Orvosi Hetilap, 1874. március (18. évfolyam, 9-13. szám)
1874-03-01 / 9. szám
153 pasztalatlant aggaszthat. Ha az említett elvek szerint járunk el, talán nem tévedünk, midőn azt állítjuk, miszerint legtöbb esetben ki fogjuk kerülhetni a kéz bevitelét a méhbe. (Folytatása következik). A heveny sárga májsorvudás egy esete.1) Müller Kálmán tr-tól Bécsben. (Folytatás). A heveny sárga májsorvadásnak főtünetei: a sárgaság, a súlyos agyi tünetek és a májtompulatnak — a szerv sorvadása által feltételezett — gyors kisebbedése. Összefoglalva tehát : súlyos agyi tünetekkel járó sárgaság, mely közben a májtompulat gyorsan kisebbedik, képezi bántalmunk kórképét. Noha a kórkép elég határzott, a betegségnek kórisméje mégsem oly könyv, mint látszanék, sőt könyen követhetünk el tévedéseket, melyek a bántalom befolyásának egyes szakaiban is változhatnak. Midőn a beteg először jelentkezett, az akkori tünetekből — sárgaság, kissé bevont nyelv, étvágyhiány, hányás stb.— csak gyomor-nyombélhurutra lehetett következtetni, noha okát az elég hiányos kórelőzményekben nem bírták kimutatni. A bajnok későbbi lefutása csak újból bizonyította azon tétel helyességét, hogy a sárgaságot — látszassák az még oly ártatlannak is — absolut könyv bántalomnak soha se tekinthetjük. Midőn a beteg néhány nappal később — a fenntemlített állapotban — a kórodára hozatott, a kórisme szűkebb határok közé szorult. Az agyi tünetek világosan mutatták, hogy első kórisménk téves volt, s hogy oly tünetösszlettel van dolgunk, melyet egyelőre icterus typhoides-nek akarunk mondani. Az elkövetett tévedéstől a fennálló sárgaságnak tartama által nem őrizkedhetünk, mert az agyi tünetek és a sorvadás a sárgaság fennállásának 3—4., de sőt 8-dik hetében is beállhatnak (Murchison, Clemens, Humans). Az agyi tünetek fellépésekor a különzeti kórisme főleg hagymázra, gönyvérűségre, a különböző „epés“ lázakra, tüdőlobra, hashártyalobra terjed; legkönyebben tévedhetnénk akkor, ha az egérszerű sárgasághoz agykérleb szegődnek. Mivel az itt felsorolt betegségeket a láz, a rózsafoltok, a híg székelésnek hiánya, a láznak jellege, a rázóhidegek, nemkülönben a physicalis tünetek hiánya, végül pedig ép az agyi tünetek sajátlagos jellege által ki lehetett zárni, úgy, mint mondottuk, egyelőre az icterus typhoides kórismére szorítkoztunk, a májtompulattól várva a további irányadást. Midőn ez kisebbedni kezdett és tovább is kisebbedett, úgy második — hasonló esetekben mindig ideiglenes — kórisménk helyessége bizonyult be egyrészt, másrészt pedig a végleges kórisme is határzott alakot öltött, amennyiben alig lehetett kétség, hogy heveny sárga májsorvadás van előttünk, melyet a bonczlelet csakugyan helyben is hagyott. Ha a kórelőzményt tekintjük, úgy említésre érdemes, hogy a beteg férfi volt, kiket e bántalom sokkal ritkábban lep meg, mint a nőket. Határozottan kimutatható kórokot az előzményben hasztalan keresünk, lelki mozgalmat, bujakórt, a fertőzésnek talán egyik vagy másik nemét abban nem találjuk. A minden, homályos kóroktanban nagy következetességgel idézett egyetemes okokat, t. i. a szeszes italokkal visszaélést és a nemi működésekben kihágást e bántalom kórokaihoz nem számítom. A mi esetünkben legfelebb a lóhússal táplálkozás érdemelne némi figyelmet, noha a beteget — első jelentkezésekor is, tehát már beteg állapotában — elég jó kinézésűnek találtam. Az első főtünet — a sárgaság — mely többnyire nem nagyfokú szokott lenni, s mely (egy a würzburgi szűldén észlelt eset kivételével) mindenkor állandó kórtünetet képez, a heveny májsorvadásnál kétségen kívül erőművi úton jön létre, mely a máj szövetének oly tetemes roncsolásában leli egyszerű magyarázatát. Nemkülönben a icterus typhoides sárgaságát is ez idő szerint mindinkább jogunk van erőművinek tekinteni, *) mivel egyre nő azon esetek száma, melyekben csakugyan erőművi okok voltak kimutathatók, s maga Bamberger, ki ezen sárgaságnak erőművi létrejöttét kétségbe vonta, jelenleg elismeri a szöveti változásoknak okozati jelentőségét, bevallva: ’ „dass der hematogene Icterus auf den Aussterbe-Etat gesetzt ist.“ (Ueber den paradoxen Icterus, 1872. évi oct. 30-kan tartott előadásában). A heveny májsorvadás agyi tüneteit illetőleg, már más helyütt volt alkalmam kísérleteim alapján az eddig uralkodó nézetek és felvételek ellenében oda nyilatkozni, hogy azok a sárgaságtól nem függnek, avval semminemű okozatos viszonyba nem hozhatók, hanem hogy a májnak azon működési zavarából erednek, mely nemcsak a heveny sorvadásnál, de más májbántalmaknál is előfordul (pl. a májszemcsésedés végkorszakában), s melynek következtében az epefagygyany (Cholesterin) a vérben marad, abban mindinkább felhalmozódik és az agyi tünetek tulajdonképi okát képezi. Én az említett czikkemben inkább csak átalánosan felsorolt folyamatoknak lánczolatát itt határzottabban a következő pontokban foglalom össze: 1. Az epefagygyanút ürüléki (excrementiell) anyagnak tekintem, mely 2. a központi idegrendszer anyagcseréjéből származik, s innen 3. a vérbe jut. 4. A májnak egyik főműködése abban áll, hogy az epefagygyanyt a vérből az epébe átviszi, melylyel együtt ez 5. a bélbe jut, hol semmi élettani jelentősége nincs, s honnan 6. mint stercorine (Flint) vagy mint seroline (Boudet) a bélsárral kiüríttetik. Ha azonban : 7. bizonyos szöveti változások következtében a májnak nevezett működése megszűnik, úgy 8. a vérnek az epefagygyanynyal való túltelítettsége (Hypersaturation) más tünetösszlet mellett azon agyi tüneteket okozza, melyek lényegét eddig epevérűségnek (Cholamie) mondották. Az egyes pontokat itt azért merem határzottabb alakba önteni, mert támogatásukra első értekezésem óta Flint tanárnak (New-York) szíves közléséből érdekes adatokkal bírok. Hogy az epefagygyanú a bélben élettani jelentőséggel és feladattal nem bír, azt körülbelül mint elismert tényt állíthatjuk fel. Az epefagygyanú tehát ürüléki anyag, mely azonban a bélben bizonyos — eddig még véglegesen el nem döntött — vegyi átváltozásokat szenved, s ezek után a bélből a bélsárral kiüríttetik. Hogy az epefagygyanú az idegrendszer anyagcseréjéből származik és innen a vérbe jut, azt a vérnek vegyelemzései mutatják: vérmennyiség : epefagygyanymennyiség : Fejütér 11.628 grammes 0.009 grammos torkolati visszér 8.733 „ 0.007 „ combvisszér 8.057 „ 0.007 „ Száz rész vérben tehát a vérnek epefagygyanytartalma növekedett: a torkolati visszérben 3.488 a czombvisszérben 4.134. vérmennyiség : epefagygyanymennyiség : Fejüzér 9.306 grammos 0.044 grammos torkolati visszér 1.293 „ 0.005 „ czombvisszér 2.911 „ 0.005 „ Száz rész vérben tehát a vérnek epefagygyanytartalma növekedett: a torkolati visszérben 59.722 a combvisszérben 6.308. vérmennyiség : epefagygyanymennyiség : Fejüzér 9.126 grammes 0.007 grammos torkolati visszér 6.338 „ 0.006 „ Száz rész torkolat-visszéri vérben tehát az epefagygyany növekvése: 23.307. Ezen adatokból tagadhatlanul kitűnik, hogy az agyból jövő visszeres vér sokkal több epefagygyanyt tartalmaz, mint az agyhoz menő ütéri vér, hogy tehát a vérnek epefagygyanytartalma, míg amaz az agyon át kering, tetemesen növekedik. *) L. az „OHL.“ 7-dik számát: 154