Orvosi Hetilap, 1874. március (18. évfolyam, 9-13. szám)

1874-03-01 / 9. szám

153­ pasztalatlant aggaszthat. Ha az említett elvek szerint járunk el, talán nem tévedünk, midőn azt állítjuk, miszerint leg­több esetben ki fogjuk kerülhetni a kéz bevitelét a méhbe. (Folytatása következik). A heveny sárga májsorvu­dás egy esete.1) Müller Kálmán tr-tól Bécsben. (Folytatás). A heveny sárga májsorvadásnak főtünetei: a sárgaság, a súlyos agyi tünetek és a májtompulatnak — a szerv sorvadása által feltételezett — gyors kisebbedése. Összefoglalva tehát : súlyos agyi tünetekkel járó sárgaság, mely közben a májtom­­pulat gyorsan kisebbedik, képezi bántalmunk kórképét. Noha a kórkép elég határzott, a betegségnek kórisméje még­sem oly könyv, mint látszanék, sőt könyen követhetünk el tévedéseket, melyek a bántalom befolyásának egyes szakaiban is változ­hatnak. Midőn a beteg először jelentkezett, az akkori tünetek­ből — sárgaság, kissé bevont nyelv, étvágyhiány, hányás stb.— csak gyomor-nyombélhurutra lehetett következtetni, noha okát az elég hiányos kórelőzményekben nem bírták kimutatni. A bajnok későbbi lefutása csak újból bizonyította azon tétel he­lyességét, hogy a sárgaságot — látszassák az még oly ártatlan­nak is — absolut könyv bántalomnak soha se tekinthetjük. Midőn a beteg néhány nappal később — a fenntemlített álla­potban — a kórodára hozatott, a kórisme szűkebb határok közé szorult. Az agyi tünetek világosan mutatták, hogy első kóris­ménk téves volt, s hogy oly tünetösszlettel van dolgunk, me­lyet egyelőre icterus typhoides-nek akarunk mondani. Az elkö­vetett tévedéstől a fennálló sárgaságnak tartama által nem őrizkedhetünk, mert az agyi tünetek és a sorvadás a sár­gaság fennállásának 3—4., de sőt 8-dik hetében is beállhatnak (Murchison, Clemens, Humans). Az agyi tünetek fellépésekor a különzeti kórisme főleg hagymázra, gönyvérű­­ségre, a különböző „epés“ lázakra, tüdőlobra, hashártyalobra terjed; legkönyebben tévedhetnénk akkor, ha az egérszerű sár­gasághoz agykérleb szegődnek. Mivel az itt felsorolt betegsége­ket a láz, a rózsa­foltok, a híg székelésnek hiánya, a láznak jellege, a rázóhidegek, nemkülönben a physicalis tünetek hiá­nya, végül pedig ép az agyi tünetek sajátlagos jellege által ki lehetett zárni, úgy, mint mondottuk, egyelőre az icterus ty­­phoides kórismére szorítkoztunk, a májtompulattól várva a to­vábbi irányadást. Midőn ez kisebbedni kezdett és tovább is kisebbedett, úgy második — hasonló esetekben mindig ideigle­nes — kórisménk helyessége bizonyult be egyrészt, másrészt pedig a végleges kórisme is határzott alakot öltött, a­mennyi­ben alig lehetett kétség, hogy heveny sárga májsorvadás van előttünk, melyet a bonczlelet csakugyan helyben is hagyott. Ha a kórelőzményt tekintjük, úgy említésre érdemes, hogy a beteg férfi volt, kiket e bántalom sokkal ritkábban lep meg, mint a nőket. Határozottan kimutatható kórokot az előzmény­ben hasztalan keresünk, lelki mozgalmat, bujakórt, a fertőzés­nek talán egyik vagy másik nemét abban nem találjuk. A minden, homályos kóroktanban nagy következetességgel idézett egyetemes okokat, t. i. a szeszes italokkal visszaélést és a nemi működésekben kihágást e bántalom kórokaihoz nem számítom. A mi esetünkben legfelebb a lóhússal táplálkozás érdemelne némi figyelmet, noha a beteget — első jelentkezésekor is, tehát már beteg állapotában — elég jó kinézésűnek találtam. Az első főtünet — a sárgaság — mely többnyire nem nagyfokú szokott lenni, s mely (egy a würzburgi szűldén ész­lelt eset kivételével) mindenkor állandó kórtünetet képez, a heveny májsorvadásnál kétségen kívül erőművi úton jön létre, mely a máj szövetének oly tetemes roncsolásában leli egyszerű magyarázatát. Nemkülönben a icterus typhoides sárgaságát is ez idő szerint mindinkább jogunk van erőművinek tekinteni, *) mivel egyre nő azon esetek száma, melyekben csakugyan erőművi okok voltak kimutathatók, s maga Bamberger, ki ezen sárgaságnak erőművi létrejöttét kétségbe vonta, jelenleg elis­­­­meri a szöveti változásoknak okozati jelentőségét, bevallva: ’ „dass der hematogene Icterus auf den Aussterbe-Etat gesetzt ist.“ (Ueber den paradoxen Icterus, 1872. évi oct. 30-kan tar­tott előadásában). A heveny májsorvadás agyi tüneteit illetőleg, már más helyütt volt alkalmam kísérleteim alapján az eddig uralkodó nézetek és felvételek ellenében oda nyilatkozni, hogy azok a sárgaságtól nem függnek, avval semminemű okozatos viszonyba nem hozhatók, hanem hogy a májnak azon műkö­dési zavarából erednek, mely nemcsak a heveny sorvadásnál, de más májbántalmaknál is előfordul (pl. a májszemcsésedés vég­korszakában), s melynek következtében az epefagygyany (Cho­lesterin) a vérben marad, abban mindinkább felhalmozódik és az agyi tünetek tulajdonképi okát képezi. Én az említett czik­­kemben inkább csak átalánosan felsorolt folyamatoknak lánczo­­latát itt határzottabban a következő pontokban foglalom össze: 1. Az epefagygyanút ürüléki (excrementiell) anyagnak te­kintem, mely 2. a központi idegrendszer anyagcseréjéből származik, s innen 3. a vérbe jut. 4. A májnak egyik főműködése abban áll, hogy az epe­­fagygyanyt a vérből az epébe átviszi, melylyel együtt ez 5. a bélbe jut, hol semmi élettani jelentősége nincs, s honnan 6. mint stercorine (Flint) vagy mint seroline (Boudet) a bélsárral kiüríttetik. Ha azonban : 7. bizonyos szöveti változások következtében a májnak ne­vezett működése megszűnik, úgy 8. a vérnek az epefagygyanynyal való túltelítettsége (Hy­­persaturation) más tünetösszlet mellett azon agyi tüneteket okozza, melyek lényegét eddig epevérűségnek (Cholamie) mon­dották. Az egyes pontokat itt azért merem határzottabb alakba önteni, mert támogatásukra első értekezésem óta Flint tanár­nak (New-York) szíves közléséből érdekes adatokkal bírok. Hogy az epefagygyanú a bélben élettani jelentőséggel és feladattal nem bír, azt körülbelül mint elismert tényt állít­hatjuk fel. Az epefagygyanú tehát ürüléki anyag, mely azonban a bélben bizonyos — eddig még véglegesen el nem döntött — vegyi átváltozásokat szenved, s ezek után a bélből a bélsárral kiüríttetik. Hogy az epefagygyanú az idegrendszer anyagcseréjéből származik és innen a vérbe jut, azt a vérnek vegyelemzései mutatják: vérmennyiség : epefagygyanymennyiség : Fejütér 11.628 grammes 0.009 grammos torkolati visszér 8.733 „ 0.007 „ c­ombvisszér 8.057 „ 0.007 „ Száz rész vérben tehát a vérnek epefagygyanytartalma növekedett: a torkolati visszérben 3.488 a czombvisszérben 4.134. vérmennyiség : epefagygyanymennyiség : Fejüzér 9.306 grammos 0.044 grammos torkolati visszér 1.293 „ 0.005 „ czombvisszér 2.911 „ 0.005 „ Száz rész vérben tehát a vérnek epefagygyanytartalma növekedett: a torkolati visszérben 59.722 a c­ombvisszérben 6.308. vérmennyiség : epefagygyanymennyiség : Fejüzér 9.126 grammes 0.007 grammos torkolati visszér 6.338 „ 0.006 „ Száz rész torkolat-visszéri vérben tehát az epefagygyany növekvése: 23.307. Ezen adatokból tagadhatlanul kitűnik, hogy az agyból jövő visszeres vér sokkal több epefagygyanyt tartalmaz, mint az agy­hoz menő ütéri vér, hogy tehát a vérnek epefagygyanytartalma, míg amaz az agyon át kering, tetemesen növekedik. *) L. az „OHL.“ 7-dik számát: 154

Next