik, ezt csak egynéhány példából akarom kimutatni, melyeket a kórtanból tetszés szerint kiemelni lehet. Senki sem kétkedik most már ama tény fölött, hogy a a rühnek okozója egy apró állatocska (acarus scabiei), mely a külhám lemezei közé ette be magát, és számos vándorlásai által a legkellemetlenebb viszketést idézi elő. Ezen betegség gyógyítása igen könnyű mai nap, midőn oly szerekkel bírunk, melyek az éledit és ennek a bőrbe ásott menetébe lerakott számos tojásait elölni és ily módon a rühet és az általa fejlődött bibircses és hólyagos küteget tökéletesen elenyésztetni képesek. Hogy pedig ezt külső kezelés és nem belső adagolás által érjük el, az mindenki előtt világos. Mindamellett vannak esetek, mint magamnak is volt alkalmam tapasztalni, hogy a kültakarón éledő állatok ellen belszerek, név szerint kénkészítmények adagoltatnak, mily sikerrel ........ gondolhatni. De valóban alig 30 éve, midőn a rüh lényege még annyira ismert nem volt, sok tudós könyvekben és iratokban minden külgyógyítás ellen erélyesen tiltakozott, s a belszervek súlyos bántalmait csak az „átrakodó“ vagy „visszahajtott“ rühtől származtatta. Maga Hahnemann a hasonszenvészet találmány dús apja, nemcsak minden helybeli gyógykezelést roszült, hanem ábrándos tanának nagy részét a hibás és félreismert rühre, vagyis a régibb értelemben, a psózára és ennek a testbeni áthelyezkedésére alapította. Egy másik, sok félelmet gerjesztő és hosszú időn át rémítő bajnak tartott betegség a főképen Lengyelhonban előforduló és ott endemice, némely helyütt még most is észlelhető plica polonica (Weichsel- od. Wichtelzopf). E sajátságos baj néhány évtized előtt még Lengyelhonon kívül is tapasztaltatok, de nem oly nagy mértékben, mint a nevezett országban*), s kétséget nem szenved, hogy e kóralaknak ugyanazon okok szolgáltak alapul. Egész könyvtárak írattak össze, a fej hajaiban kóczosságot és romlást előidéző ezen kórnemről, és a pikca a kórvegyek leggyötrelmesebbei egyikének tartatott. Mily kínnal és kegyetlenséggel kezeltettek a szegény betegek! A higany egészen a nyálfolyásig, a főzetek akó számra rendeltettek, a gyomor valódi próbakövéül szolgált a „medicina crudelis“ szorgalmas és fáradhatlan kísérleteinek, s ha ezen beladagolás hosszabb időn át tökéletesen hasztalannak bizonyult be, akkor még hólyaghúzó és más bőrizgató szerek alkalmaztattak a test minden részein. Ha még némely esetben a fejbőrön izzag, favus stb. képződött, ezen kóros lerakódást nem merték megtámadni, és a kóros anyagok a hajjal oly szoros fonadékot képeztek, hogy annak természetes kibontása lehetetlenné vált. Fölösleges volna megjegyezni, hogy minden bolygatás daczára a hajtekercs nem mozdult helyéből, és ha utoljára is azt le nem nyírták, a szerencsétlen betegek egész életükben kénytelenek voltak ezen undorító bajjal vesződni. De ezen kórnemre nézve is tágultak az ismeretek a tapasztalat dönthetlen eredményei nyomán. A „plica polonica“ származását most már nem magyarázzák másból, mint a fejbőrnek helybeli részint bujakór, részint izzag, vagy görvélykór által támadt megbetegedéséből, mely még tisztátalanság, piszok *) Richter (Schmidt’s Jahrb B 114) a csendes tenger szigetei lakóiról számos eseteket idéz utazóktól, kik a pikca műleges kifejlődését oly módon létrehozni látták, hogy a bennlakók gyanta, olaj, sárga föld, érermész s hasonló anyagok használata mellett a haj bonyolódását előállítani törekedtek. 374